Egyetemi beszédek, 1940-1941. tanév, Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem

Domanovszky Sándor rektor leköszönő beszéde

arra a helyre állított az isteni gondviselés, ahol az európai szellemre idegen erők nyomása évszázadokon át a legkemé­nyebb volt, hogy ennek védelmében sok generáció színét, virágát áldozta nemcsak a haza és határaink, hanem ezzel együtt az európai világrend, szellem és civilizáció védelmében is, hogy ebben a viszonylatban a nyugati országok békés gondtalanságban fokozták népsűrűségüket, nemzeti vagyo­nukat és szellemi tőkéiket, míg mi fogytunk, szegényedtünk és örülhettünk, ha honvédelmi feladataink elvégzésére volt elég erőnk. Nem felejthettük el, hogy a nyugat túlságos kényelemmel, úgyszólva páholyból nézte vérzésünket s utóbb megtépázottságunkból csak azt a következtetést tudta levonni, hogy hibáink miatt nem tudjuk helyünket megállni. E lesújtó tudatban természetes volt, hogy hol azon aggodalmaskodtunk, várjon mennyiben tudjuk történeti hivatásunkat a megcsonkí­­tottság kedvezőtlen helyzetében teljesíteni, hol azon, hogy népünk ne újabb vérveszteséggel és elgyengüléssel kerüljön ki a küzdelemből. Az isteni gondviselés azonban megadta nekünk azt az örömet, hogy országunk visszakerült keleti részeinek vissza­­ítélése még hivataloskodásunk napjaiban megtörtént, hogy e felletti örömünknek még augusztus 31-iki tanácsülésünkben kifejezést adhattunk. Országunk ez újabb gyarapodása alkal­mából a Kormányzó Úr Őfőméltóságának s a nagy eredmény elérésében részes államférfiaknak kifejeztük egyetemünk hódo­latát és szerencsekívánatait. A napi események színtelen aprólékosságából a remény és gond közti hányódás emelkedett ki mint az 1939/40-ik tanév jellemzője. Az utolsó napok jól előkészített szerencsés fordulata szakította csak föl a felhőket, amelyek az évet borúba burkolták és ma a visszatekintő szempontjából a nyugodt, csendes évek színébe varázsolta. Istennek hála, hogy aggodalmaink, gondjaink, töpren­géseink csak lelkileg viseltek meg. Bízunk benne, hogy meglesz nemzetünkben az erő, a kitartás és az áldozatkészség, hogy a visszakerült területeket komolyan megszervezzük és az egész országot szilárd, felbonthatatlan egységben boldoggá tegyük. Ifjúságunkat ebben a szellemben neveltük és nincs

Next