Dunavidék, 1924 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1924-04-27 / 18. szám
Mohács, 1024. április 27. III. évfolyam 18. szám. Előfizetési ára negyedévre 15.000 korona. Hirdetések díjszabás szerint. Megjelenik minden vasárnap. Egyes szám ára 1500 korona. Vasárnap. Kiadóhivatal: Mohácsi Doboz- és Papirárugyár Rt. Gyerünk tovább! Egész Mohács aggódva és áldozatokra elkészülve várja Mohács városítását. Nem a velejáró puszta vitákat, nem a szónoklatokat és nem a közgyűlési szótár divatba jött útszéli virágainak illatozását várja, hanem vár tetteket és intézkedéseket, amelyek véget vetnek a maradi falusi szellemnek, az alulról jövő tanácsadásnak, irányításnak, demagógikus lehetőségeknek, a bizonytalanságnak, a gazdasági depresszióknak és az életet egyre súlyosabb meglepetésekkel terhelő rendezetlen állapotoknak. Mohács ki akar bonyolódni mai falusias helyzetéből, — ezzel Mohácson már tisztában lehetne mindenki —, pedig úgy látszik nincs mindenki vele tisztában. A várossá alakulás vitája szomorú perspektívát nyitott a közélet elfajulásainak s a közéleti férfiakat terhelő felelősségnek kérdése körül. A szenvedélyes viharok kavargásának forgószele ragadta magával a közgyűlés egyes tagjait, mintha segítenének a bajokon és megoldanának kérdéseket, a botrányok és felelősség nélkül elszavalt frázisok. Elképedve látjuk, hogy ezekben a sorsdöntő órákban, amikor csak érveket lehetne felsorakoztatni érvek ellen, amikor nem lehet más szabálya a várospolititikának, csak az, hogy győzzön a jobb, akkor az ellenzékiség, ahelyett hogy argumentálna, csak műbotrányokban robban ki. Elképpedve látjuk hogy amikor Mohács régmúlt idők tragikus átkából kigyógyulni akar, akkor még mindig nem tudják megtalálni az objektív hangot, az eszmék, a tervek, a gondolatok, a tettek számára, hanem csak viharzó indulattal és könnyelműen odavetett frázisaik és piszkolódásaik vannak, a szenvedélyek tüzének szítására. A helyzet az, hogy a vezetőség fél esztendő óta valóságos erőfeszítéssel készíti elő az átalakulás tervét. Ezt a tervet lehet helyeselni, lehet bírálni, de mellőzni vagy félretenni már nem lehet. Ez a terv pozitív tény. Diktálja az előkészület munkája, a régi állapotok remélhető lehetőségének hiánya. Azok az urak, akik most, a végső órában jönnek a terv meghiúsítani akarása szándékával és a dolgok rendjén való változtatás hazárd eszméjével, ezen a gesztuson kívül bizonyára nem is tudnak Mohácsnak egyebet adni. Nem sok lehet az ő tarsolyukban, ha csak a gáncsvetés az, amivel elő tudnak állani. Ők egymás között se értenek egyet, de kavarognak céltalan és fantasztikus összevisszaságban s míg egymással szemben jó arcot vágnak, addig mindegyiknek külön-külön céljaik is vannak. Ezért nem lehet őket komolyan venni s ezért kell végre Mohácsnak odakiáltani: elég volt már ebből a felelőtlen felelősködésből!... Mert Mohács tovább nem várhat. Mohács arra az útra lépett, ahonnan visszatérni kár is volna, de nem is lehet. És Mohács el is várja mindazoktól, akikről tudja, hogy semmi sincs a tarsolyukban, hogy azok ne is állják útját azoknak, akik erősen hiszik magukról, hogy nekik van tervük és eszközük egy szebb és vigasztalóbb jövő megvalósítására. Okay. Szégyenkező gondolatok! Az a körülmény, hogy a staggione 10 előadása már csaknem a végét járja, feljogosít bennünket arra, hogy a mohácsi közönség műpártoló voltáról is véleményt mondjunk. Mindig is hiányul tudtuk be, ha a kritika csak a darabra, rendezésre és színészekre szorítkozott, anélkül, hogy abba a közönséget is belevonták volna. Régen, bizony voltak olyan szegény emberek is, akik garasokat tettek félre könyvek vásárlására, színházak látogatására. Ezek igazi műpártolók, kulturemberek voltak. Ma már koldusok, ezekre hát számítani sem lehet. A nézőtér az idők nagy változásainak képét mutatja: üres! A gazdasági eltolódás új elemeket juttatott a fényűzés a szellemi élvezetek lehetőségeihez, de ez a homonovus, ha ugyan eljön is a színházba, vizsgáztat, anélkül, hogy jómaga valaha vizsgázott volna. Innen van aztán, hogy irodalmi műremekek bukásba jutnak, a tánc- és dalércélmények viszont sorozatos előadások dicsőségében részesülhetnek. A színházi vállalkozás ennélfogva nehezen ambicionálhatja, hogy magasabb műremekekkel emelje a közízlés színvonalát és ha praktikus, hát eleve számol a helyzettel és spekulál a közönség legprimitívebb csőcselék ösztöneire, érzelgősségére, trágárságára, szenzációs