Dunaújvárosi Hírlap, 1972. március (17. évfolyam, 18-27. szám)

1972-03-31 / 26-27. szám

12. oldal Gondolatok a hazáról Tarjánban jártam. Láttam Salgó romvárát, amiből még ma is világít az Árpád-kor fénye. Szigetvárt is jártam, és Zrínyi szikladarabokkal kevert lávaként ömlő sorai mögött a fészekben pihegősíiókák csipogását hallottam. Fehérvárott a szárnyaló pannóniai hevület emelt a magasba, Debrecenben a természeteti kutató következetes elme bizonyította, hogy sorsom ez a föld. Egerben nemcsak a várvédő hősökre figyelmeztettek az ódon várfalak, hanem a jobbágyok szörnyű robotjára és a magyar kézművesek alkotó erejére i is. Buda nemcsak Széchenyire, hanem Klajnóczyra és Schönherzre, Pest nemcsak Wesselényire,hanem Petőfiret és Frankéira is emlékeztetett. Mindig arról a legnehezebb beszélni, amit a legjobban szeretünk. É s a táj, a hazai táj dajkálja legrejtegetettebb érzéseinket; a táj, ahol megszülettünk: a falu, a város, az ország. A táj, amerre nézünk, történelmi drámák, sikerek és bukások néma tanúja. Hordozza Könyves Kálmán emlékét éppúgy, mint Szabó Ervinét, Bolyai Jánosét éppúgy, mint Egry Józsefét, Balassiét és Klapkáét, Dózsáét és Zalkáét. Bakfark Bálint lantjának hangja tovább zeng Bartók Allegro Barbarojában, a gályára hajtott protestáns prédikátorok éneke,a gyűjtőfogházba zárt kommunistákéban. Történelmi drámák tanúja ez a táj, de nemcsak az. Nemcsak múlt, hanem a múltat magában hordozó, jogokhoz jutott nép kiapadhatatlan örömének színhelye is. Jelen, ami nem zökkenők nélküli sínen fut a csak nagy vonalakban ismert jövőbe, hanem ami terepjárókéntt utazik az idődimenzió mentén, kátyúkon és buckákon keresztül, de aminek kormányát ez a nép forgatja. Ez a szabaddá vált nép váltja a sebességet, fékez vagy lép a gazpedálra, ahogyan kell, józan fejjel, de nem kisebb szeretettel, mint azt az elődök tették. Utazik az ország, utazik a mi hazánk. Földünknek azon a pontján, ahol államalapító őseink kipányvázták lovaikat, felszántották az első barázdát, kikészítették az első elejtett ,vad bőrét. Időben utazik az ország, a mi hazánk, utazik velünk, s utaztatjuk őt magunkkal, gondjainkkal, fájdalmainkkal és örömeinkkel, terveinkkel és tetteinkkel együtt. És mert a haza nem mostoha már, iránta való érzésünk feltétlen és elemi erejű, mint az anyánk iránt való. De minél mélyebbről fakadó szeretetet érzünk valaki iránt, annál jobbnak, annál nemesebbnek, igazabbnak akarjuk látni. S jó, nemes és igaz csak akkor lehet, ha más nemzetek hazáját sem akarja hitványnak, nemtelennek és hamisnak látni. Nem lehet a mennyország örömeit élvezni abban a tudatban, hogy mások a pokolba kerültek. Jártam más népek hazájában is, láttam más országokat, más embereket. Igyekeztem megismerni, megtanultam megbecsülni őket. őszinte barátokra is leltem közöttük. Hazatérni azonban csak egy helyre lehet: oda, ahol anyád dala álomba szenderített, ahol a te nyelveden írott könyv örömét kaptad, ahol az első jól elvégzett munka boldogságát érezted. Ez az a táj,ahol mindig otthon vagy: múltban, jelenben, jövőben egyaránt. (kemény) Dunaújvárosi Hírlap .A szabadságról ne nézzék el... A pesti hídfőnél áll még a két vámház. Mindkettőn tábla, aranybetűs felirat. Az egyiken ez áll: „Ferenc József híd. Épült az 1893. évi XIV. törvénycikk alapján az ország költségén, a közforgalomnak átadatott ő felsége, a király által, a magyar állam ezeréves fennállásának évében, 1896. évi október hó 4-én.” A másik vámházra ezt írták: „Szabadság-híd. A német fasiszták és hazaáruló magyar cinkosaik 1945. január 16-án robbantották fel ezt a hidat. Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter vezetése alatt a demokratikus Magyarország mérnökeinek és munkásainak teremtő ereje egy esztendei megfeszített munkával újjáépítette. Magyar Köztársaság a Szabadságról nevezte el a hidat és Tildy Zoltán köztársasági elnök 1946. augusztus 20-án adta át ismét a forgalomnak.” S ebből, nagyjából, minden ki is derül a híd történetéről, nagy napjairól. A múlt század utolsó éveiben, amikor már a két állandó Pest-Budai Duna híd gyalogos és teherforgalma is megnőtt, az 1885. évi XXI. törvénycikk elrendelte, hogy amint a hidak vámjövedelme meghaladja az évi 650 ezer forintot, a Lánc- és Margit-híd mellé egy, esetleg két új hidat kell építeni. Néhány év múlva megfelelő összeg állt a főváros rendelkezésére, s 1894-ben nemzetközi pályázatot írtak ki az Eskü téri Erzsébet-híd és a Fővám téri Ferenc Józsefhíd építésére. A pályanyertes Feketeházy János tervei alapján építették a Fővám téri hidat. Vonalában függőhíd alakját utánozza, s elismerten a világ egyik legszebb rácsos vasszerkezetű hídja. A karcsú elegáns ívelésű híd szépségét a pillérek feletti vaskapuzatok adják. Az áttört oszlopok levegősek, könnyedek, és mégis a híd részének fontos erőtani szerepét hangsúlyozzák. széttárt szárnyú turulmadarak is jelzik a kapuzat fontosságát. Húsz méteres szélességével már az első években is keskenynek bizonyult a híd, mert két villamosvágány is halad át a kocsitesten. pálya alatt négy 65 centiméter átmérőjű vízvezetékcsövet, két kábelszekrényt és egy 30 centis gázvezetéket helyeztek el. A hídfők és a mederpillérek legnagyobb megterhelése 114 ezer mázsát nyomhat. A jobb part hídfő alapozásakor 40 fokos melegvíz tört fel. Építésekor a szenzáció erejével hatott: ez az első nagyobb, folytvas szerkezetű hidunk. A Siemens—Martin eljárással öntött vasút tisztasága, egyenletessége, hossz és keresztirányú igénybevehetősége, egyenletes s főleg nagyobb szívóssága és nyúlása kiválóan alkalmassá tették hidak építésére. A híd szerkezetét a MÁV Gépgyár gyártotta és szerelte fel. A vasszerkezet súlya 4884 tonna, a felbillenést akadályozó ellensúlyoké pedig 1218 tonnányi. Amikor az elkészült hidat Ferenc József a milleniumi ünnepségek egyik eseményeként felavatta, a balparti mederpillér feletti kapuzat egyik toronygombjának aljába okiratot helyeztek el, az építés körülményeiről, a király és a miniszterek aláírásával. Állt a híd, szürke acéltestével átszelve a Dunát, összekötve városokat, meghosszabbítva utakat. Katonák masíroztak és királyok hajtottak át, hótól tisztították munkanélküliek, s álmodozva nézte díszes korlátjára dőlve a vizet a költő. Sirályok repdesték körül, ragyogott fölötte a nap, és néha fekete felhők borították. 1945-ben, január 16-án, nem sokkal két óra után megremegett és aláhullott. A vízbe térdelt a híd. A szovjet csapatok 1945. februárjában kitoldották fával; öt uszályhajóra fahidat építettek, s ezt beillesztették a hiányzó középső rész pótlására. A ,,megfoltozott” híd dón Pest—Buda népe is közlekedhetett, mindaddig, amíg a megrongálódott budai rész el nem süllyedt. A főváros felszabadítása utáni első gondolat a két városrész közötti összeköttetés megteremtése volt. S mivel a Ferenc József híd volt a legkevésbé megrongálódott fővárosi híd, erre esett a választás. A híd eredeti tervét megtalálták az egykori MÁV tervraktárában. De nem volt vas, se gyár, hogy a szerkezetet újra öntsék. A Közlekedésügyi Minisztérium hídosztálya bizottságokat hozott létre, az építési szerszámok és építőanyagok felkutatására. Biztosítaniuk kellett a munkások élelmezését, ruhával, tüzelővel való ellátását az inflációs hónapokban. A roncs kiemeléséhez búvár és tűzszerész csapatokat képeztek ki, szereltek fel. A második világháborúban lerombolt budapesti hídjaink felépítéséhez a „békeévek” hídépítő tevékenysége mellett 30 év kellett volna. A Szabadság-hidat 7 hónapi helyszíni munkával állították helyre. Az építés alkalmával 1895—96-ban naponta átlag 12 tonna vasszerkezetet szereltek fel a helyszínen, 1946-ban napi 22 tonnát! Megfeszített munkával, csodával határos akarattal építették, javították a hidat. Pótolták