Dunavidék, 1924 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1924-04-27 / 18. szám

Mohács, 1024. április 27. III. évfolyam 18. szám. Előfizetési ára negyedévre 15.000 korona. Hirdetések díjszabás szerint. Megjelenik minden vasárnap. Egyes szám ára 1500 korona. Vasárnap. Kiadóhivatal: Mohácsi Doboz- és Papirárugyár Rt. Gyerünk tovább! Egész Mohács aggódva és áldozatokra elkészülve várja Mohács városítását. Nem a vele­járó puszta vitákat, nem a szó­noklatokat és nem a közgyűlési szótár divatba jött útszéli virá­gainak illatozását várja, hanem vár tetteket és intézkedéseket, amelyek véget vetnek a maradi falusi szellemnek, az alulról jövő tanácsadásnak, irányítás­nak, demagógikus lehetőségek­nek, a bizonytalanságnak, a gazdasági depresszióknak és az életet egyre súlyosabb meg­lepetésekkel terhelő rendezetlen állapotoknak. Mohács ki akar bonyolódni mai falusias helyzetéből, — ezzel Mohácson már tisztában lehetne mindenki —, pedig úgy látszik nincs mindenki vele tisztában. A várossá alakulás vitája szo­morú perspektívát nyitott a köz­élet elfajulásainak s a közéleti férfiakat terhelő felelősségnek kérdése körül. A szenvedélyes viharok ka­vargásának forgószele ragadta magával a közgyűlés egyes tagjait, mintha segítenének a bajokon és megoldanának kér­déseket, a botrányok és fele­lősség nélkül elszavalt frázisok. Elkép­edve látjuk, hogy ezek­ben a sorsdöntő órákban, ami­kor csak érveket lehetne felsora­koztatni érvek ellen, amikor nem lehet más szabálya a város­­polititikának, csak az, hogy győzzön a jobb, akkor az el­lenzékiség, ahelyett hogy argu­mentálna, csak műbotrányok­­ban robban ki. Elképpedve lát­juk hogy amikor Mohács rég­múlt idők tragikus átkából ki­gyógyulni akar, akkor még mindig nem tudják megtalálni az objektív hangot, az eszmék, a tervek, a gondolatok, a tettek számára, hanem csak viharzó indulattal és könnyelműen oda­vetett frázisaik és piszkolódá­­saik vannak, a szenvedélyek tü­zének szítására. A helyzet az, hogy a veze­tőség fél esztendő óta valósá­gos erőfeszítéssel készíti elő az átalakulás tervét. Ezt a tervet lehet helyeselni, lehet bírálni, de mellőzni vagy félretenni már nem lehet. Ez a terv po­zitív tény. Diktálja az előkészü­let munkája, a régi állapotok remélhető lehetőségének hiánya. Azok az urak, akik most, a végső órában jönnek a terv meghiúsítani akarása szándéká­val és a dolgok rendjén való változtatás hazárd eszméjével, ezen a gesztuson kívül bizo­nyára nem is tudnak Mohács­nak egyebet adni. Nem sok lehet az ő tarsolyukban, ha csak a gáncsvetés az, amivel elő tudnak állani. Ők egymás között se értenek egyet, de kavarognak céltalan és fantasz­tikus összevisszaságban s míg egymással szemben jó arcot vágnak, addig mindegyiknek külön-külön céljaik is vannak. Ezért nem lehet őket komo­lyan venni s ezért kell végre Mohácsnak odakiáltani: elég volt már ebből a felelőtlen felelősködésből!... Mert Mohács tovább nem várhat. Mohács arra az útra lépett, ahonnan visszatérni kár is volna, de nem is lehet. És Mohács el is várja mindazoktól, akikről tudja, hogy semmi sincs a tarsolyukban, hogy azok ne is állják útját azoknak, akik erősen hiszik magukról, hogy nekik van tervük és eszközük egy szebb és vigasztalóbb jövő megvalósítására. O­kay. Szégyenkező gondolatok! Az a körülmény, hogy a staggione 10 előadása már csaknem a végét járja, feljogosít bennünket arra, hogy a mohácsi közönség műpártoló vol­táról is véleményt mondjunk. Mindig is hiányul tudtuk be, ha a kritika csak a darabra, rendezésre és szí­nészekre szorítkozott, anélkül, hogy abba a közönséget is belevonták volna. Régen, bizony voltak olyan szegény emberek is, akik garasokat tettek félre könyvek vásárlására, színházak látogatására. Ezek igazi mű­pártolók, kulturemberek voltak. Ma már kol­dusok, ezekre hát számítani sem lehet. A nézőtér az idők nagy vál­­tozásainak képét mutatja: üres! A gazdasági eltolódás új elemeket jut­tatott a fényűzés a szellemi élveze­tek lehetőségeihez, de ez a homo­­novus, ha ugyan eljön is a szín­házba, vizsgáztat, anélkül, hogy jó­maga valaha vizsgázott volna. Innen van aztán, hogy irodalmi műremekek bukásba jutnak, a tánc- és dal­­ércélmények viszont sorozatos elő­adások dicsőségében részesülhetnek. A színházi vállalkozás ennélfogva nehezen ambicionálhatja, hogy ma­gasabb műremekekkel emelje a köz­ízlés színvonalát és ha praktikus, hát eleve számol a helyzettel és spekulál a közönség legprimitívebb csőcselék ösztöneire, érzelgősségére, trágárságára, szenzációs