Egyetemi beszédek, 1927-1928. tanév, Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem

Finánczy Ernő rektor székfoglaló és tanévnyitó beszéde

rengeteg irodalommal számot vessek, vagy a lelépő rektor úrral netán perbe szálljak, hanem azért, hogy a fennforgó kérdés, melynek helyes megoldása meg­győződésem szerint sorsdöntő magyar nemzeti műve­lődésünk jövendő alakulására nézve, egy másik, a múlt alkalommal kevéssé méltatott oldalról, a nevelői gon­dolkodás szempontjából is megvilágíttassék, még pedig ugyancsak a rektori székből.­­ Azok, akik a klasszikus nyelvek tanítását ellenzik vagy legalább is fölöslegesnek tartják, végkövetkezte­téseik azonossága mellett is, három különböző táborba sorolhatók. Az elsőbe tartoznak a pozitivisták. Már a tizen­nyolcadik században jelentkeznek előfutárjaik: a nagy francia enciklopédia írói, köztük különösen Diderot, aki középfokú iskolájának első öt osztályában, a 12-ik életévtől a 17 -ikig, növendéke értelmi nevelését csakis exakt tudományokkal akarja biztosítani s a klasszikus nyelvek tanulmányát egyetlen évre, az utolsóra, a 20-ik életévre korlátozza. Comte Ágost, a XIX. századbeli francia pozitivizmus rendszerezője, mint ismeretes, az ifjú művelődését a 14-ik életéven túl nyilvános tan­folyamokra bízná, melyekben a pozitív tudományok hierarchiája szerint egy-egy éven át kizárólag mate­matikát, mechanikát, csillagászatot, fizikát, kémiát, biológiát és szociológiát tanulna a növendék. Csak mellékesen szerepel az utolsó két esztendőben mint kiegészítés (complément) esztétikai jelentősége miatt a görög, és sokszoros gyakorlati vonatkozásai miatt a latin nyelv. Herbert Spencer, az élet kultuszának hirdetője, csakis a legfontosabb élettevékenységek szol­gálatában álló hasznos ismereteket értékeli. Ilyenek a fiziológia és higiéné, a neveléstan, azután ugyancsak

Next