a felrobbantott 138 méteres középső vasszerkezetet, felemelték a kilenc méter mélyre beszakadt budai pillért, a megmaradt szerkezet sérült részeit javították. Dr. Széchy Károly a hídújjáépítés egyik vezető mérnöke írja emlékezéseiben, hogy a terv mindig az éppen rendelkezésre álló anyag szerint módosult, s olyan anyagból építettek, amilyen éppen volt. A javításokat, hol fából tervezték, hol a Boráros téri, s a Margit-híd roncsainak felhasználásával. De 1946. augusztus 20-án megnyílhatott a híd, átdöcöghetett az első toldott-foldott iiga villamos, hömpölygőttíz emberáradat. S a hidat a zén-szimbolizmussal — a Szabadságról nevezték el. Kádár Márta 1972. március 31., péntek Tersánszky J. Jenő ANGYALARCV NO Én csak egy egyszerű rendőrbiztos vagytok. Iskolázottságom nem több, mint amennyit ahhoz kellett kimutassak, hogy beálljak az állam rendőrségihez. Csak józan eszemre meg arra támaszkodhatom, amennyit a pályám alatt tapasztaltam. Hát ezzel a fikciós esettel is csak a tapasztalatom öregbítettem. Ha meghallgatják! * Három-négy, vagy több hete, hogy poszton állok a Szent Margit utcán, ahol a 95-ös villamos jár. A kalauz egyszerre ott a szemem előtt lecsöngeti a villamost... Na, mi az? Semmi zavart nem látok. Csak azt, hogy a kocsi zsúfolva van. Az utasok velem ámulnak-bámulnak rajta jobban, mi is történt? Jó De az egyik kalauz, a hátkocsiból int nekem és szólít: — Legyen szives biztos úr! Ide! Ide! — Mi a baj? Mi a baj? Hát a kalauz egy ötkoronást mutat. Hamis ötkoronás ... Igaza van! A rendelet az, hogy akitől kapta, rögtön előállítani! — Hát kitől kapta? Egy fekete kapatos, elég kopottas úrféle az. Rámutat a kalauz. Essek le a lábamról, hogyha én is nem mindjárt akármi gyanút rá nem fogtam volna első tekintetre. Olyan zsivány nézése és tartása volt neki. — Magától jött az a hamis ötkoronás, barátom! Azt állítja a kalauz! Velem kell jöjjön! — Én persze rögtön hivatalosan teljesítettem kötelességemet. De ez az úri egyén mondhatom nagyon háborodva felel erre a kalauznak: — Hát kérem! Ez az ötkoronás tényleg tőlem lehet. De bocsásson meg, maga meg is kocogtatta a lyukasztóján előbb az ötkoronást, mikor átvette tőlem és aztán elfogadta és visszaadott belőle. Most utólag kereskedik már rajtam? — Naja! — Felelte erre a kalauz: — Ha meg is kocogtattam a pénzt, mikor átvettem, nem hallottam jól, ebben a tolongásban, lármában, hogy nem cseng, hanem kocog. És alig van különbség mostanában a hamis pénz közt, olyan ügyesen csinálják. Az embert mindennap becsapják és sajnos, többször észre sem veszem. Itt van, ez a másik ötkoronás, így cseng és ez mellette, tessék! A kalauz egy másik ötkoronást ütögetett oda a lyukasztójához és mikor a mi zsiványképű pasasérunk kérdi: — És azt mikor és kitől kapta? — Ettől a kisasszonytól. Igenis! Mit akar tőle! Az az ötkoronás, amit tőle kaptam rendesen cseng! Ötét is meg akarja gyanúsítani? Hát akire a kalauz ráintett, az ott egy kis gyönyörű úrilány. Tizennégy-tizenöt éves, ránézvést. Úgy pirul el és úgy néz ijedten csakugyan: mit akarnak őtőle? ... Még az én zsiványképű pasasérom is mondja: — Dehogyis gyanúsítom én a kisasszonyt. De utóvégre akárkit is becsaphatnak. — Nade gyerünk, kérem! — kiabálja a kalauz. — Nem tarthatom fönn a kocsit! Erre én persze a pasasoromnak hivatalosan: — Kérem csak! Tessék, szálljunk le! Gyorsan, gyorsan kérem!. ... . Az persze tiltakozik szóval erősen, míg mozdul: — Csak nem akarok közbotrány okozója lenni! De ez mégiscsak sok! Hogyha tegyük föl, valahol becsaptak hamis pénzzel valai kit, hát ezért letartóztatják? Nem elég az igazoltatásom! Hiszen megidézhetnek aztán a rendőrségre! Micsoda komédia ez? — Rendelet kérem, rendelet! Ha valaki ártatlan, úgyis elbocsátják rögtön!... Elég az hozzá, hogy posztomról bekísérem a pan sasomat. Szavalni szavalt a fülembe egész úton. De csibész gazember is mind