kíváncsi­ságára. Dehát csak ennek a színjátszás­nak volna létjogosultsága? Hát hol marad akkor, a régi, patinás idealiz­mus? az igazi kultúra létjoga? Valamikor amikor még lelki szük­ség volt a színház, másként volt! Ma csak divat, a ma közönségében nincs képesség, hajlandóság mű­vészi meggyőződésekért való állás­­foglalásra. A szellemi gyönyörűségek finom élvezői, azok ott vannak csaknem minden este s nagyobb agodalom­­mal lesik: vajon jön e publikum, mint akár maga a staggione direk­tora. De mit ér ez, ha a mitpártolók kevesen, olyan kevesen vannak s a tingli-tangui-t szeretők pedig olyan ijjesztően sokan!?... És még ha csak otthon volnának ez kisebb baj volna, de otthon maradásukkal nemcsak bizonyítványt állítanak ki Mohács szellemi szín­vonaláról, hanem megbuktatják a nemesebb és magasabb kultúrát is. Vannak még akik szellemi rang­emelésnek tekintik, ha fenkölt gon­dolatok és csiszolt formák társasá­gába jutnak. Ezek azok, akik ott vannak esténkint az arénában, de hol vannak hát a többiek, akik pedig súlyt helyeznek arra, hogy a mohácsiakat jó színházba járó mű­­­pártoló közönségnek tartsák? Valóban megdöbben az ember, a kiáltó szellemi sivárság láttára! Fővárosi színházak repertoárjával, kritikán felül álló színjátszással, ki­válóan elsőrangú színészanyaggal keresnek föl bennünket. Tolongani kellene a jegyekért (ha páholyra nem tőlük hát zártszékekért) és föl kellene üdülnie a szellemi élveze­tekben ennek az anyagiaskodó, lihegő társadalomnak, nem a szí­nészekért, hanem a saját maga jól felfogott érdekében, így kellene en­nek lennie-----------és ugyanakkor üres a színház! A karzati ülőhelyen minden este látok egy úri­embert, aki valamikor az első­ sor zsöllében ült. Én neki adok igazat! Nála csak a hely vál­tozott, de kultur­ lelke az maradt ami volt: nemes és mű­pártoló! Tanulhatnának tőle sokan nagyon sokan! Rátkay István. ­ Gróf Apponyi Albert Pécsett előadást fog tartani folyó hó 27-én a Magyar Külügyi Tár­saság megbízásából „Magyar­­ország és a Nemzetek Szövet­sége“ címmel. Az előadás iránt megyeszerte nagy érdeklődés mutatkozik. A magyar föld ereje. Mint a napi események krónikásai, hiába tallózzuk a tegnap és a ma históriáját, nem adódik semmi, ami kiemelkednék szintjéből a folyton ismétlődő életnek. Hacsak nem az, hogy valami jóleső nyugtalanság simogat végig az első sugaras meleg tavaszi idővel, a télből nehezen ki­­kecmergő hidegből. A tavasz várása, — dacára, hogy rég józsef-nap után vagyunk, — játszik szívünkkel! Ma semmi sem érdekel bennünket, csak a természet ős üzenete, amely titkos mélységek­ből szökik elő törvényszerűen, mintha vigasztalni akarna a tél el­múlt ezer gondjáért, keserűségéért. Az élet lett úrrá rajtunk, s mi csak függvényei, hozzátartozó sal­langjai, néha meg csak koloncai vagyunk. Mintha nem is öntudatos lények volnánk s mintha egyedül az élet erejének volnánk alávetve megfelebbezhetetlenül. Ilyenkor, tavaszváráskor, régi, sok ezeréves kérdés emeli fejét és a magyar földről beszél! Beszéli, hogy odakint, a búzatáblák mélyén meg­indult sarjadása az életnek, selymes zölden sarjad a vetés, ezer biztatás, ezer ígéret, ezer reménység dolgozta ki magát a hótakaró alól. Minden munkánk, lelkesedésünk, fegyelme­zett harcunk vagy szilajságunk sem­mit sem jelent szemben a föld, a magyar föld erejével és jelentősé­gével. A föld szabja meg életünk minden vonatkozását, a föld, kalász­­szal fizető gondoskodása jelenti az egész magyar életet. Egy felső aka­rat és felső gondoskodás kezében vagyunk: szeleknek járását, esőnek hullását nem tudjuk szabályozni, pedig mindenünk a természet erői­nek jelentkezésétől függ. Itt a magyar búzatáblákon nem lehet számvetést tenni. A gazda nem tudja visszakapja-e a szemet, melyet elvetett. Nagy valóságok véletlenjei után, kegyetlen meddőség véletlen­jei jöhetnek. És ilyenkor tavasszal, nagy ki­szolgáltatottságunkban és függősé­günkben mindig eszünkbe jutnak ezek a nagy véletlenek, szélsőségei a lehetőségeknek. Mindig bennünk lappang az aggódás, hogy várjon mi lesz, mit hoz a nyár? De ezt az aggódást le kell, hogy bírja a remény, mely mint állandó biztató ígéret él bennünk hosszú ezer esztendő óta. Az ígéret szava mindig erősebb mint az aggodalomé, azért megyünk neki a bársonyos tavasznak hittel, bizalommal és re­ménységgel! Mert a magyar föld hű mihozzánk, hűbb mint mi va­gyunk ő hozzája és a magyar föld­nek nagy az ereje, amikor magya­rokat kell talpra állítania! ... — .. —

Next