kíváncsiságára. Dehát csak ennek a színjátszásnak volna létjogosultsága? Hát hol marad akkor, a régi, patinás idealizmus? az igazi kultúra létjoga? Valamikor amikor még lelki szükség volt a színház, másként volt! Ma csak divat, a ma közönségében nincs képesség, hajlandóság művészi meggyőződésekért való állásfoglalásra. A szellemi gyönyörűségek finom élvezői, azok ott vannak csaknem minden este s nagyobb agodalommal lesik: vajon jön e publikum, mint akár maga a staggione direktora. De mit ér ez, ha a mitpártolók kevesen, olyan kevesen vannak s a tingli-tangui-t szeretők pedig olyan ijjesztően sokan!?... És még ha csak otthon volnának ez kisebb baj volna, de otthon maradásukkal nemcsak bizonyítványt állítanak ki Mohács szellemi színvonaláról, hanem megbuktatják a nemesebb és magasabb kultúrát is. Vannak még akik szellemi rangemelésnek tekintik, ha fenkölt gondolatok és csiszolt formák társaságába jutnak. Ezek azok, akik ott vannak esténkint az arénában, de hol vannak hát a többiek, akik pedig súlyt helyeznek arra, hogy a mohácsiakat jó színházba járó műpártoló közönségnek tartsák? Valóban megdöbben az ember, a kiáltó szellemi sivárság láttára! Fővárosi színházak repertoárjával, kritikán felül álló színjátszással, kiválóan elsőrangú színészanyaggal keresnek föl bennünket. Tolongani kellene a jegyekért (ha páholyra nem tőlük hát zártszékekért) és föl kellene üdülnie a szellemi élvezetekben ennek az anyagiaskodó, lihegő társadalomnak, nem a színészekért, hanem a saját maga jól felfogott érdekében, így kellene ennek lennie-----------és ugyanakkor üres a színház! A karzati ülőhelyen minden este látok egy úriembert, aki valamikor az első sor zsöllében ült. Én neki adok igazat! Nála csak a hely változott, de kultur lelke az maradt ami volt: nemes és műpártoló! Tanulhatnának tőle sokan nagyon sokan! Rátkay István. Gróf Apponyi Albert Pécsett előadást fog tartani folyó hó 27-én a Magyar Külügyi Társaság megbízásából „Magyarország és a Nemzetek Szövetsége“ címmel. Az előadás iránt megyeszerte nagy érdeklődés mutatkozik. A magyar föld ereje. Mint a napi események krónikásai, hiába tallózzuk a tegnap és a ma históriáját, nem adódik semmi, ami kiemelkednék szintjéből a folyton ismétlődő életnek. Hacsak nem az, hogy valami jóleső nyugtalanság simogat végig az első sugaras meleg tavaszi idővel, a télből nehezen kikecmergő hidegből. A tavasz várása, — dacára, hogy rég józsef-nap után vagyunk, — játszik szívünkkel! Ma semmi sem érdekel bennünket, csak a természet ős üzenete, amely titkos mélységekből szökik elő törvényszerűen, mintha vigasztalni akarna a tél elmúlt ezer gondjáért, keserűségéért. Az élet lett úrrá rajtunk, s mi csak függvényei, hozzátartozó sallangjai, néha meg csak koloncai vagyunk. Mintha nem is öntudatos lények volnánk s mintha egyedül az élet erejének volnánk alávetve megfelebbezhetetlenül. Ilyenkor, tavaszváráskor, régi, sok ezeréves kérdés emeli fejét és a magyar földről beszél! Beszéli, hogy odakint, a búzatáblák mélyén megindult sarjadása az életnek, selymes zölden sarjad a vetés, ezer biztatás, ezer ígéret, ezer reménység dolgozta ki magát a hótakaró alól. Minden munkánk, lelkesedésünk, fegyelmezett harcunk vagy szilajságunk semmit sem jelent szemben a föld, a magyar föld erejével és jelentőségével. A föld szabja meg életünk minden vonatkozását, a föld, kalászszal fizető gondoskodása jelenti az egész magyar életet. Egy felső akarat és felső gondoskodás kezében vagyunk: szeleknek járását, esőnek hullását nem tudjuk szabályozni, pedig mindenünk a természet erőinek jelentkezésétől függ. Itt a magyar búzatáblákon nem lehet számvetést tenni. A gazda nem tudja visszakapja-e a szemet, melyet elvetett. Nagy valóságok véletlenjei után, kegyetlen meddőség véletlenjei jöhetnek. És ilyenkor tavasszal, nagy kiszolgáltatottságunkban és függőségünkben mindig eszünkbe jutnak ezek a nagy véletlenek, szélsőségei a lehetőségeknek. Mindig bennünk lappang az aggódás, hogy várjon mi lesz, mit hoz a nyár? De ezt az aggódást le kell, hogy bírja a remény, mely mint állandó biztató ígéret él bennünk hosszú ezer esztendő óta. Az ígéret szava mindig erősebb mint az aggodalomé, azért megyünk neki a bársonyos tavasznak hittel, bizalommal és reménységgel! Mert a magyar föld hű mihozzánk, hűbb mint mi vagyunk ő hozzája és a magyar földnek nagy az ereje, amikor magyarokat kell talpra állítania! ... — .. —