Hadak Útján, 1964 (16. évfolyam, 176-187. szám)
1964-01-01 / 176-177. szám
Nem volt nekik helyük . . . Karácsony éjszakája előtt, aki az elveszett hazára gondol, bizonyára előveszi Lukács evangéliumát. Az antiochiai orvosból Szt. Pál munkatársává vált evangélista talán a világtörténelem legnagyszerűbb és legmaradandóbb riportját írta a vándorló Máriáról és Józsefről. ,,Mivelhogy nem volt nekik helyük a vendégfogadó háznál“, Mária a betlehemi istállóban szülte meg az emberiség Megváltóját. Azonban a szelídszemű barmok és a betlehemi csillagok egyaránt látták és értették, hogy aki ott fekszik a jászolbölcsőben, az örök isteni és emberi kapcsolat bizonysága, a Szent Család pedig és minden család égküldte jelképe. Közel kétezer éven át, sőt az előtt is, a családon alapult minden, amit magunk körül látunk. Mindaz, amit kétezer év keresztény kultúrája teremtett, tulajdonképpen a családra volt alapítva. A katonák azért indultak harcba, hogy megvédjék nemcsak a hazát, hanem elsősorban a családjukat. A társadalmi rendszerek, de még — akármilyen különösen hangzik — a nyers technikai civilizáció is, a családért alakultak ki. Nem királyokért és arisztokratákért, tőkésekért és szakszervezeti vezérekért, hanem egyedül és kizárólag azért, hogy a családfő kenyeret kereshessen a családnak. A bolsevizmusnak az egyik legfőbb bűne, hogy hatalmi dühében épp úgy a családra tört, mint Heródes. Aki emlékszik még Rachmanova, vagy Ossendowski első, világot megrázó jelentéseire a bolsevizmusról, tudja, hogy a hatalom őrültjei minden vonalon a családot támadták meg, mert egyedül az állott ellen a társadalmat porlasztó, robbantó ostoba diktatúrának. A voronyezsi vasutast Vladivosztokba helyezték át, a krími postásnak Leningrádba kellett szolgálatot teljesíteni, hogy — így távol a családtól — elgyökértelenített, függőségben tartott rabszolgája legyen az agyaglábú állam-Gólemnek. Mielőtt megszilárdították a hatalmukat, mindenütt a családot robbantották. A középosztálybelit éppúgy, mint az ukrán vagy orosz proletár és kulák családot. Űzték katorgával, deportációval, áthelyezéssel. Sanyargatták a társbérletekkel, a közös konyhákkal, a falanszter-házakkal, az egymás falatjának, mindennapi életének és politikai meggyőződésének, olykor a hálószoba titkoknak ellenőrzésével. ■ Otthon, az úgynevezett enyhülés korszakában is megmaradt a bolsevizmusnak ez az alapvető ember- és családellensége. Hogy honnan tudjuk ezt? Nem valamely „fasiszta“ lapból. A Debrecenben megjelenő, „Alföld“ című kommunista folyóirat 1963 szeptemberi számának „A lépcsőház“ felírású terjedelmes cikke is sok mindent elárul. Miközben a kommunista propaganda hangosan trombitál a lakásépítés terén elért világrengető sikereiről, egy bizonyos Bartha Gábor végig járta a legújabb debreceni kommunista vívmányt, a hatvan lakásos modern bérházat s — dicséretére legyen mondva — valóságos közvéleménykutatást csinált a C. lépcsőház húsz családjánál. „Boldog embereket akartam látni“ — írja. S a cikkből kiderül, hogy mindent talált, csak éppen boldog családokat: — nem! Mert a hatvan lakásos új kommunista csodának garzonok számára épített lakásaiba. — családokat zsúfoltak össze.. . Élelmiszer kamra nincs. Egy nap alatt minden megromlik. A férj és feleség egyaránt dolgoznak. Családi életre nincs idő és alkalom, mert hát rendszeresen túlórázni kell. Gyerek? Szó sem lehet róla, mert a lakás „egy embernek éppen elég, kettőnek szűk, háromnak már kicsi“. A másik lakásban azt hallja a riporter, hogy „ezt a lakást nem lehet kibírni.“ Férjnek, feleségnek tanulnia kell, mert érettségizni akarnak. A gyerek sír, képtelenség a tanulmányokkal foglalkozni. Ha valami étel másnapra marad, azt ki kell dobni, mert nincs hely a jégszekrénynek. Néha elmennek moziba, de nincs kire hagyni a gyereket. — „Másik gyerekre nem gondolnak? Nem kapok választ, csak a férfi kifelé fordított tenyere inti a nemet“. A kis magyar jövevényeknek íme nincs hely már sem a vendégfogadóban, sem az összkomfortos kommunista istállóban. A harmadik családnál is az egykét találja a riporter. „Megkérdezem, hogy másik gyereket nem szeretnének-e? Válaszként itt is a kifordított tenyér mutatja a lehetetlent“. A férfi munkája olyan, hogy gyakran késő este kerül haza. Moziba, színházba nem járnak. A férfi megnézi az újságot, aztán elalszik rajta. A húsz garzonlakásban csak egyetlen magányos ember él. A többiekbe családokat préseltek bele. „Én építész vagyok — mondja az egyik családfő — és utánanéztem, de nincs még egyetlen népidemokratikus ország sem, ahol ennyi garzont építenének. Mi értelme van ennek, ha úgyis családoknak adják? És még csodálkoznak rajta, ha nem akar az ember egynél több gyereket. Bitang ember lennék, ha ebbe a lakásba még egy gyereket akarnék. Minek? A nyomorúságra?“... Kodolányi János által megírt hajdani ormánsági egykét az emberi önzés, a földet megosztani nem akaró apák és anyák babonás elhatározása tenyésztette ki, azonban még az egykés család is család volt. A kommunista bérház és a rendszer az egykét és az egyiét tudatosan neveli, mert így kevesebb építő .