Hadak Útján, 1960 (12. évfolyam, 128-139. szám)
1960-01-01 / 128-129. szám
Dicsőséges Budapest Tizenöt éve Budapest fölött utoljára énekeltek tisztán, érthetően a karácsonyi angyalok. Egy város búcsúzott Európától, de az a háború csatazajában meg sem hallotta, vagy el sem akarta hinni, hogy a várost megülő és fojtogató keleti sötétség nemcsak a lőporfüst felhője. — Legalább egy Hugo Victor kellene ahhoz, hogy elmondhassa, mi volt nekünk ez a város. Hiszen annyi arca volt mint egy szépséges keleti delnőnek. Talán több mint Rómának, Párisnak. — Volt az operettírók számára sláger, amely azt hirdette: „Budapest a Duna gyöngye". Volt a gyermek számára földrajzi fogalom a tanyasi iskolában: az ország fővárosa. Volt a politikusok számára szeszélyes vagy bűnös Budapest, amelynek sikátoraiból és patkánylyukaiból olykor destruktív erők szabadultak a nemzet szelleme és szabadsága ellen. És volt szentségeslelkű város, amely fölött komor méltósággal állt a Szent István szobor és Gellért keresztjén ott ragyogott a fényszórók lángja. Volt olykor marxista forrongások színhelye, de máskor ott vonultak fel a világ minden részéből való ájtatos zarándokok végeláthatatlan tömegei az eucharisztikus kongresszus Hősök téri oltárához. Lehet, hogy így van ez a világ minden nagy városában, de Budapest ezerarcúsága, hihetetlen ellentéteinek sokfélesége anynyira magyar, annnyira egyéni volt, hogy soha nem tudtak varázsától szabadulni az idegenek, akik ott jártak valamikor. Nem az Orient furcsa specialitása volt ez, hanem egy csodálatos prizma, amely magyar és európai színeket, különös sokféleséget, ízeket, dallamokat, nyelveket, népiségeket, hiteket és hitetlenségeket bocsátott önmagán keresztül, bontott részeire és foglalt sajátos, de mégis magyar keretbe. A Mária Valéria telep nyomortanyáira is letekintő várban, egyesek szerint élő anakronizmusként, Mátyás király testőrségének kései utóda vonult vasárnaponként őrségváltásra, hogy visszaidézzék a trianoni országcsonkba az elveszett birodalom hagyományait. De Szent István napokon a Jobb után nemcsak egy „félfeudális" ország képviselői vonultak, hanem maga a nép is, a gyöngyösbokrétás magyar, sváb, sokác parasztlányok, déli legények és bütyköst lóbáló öregek sokasága. És hát persze hozzátartozott ehhez a Budapesthez nemcsak a Dunapart tündéri esti lángolása, hanem a Tabán, a Ferencváros, Józsefváros kiskocsmáinak hangulata is, amelyben Krúdy úr, Ady Endre úr és a mindenkinél nagyobb szellemi uraság Szabó Dezső itták a szekszárdi bikavért és gyújtogatták egy új magyar lelkiség lángjait. És hát persze ott voltak a később annyit hangoztatott Angyalföld szükséglakásai, slumjai (hol nincsenek hasonlók?) és az ügyesen helyezkedő élősködők, akik a Vadászkürtben, vagy a Hangliban fejükbe nyomták a disznósörtés kalpagot és az ország urainak hitték magukat. De ott voltak a lelki és szociális megújhodást sürgető páterek, írók, tudósok is, akik belekiáltották a budapesti cigánymuzsikás éjszakába az új kor nagy ígéretét: Krisztust! Kenyeret! Tizenöt éve, hogy a szovjet áradatban elmerült egy visszahozhatatlan város, amely mindig csak adott, adott az egész világnak, az egész emberiségnek. Adott Eötvös Lóránt nagyságú százast a magyar tudósoknak, Semmelweiss Ignác méretű nagy orvosoknak és adott olyan világraszóló zseniket, mint Bartók. Adott könynyebb fajsúlyú sztárokat, de mégis csak egy Lehárt, Kálmán Imrét, akikről ma jobban ismerik a felületes nyugati kultúra gyermekei Magyarországot, mint — mondjuk — Kádár János beszédeiből. És volt ez a Budapest a század elejei defétizmus, pacifizmus fertőzött lelkű városa is, amelyben álpróféták, széplelkek, őrültek és gazemberek egyszer meghirdették a „nem akarok katonát látni" öngyilkos jelszavát. De mégis ennek a mi Budapestünknek háziezrede a napóleoni háborúktól kezdve két világháborún át olyan hősi teljesítményeket mutatott fel, mint talán a világ egyetlen ezrede sem. — A Nagykörút legsötétebb negyedeiben talán könnyű lányok sétáltak, de másutt iskolák, intézmények sora és erkölcsös családok neveltek művelt, tisztes leánygenerációkat. Szellemi sötétségről üvöltöztek a Conti utcán, de közben a budapesti színházakból siker siker után indult el, hogy világsiker váljék belőle. Politikai reformokról kiabáltak az álszocializmus demagógjai, de az Egyetemi Templom szószékén a krisztusi szociális ige hirdetése közben esett össze a legnagyobb szociálreformer , Prohászka Ottokár. A keleti Páris! mondták a franciák róla. És mi csak azt mondtuk, hogy az utolsó európai főváros Európa keleti felén. Úgy voltunk vele, mint a nagyon kedves szeretővel. Imádtuk, gyűlöltük, olykor hitványnak, olykor szentnek, utcalánynak, vagy istenasszonynak tartottuk. Mert hiszen Budapestnél komplikáltabb volt maga a budapesti lélek, amely örökké ingadozott a defétizmus és a hősiesség, a vicc és a véres komolyság, a katonás fegyelem és a dezorganizáltság szélsőségei között. Emlékezünk, a második világháború alatt hányszor jósolták a sztálingrádi pezsgőt nyitogató destruktorok, hogy ha egyszer elkezdik bombázni Budapestet, akkor ez a 3