Hadak Útján, 1964 (16. évfolyam, 176-187. szám)

1964-01-01 / 176-177. szám

Nem volt nekik helyük . . . Karácsony éjszakája előtt, aki az elveszett hazára gondol, bizonyára előveszi Lukács evan­géliumát. Az antiochiai orvosból Szt. Pál mun­katársává vált evangélista talán a világtörténe­lem legnagyszerűbb és legmaradandóbb ri­portját írta a vándorló Máriáról és Józsefről. ,,Mivelhogy nem volt nekik helyük a vendég­­fogadó háznál“, Mária a betlehemi istállóban szülte meg az emberiség Megváltóját. Azon­ban a szelídszemű barmok és a betlehemi csil­lagok egyaránt látták és értették, hogy aki ott fekszik a jászolbölcsőben, az örök isteni és emberi kapcsolat bizonysága, a Szent Család pedig és minden család égküldte jelképe. Közel kétezer éven át, sőt az előtt is, a családon alapult minden, amit magunk körül látunk. Mindaz, amit kétezer év keresztény kultúrája teremtett, tulajdonképpen a csa­ládra volt alapítva. A katonák azért indultak harcba, hogy megvédjék nemcsak a hazát, ha­nem elsősorban a családjukat. A társadalmi rendszerek, de még — akármilyen különösen hangzik — a nyers technikai civilizáció is, a családért alakultak ki. Nem királyokért és arisztokratákért, tőkésekért és szakszervezeti vezérekért, hanem egyedül és kizárólag azért, hogy a családfő kenyeret kereshessen a­­ családnak. A bolsevizmusnak az egyik legfőbb bűne, hogy hatalmi dühében épp úgy a családra tört, mint Heródes. Aki emlékszik még Rachmano­­va, vagy Ossendowski első, világot megrázó jelentéseire a bolsevizmusról, tudja, hogy a hatalom őrültjei minden vonalon a családot támadták meg, mert egyedül az állott ellen a társadalmat porlasztó, robbantó ostoba dik­tatúrának. A voronyezsi vasutast Vladivosz­­tokba helyezték át, a krími postásnak Lenin­­grádba kellett szolgálatot teljesíteni, hogy — így távol a családtól — elgyökértelenített, függőségben tartott rabszolgája legyen az agyaglábú állam-Gólemnek. Mielőtt megszilár­dították a hatalmukat, mindenütt a családot robbantották. A középosztálybelit éppúgy, mint az ukrán vagy orosz proletár és kulák családot. Űzték katorgával, deportációval, át­helyezéssel. Sanyargatták a társbérletekkel, a közös konyhákkal, a falanszter-házakkal, az egymás falatjának, mindennapi életének és po­litikai meggyőződésének, olykor a hálószoba titkoknak ellenőrzésével. ■ Otthon, az úgynevezett enyhülés korszaká­ban is megmaradt a bolsevizmusnak ez az alapvető ember- és családellensége. Hogy hon­nan tudjuk ezt? Nem valamely „fasiszta“ lap­ból. A Debrecenben megjelenő, „Alföld“ című kommunista folyóirat 1963 szeptemberi szá­mának „A lépcsőház“ felírású terjedelmes cikke is sok mindent elárul. Miközben a kommunista propaganda hango­san trombitál a lakásépítés terén elért világ­rengető sikereiről, egy bizonyos Bartha Gá­bor végig járta a legújabb debreceni kommu­nista vívmányt, a hatvan lakásos modern bérházat s — dicséretére legyen mondva — valóságos közvéleménykutatást csinált a C. lépcsőház húsz családjánál. „Boldog embe­reket akartam látni“ — írja. S a cikkből ki­derül, hogy mindent talált, csak éppen bol­dog családokat: — nem! Mert a hatvan la­kásos új kommunista csodának garzonok szá­mára épített lakásaiba. —­ családokat zsúfol­tak össze.. . Élelmiszer kamra nincs. Egy nap alatt minden megromlik. A férj és fe­leség egyaránt dolgoznak. Családi életre nincs idő és alkalom, mert hát rendszeresen túl­órázni kell. Gyerek? Szó sem lehet róla, mert a lakás „egy embernek éppen elég, kettőnek szűk, háromnak már kicsi“. A másik lakásban azt hallja a riporter, hogy „ezt a lakást nem lehet kibírni.“ Férj­nek, feleségnek tanulnia kell, mert érettségiz­ni akarnak. A gyerek sír, képtelenség a ta­nulmányokkal foglalkozni. Ha valami étel másnapra marad, azt ki kell dobni, mert nincs hely a jégszekrénynek. Néha elmennek mo­ziba, de nincs kire hagyni a gyereket. — „Má­sik gyerekre nem gondolnak? Nem kapok választ, csak­ a férfi kifelé fordított tenyere inti a nemet“. A kis magyar jövevényeknek íme nincs hely már sem a vendégfogadóban, sem az összkomfortos kommunista istállóban. A harmadik családnál is az egykét találja a riporter. „Megkérdezem, hogy másik gyere­ket nem szeretnének-e? Válaszként itt is a kifordított tenyér mutatja a­­ lehetetlent“. A férfi munkája olyan, hogy gyakran késő este kerül haza. Moziba, színházba nem járnak. A férfi megnézi az újságot, aztán elalszik rajta. A húsz garzonlakásban csak egyetlen magá­nyos ember él. A többiekbe családokat pré­seltek bele. „Én építész vagyok — mondja az egyik családfő — és utánanéztem, de nincs még egyetlen népidemokratikus ország sem, ahol ennyi garzont építenének. Mi értelme van ennek, ha úgyis családoknak adják? És még csodálkoznak rajta, ha nem akar az em­ber egynél több gyereket. Bitang ember len­nék, ha ebbe a lakásba még egy gyereket akar­nék. Minek? A nyomorúságra?“... Kodolányi János által megírt hajdani or­mánsági egykét az emberi önzés, a földet meg­osztani nem akaró apák és anyák babonás el­határozása tenyésztette ki, azonban még az egykés család is család volt. A kommunista bérház és a rendszer az egykét és az egyiét tudatosan neveli, mert így kevesebb építő .

Next