Egyetemi beszédek, 1922-1923. tanév, Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem
Bársony János rektor székfoglaló és tanévnyitó beszéde
az asszony medencéjén és mire ilyenné fejlődött, haladéktalanul munkába lépnek az addig szunnyadott hatalmas erők, melyek törvényes előírás szerint végzik a feladataikat s kártevés nélkül praesentálnak egy legújabb embert. Minél tovább ügyeltem az eseményeket, minél mélyebben és alaposabban foglalkoztam velük s minél idősebbé lettem, annál kevésbé tudtam elhinni, hogy az ember csupán csak a sejtek véletlen vagy ösztönszerű csoportosulásából szerkesztődnék össze. Ezen eseményeket meg lehet figyelni, meg is lehet tanulni, hogy miként szoktak azok rendszerint lefolyni, de magyarázatukat adni, tehát megérteni, a gyűszünyi emberi elme nem fogja sohasem. Az emberrel foglalkozó természetbúvárnak a helyzete különleges, elüt a többi búvárétól, Ő nem maradhat rideg alapokon. Neki, minden tudományos próbálgatás ellenére is, egy belső kényszer befolyása alatt előbb-utóbb meg kell hajolnia. Ez történt, t. Uraim, rajtam és bennem is. Én hiszek az Istenben! Az emberfölötti lény, az Isten fogalma az ősembernek is életszükséglete volt. A számtalanszor megnyilvánuló tehetetlenség érzéséből önkéntelenül folyt, hogy a gyenge ember feltételezett maga felett valamely hatalmat, akihez egyedül valóságában és kétségbeesésében is felfohászkodhatott. Egy test és a belőle sugárzó lélek képezi az embert. A test a legtökéletesebb apparátusok bámulatos szövetkezése, a lélek meg egy valami, aminek a definitióján mindmáig a legelőkelőbb tudósok eredménytelenül törték és törik a fejüket. Az apparátusok összműködésének megnyilvánulása egymagában nem képezheti az emberi lelket, mely az embert az egész világ urává avatja, hiszen hasonló tökéletes rendszerek állítják ki az állat testét