szaval, mind neki áll följebb, míg rá nem bizonyul a bűne. Hát csak éppen a hangosabb szavánál förmedtem rá: — Nyughasson kérem, míg jól van! Szerencsém is csak az volt, hogy nem nyomtam oda neki egy bökköt, amikor egyre piszkolódott ránk, a hatóságra, a lehetetlen rendeletekért ... És erre, meg arra!... Mondjam meg miért volt szerencsém. Mert azért a pasasért, ahogy engem a felügyelő lehordott úr, hát olyant keveset kaptam. Hiába védekeztem, hogy: intézkedtem! — A rendelet az, hogy gyanús viselkedésű és külsejű alakokat kell azonnal behozni ! De nem olyasvalakit, aki fényképes igazolvánnyal igazolja magát! Maga (ilyen meg olyan) — így háborgott a felügyelő úr: — Ide cipeli nekem ezt a jeles embert, ártatlan! Hát nem ismeri ennek a nevét? Sose olvas újságot? Most adják a darabját a Nemzetiben és lapszerkesztő, ismert író! Igazolta magát maga előtt! Hát feleseljek vele erre? Hogy hamis igazolvány minden zsebtolvajnál van. Még úgy is eresztett el már kollégám bűntevőt, hogy a cinkostársa méltóságos utazni kezdte és ilyen igazolványt mutatott is fel a ripők! Igené Vagy kezdjem azon? Hogy:ha valakinek kiköpött zsiványképe volt valaha, hát ez a lapszerkesztő, előttem is, a kalauz előtt is, az utasok előtt is, szinte a bilincs után kiabált! ... Hát szóval megjártam ezzel a szerkesztővel! De várjanak, várjanak! Nincs vége itten ennek a históriának. Mert elvezényeltek három napja múlt tegnap az Álmos vezér térre, egy nyomozáshoz. Elég csak az, hogy ott a postahivatal és bank egymás mellett van a sarkon és az autóbusz- és villamosmegálló együtt. Nagy a forgalom mindig ott. Egyszerre, mintha megütnének, megismerem a padon, két lépésre tőlem, azt az angyalarcú kis úrilányt. Nem is a padon! Hanem áll a pad túlsó végén és egy csomagját teszi le a padra. Azután pedig a csomagjára rá a retiküljét. Na! Jön úgy néha az embernek, hogy mintha a szeme úgy akadna meg valami csodán, hogy számot sem tud adni magának, mi az? Ez a retikül sokkal nehezebb, úgy látom, ahogy ez a kislány leteszi, mint ami könnyű, semmi, vicik-vacakot tartanak ilyenben nőszemélyek ... Mi lehet ennek ebben a táskában? Odafordulok, de nagyon barátságosan, ehhez az úrikisasszonyhoz és mondom: — Meg tetszett a múltkor ijedni a 95-ös villamoson. Az az úr, a hamis ötkoronással, kiabált... Abban a szent pillanatban, még be sem érem fejezni, amit mondok, már tudtam, hogy kivel állok szemben. Csak ahogy rám nézett és rám förmedt: mit akarok tőle? És ahogy félrekapta a fejét. És egy fiatalembert hívott volna magához. De az hirtelen, mintha nem látná, megfordult és elloholt... volna! Már készen voltam a dologgal : — Ne csináljon lármát, édes, ne csináljon botrányt mert magának rosszabb! Ne mutasson semmi igazolványt, drága! A retiküljét mutassa csak, drága! ... Halló, fiatalember! Jöjjön csak! ... Mit meséltem tovább? Benne volt a többi újságban is. Negyvennyolc darab hamis, hét darab jó ötkoronást találtam a retikülben. Ezeket már beváltotta a kis nő. Hárman gyártották: egy lakatossegéd és egy műszerész Pesthidegkúton ezt a hamis pénzt. És ez a kis angyalarcú nő, akit én is, nem több, mint legfeljebb tizenöt évesnek néztem, hogy olyan zsenge úrilányos ruházata volt, mint az iskolanövendékeknek... Hát ez már két éve élt, persze balkézről, a műszerésszel és volt egy kislányuk is. .. Ez járt, meg a bátyja, akivel ott megcsíptem beváltani az ötkoronásokat. .. Húszat elsütöttek könnyen naponta! Tudom, hogy fölterjesztettek a jutalmon kívül előléptetésre is, hogy ilyen ügyes fogást, csináltam ... Hát persze, hogy nem volt érdemes szájaljak a felügyelő úrnak nagyon, hogy: Na tessék látni, ez már nem a rendelet szerint volt gyanús külsejű, ez a kis angyalarcú nő! El mertem csípni mégis! . . . Míg a szerint csak szidást rendelet kaptam a lapszerkesztőért!.. . De itt már mégis elmeséltem ezt a dolgot maguknak, ahogy történt.