Bajtársi Levél, 1979 (32. évfolyam, 1-2. szám)

1979-04-30 / 1. szám

vitéz Baranc­i Tamáska Endre: Hősök napi gondolatok Május 30-án a közeli dormonti parkban tartózkodtam. A nap gyönyö­rűen ragyogott be a hatalmas juharfák lombjai között. Dél felé járt az idő. Sortűz hangzott el, egy kürtös az „Ima” jelet fújta, s az amerikai veterán küldöttség koszorúját lehelyezve a hősök emlékkövére tisztelgéssel né­zett az árbócrúdra felszökkenő lobogóra. Gondolataimban éveket repültem vissza. Haza Magyarországra , szülővárosomba, Nyíregyházára. Szerettem járkálni mindig a csendes, magyar temetőkben. Az a templomi csend, amely azokban honolt, nagyon megnyugtató volt mindig számomra. ...így májusban történt egy jó pár alkalommal, hogy gimnáziumunk cserkészcsapata önként jelentkezett a hősi sírok rendbehozatalára. Nem kellett messze menni, csak a vasúti fölüljáró hídon áthaladni, s már lát­szott is a nyíregyházi hősi temető egy dombtetőn. A májusi nap éppen olyan szépen sütött, mint itt a dormonti parkban. Lágy szellő fújdogált néha, hogy megrezgesse a sudár jegenyék leveleit, amelyek élő falként fogták körül a zöld pázsittal benőtt temetőt. Benn a kavicsos utak között katonás rendben sorakoztak a sírok, így fogadott bennünket minden al­kalommal a néma, halott ezred. A fejfákat beton kocka alap, s rajta egyszerű rohamsisak helyettesítette. Az első oldalakon nevek, rendfoko­zatok, évszámok, de bizony sok tábláról csak azt lehetett leolvasni, „Is­meretlen”. A kék égen néha egy-egy felhő­ gomolyag úszott keresztül, a nyárfák halkan susogtak, a tücskök ciripeltek és a vadrózsabokrokon, szomorúfüzeken apró madarak adták a templomi zenét, dalukkal dicsérve az Urat. Mi pedig szorgalmasan gyomláltunk, ásóztunk, gereblyéztünk és öntöztük a frissen elültetett virágokat. Az idő hihetetlen gyorsasággal repült. Arcunkat kipirosította a jó erős májusi napfény, s mire kezdett al­­konyodni, kész is volt ki-ki a reája bízott munkával. — Ilyenkor még el­sétáltam megnézni azt a hősi sírt, amelyikre édesanyám szokott virágot helyezni. Nagybátyám valahol távol, orosz földben nyugodott és így egyik ezredtársa kapta meg mindig a kegyelet virágait. Jókedvvel szedtük ösz­­sze szerszámainkat és sorakoztunk, hogy hazafelé induljunk vidám nó­taszóval. Másnap megtörtént az ünnepség és az azt követő díszelgés. A nyíregy­házi hősök temetőjében is felharsant a kürt, melynek érces hangja be­lereszketett a levegőbe. Harsány vezényszavak pattogtak, fegyverek ütemesen csattantak, kardok villantak, kezek lendültek tisztelgésre és úgy hallgattuk megindultan az „Ima” jelet... Most, jól tudom, a magyar hősök temetője otthon elhanyagolt, gazos, a sírok besüppedtek. Nincsenek ma otthon magyar cserkészek, ifjak, akik azokat rendbehoznák. A magyar hősökről, vértanukról ma tilos otthon megemlékezni. A hősi álmát alvó ezred pedig némán várja azt a napot, mikor a nyírségi dombokon és szerte az egész országban újra felharsan­hat szabadon a régen hallott „Ima” kürtjei. Pittsburgh, 1967. május 30. 2

Next