Hadak Útján, 1965 (17. évfolyam, 188-199. szám)
1965-01-01 / 188-189. szám
Ez adjon erőt mindannyiunknak e legtöbbször oly rögös út küzdelmeinek további viselésére, de éppúgy céljaink és eszméink átplántálására is abba a magyar fiatalságba, amely csak akkor és csak ott veszett el a nemzet számára, ahról idősebbek csődöt mondtak. Egyéb széleskörű és helyenként változó súlypontokat mutató tevékenységünknek ez legyen az egyik fő feladata. Meg vagyunk győződve arról, hogy népünk érdekeinek a képviseletében nemcsak nyilvános megmozdulásoknak, memorandumoknak, beadványoknak vagy tiltakozásoknak van szerepe, hanem az idegen környezet folyamatos, sokszor észrevétlen meggyőzésének, a szellemi talaj széleskörű előkészítésének, s ebben ezrek és tízezrek egyéni helytállásának is. Ehhez a múlt elfogulatlan ismeretén kívül új meg új érvekre, jó tájékozottságra van szükség. Csak így tudjuk jogos nemzeti törekvéseinket a népi önrendelkezésnek, a Kárpátmedence lelki megbékélésének és az európai egység megvalósulásának korszerű távlatába állítva vonzóvá tenni, megvalósulásukat vagy az utánunk következők munkáját elősegíteni. Ebből a szellemi, harcos feladatból ezután is kivesszük részünket. Ezután is küzdünk a közöny, a lemorzsolódás szelleme ellen, ami a hontalanságban — még a nemzet közösen vallott sorskérdéseit illetően is — az egyéni jóléttel igen sokszor együtt nő. E feladat olykor nagyon nehéz és hálátlan, de csak akkor reménytelen, ha magunk adjuk fel a küzdelmet. Azt se felejtsük el, hogy kettős járom alatt élő felvidéki, erdélyi és délvidéki véreink csak a szabad világban élő magyaroktól várhatják a sorsukat, létük alapjait fenyegető veszélyek enyhítését. Ebben az elnyomók kezét fékező propagandamunkában ismét nemcsak a szervezetek megmozdulásának, hanem az egyéni aktivitásnak, meggyőzésnek is széles tere van mindenfelé. Ez is harcos és áldozatkész magyaroknak szívós és nem csupán fel-fellobbanó munkáját igényli, s a helytállás éveken át ezen a „fronton" sokszor nehezebb, mint a háborús pergőtűzben. Ebben az évben lesz húsz esztendeje, hogy a hazai föld utolsó vöge is szovjet kézre került. Az otthoni rendszer sajtója már hónapok óta kínos gonddal sepregeti össze azt a pár kétes emléket, ami az ellenség elhaladásának, győzelmének elősegítése mellett tanúskodik, hogy hamis párt- és partizánlegendák fényébe állítson néhány szórványos és kihatásaiban alárendelt jelentőségű esetet: önigazolásul. Ez a legújabb hullámverése annak az átnevezésnek, aminek a szovjet uralomba, bolsevista önkénybe, pártdiktatúrába való teljes beleegyezés és az idegen kizsákmányolásnak felszabadításként való elfogadása volt a lényege már kezdettől fogva. Manapság, az érintkezési lehetőségek bővülésével, lépten nyomon új bizonyítékokat kaphat mindenki arra, hogy ezt a célt se a társadalom teljes felforgatásával, se terrorral, se keztyűsebb kézzel nem tudták elérni. De a vesztett háború katonáit, majd a szabadságküzdelem harcosait se lehetett a befelé fordult lelkek nemzeti öntudatában bemocskolni, áldozatukat pellengérre állítani. De a történelem otthoni hamisítása mellett szabad földön is sok ferdítés, igaztalan beállítás látod már nyomtatásban napvilágot. Ezért — és nemcsak az emlékek és tanulságok rögzítésére — ma is van aktualitása annak, hogy igyekezünk a húsz év előtti küzdelem egyes részleteit feldolgozni, mielőtt ezek végleg elkallódnának. Prindi ódon veretű, de mégis oly igaz szavai háromszáz év távlatából intenek mindannyiunkat: „A fáradhatatlan szorgalmatosság, az unalom nélküli vigyázás, az kész gyorsaság és gyors készség szokta annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hívnak. Minekünk pedig magyaroknak nemcsak dicsőségünk, de a megmaradásunk is abban vagyon". — Valóban a megmaradásunk is. Mert jelenleg erről van szó elsősorban. A világ vajúdását, a nagyhatalmi erővonalak alakulását, konfliktusainak formáját és kimenetelét nincs módunkban befolyásolni, a magyarságnál jóval nagyobb népeknek sem. De az idők változnak felettünk, a tegnapi lehetetlent realitássá változtathatja a holnap. Az otthoni nemzet — minden biológiai veszélyezettség és alacsonyan tartott életszínvonal ellenére — a megmaradásért „szorgalmatossággal" és „vigyázással" jobban küzd, mint azt fél emberöltőn belüli két hatalmas sorscsapás után gondolni lehetett volna. Az emigráció pedig még mindig a legnagyobb külföldi ellenfele az otthoni bolsevista csatlós rendszernek, amely mindent elkövet mind a „szorgalmatosság" elfonnyasztására, mind a „vigyázók" diszkreditálására, elkedvetlenítésére, önzetlenül tevékeny bajtársaink, tisztségviselőink változatlanul szép számban vannak az ilyen, otthonról irányított és olykor beugratott, összeférhetetlen vagy félkegyelmű alakokkal végeztetett akciók célpontjában. Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy helyes úton járunk, hogy érdemes ezt e rögös utat járni. Ebben a meggyőződésben kívánok minden bajtársunknak, szervezetünk minden barátjának és lapunk minden olvasójának sikerrel teljes új esztendőt! Zakó András 2