Hadak Útján, 1968 (20. évfolyam, 229-235. szám)

1968-05-01 / 229. szám

a vietnámi háború (amelyben nem kell részt venniük), sem a görög junta gesztiója. A viszonylagos anyagi jólét és biztonság ellenére (egy diplomás fiatalember kez­dőfizetése ma gyakorta több, mint amennyivel csak egy nemzedékkel ezelőtt is nyugdíjba mehetett) — ez a fiatalság akar valamit. Valami mást. Újat, felrázót, frisset és minden bizonnyal az öregebbek által félresiklatott közelmúlt évtizedek­nél és a jelenleginél jobbat. Sajnos nem tudja megmondani, mit. De ezen nem szabad csodálkozni, mert azt az öregek sem tudják. Vagy nem merik megmondani. Túl nagy a változás, amiben élünk és még nagyobb az, amit végre kellene hajta­nunk. Túl sok a forma és túl kevés a tartalom. A tény az, hogy egy merőben más világot a száz évvel ezelőtti eszmék és normák jegyében, régen nem létező kate­góriák szerint akarnak kormányozni. Nos ez ellen lázad az ifjúság. Joggal. Ne feledjük, hogy Európát ebben az évszázadban — s ennek az évszázadnak még távolról sincsen vége — két világháború pusztította el. Hogy csak magyar viszony­latban éreztessük a változást, amit a két pusztítás okozott, Ferenc Józseftől Dobi Istvánig és Tisza Istvántól Kállai Gyuláig igen hosszú volt az út. Ebben a négy névben körülbelül minden bennfoglaltatik. Tudjuk nagyon jól — mi magyarok ta­lán mindenkinél jobban —, hogy az első világháborút követő „béke“ magában hordta a második világháborút. S valójában fenntartható-e a helyzet, amit a má­sodik világháború után alakítottak ki a hatalmasok? A nyugatnémet ifjúság nem tüntet az Ulbricht-rendszer ellen, de kérdés, hogy egy össznémet ifjúság tüntetne-e a Sah, a görög junta, vagy a vietnámi háború ellen a Mao jelszavakkal? Úgy mondtuk, hogy ez az ifjúság visszaél a demokráciával és a szabadsággal. Ez igaz. De beszélhetünk-e a mai világban, a mai eltömegesedett, régi kategóriák által irányított, szavaiban és a szavak jelentésében megkopott és hamis világban valóban demokráciáról, azaz a nép uralmáról, amikor régen nincsen már „nép“, hanem csak tömeg és mindinkább konformizmusba szoruló massza, melynek me­rőben mások a belső élettörvényei, mint a görög városok „demos“-áé voltak! Mert az ilyen vagy amolyan válsztójog, parlamentarizmus és a modern demokrácia más mindenféle tényezői és azok alkalmazása között legfeljebb minőségi különbségek vannak. De egyik sem igazi népuralom. Régen nem a választottaknak mondták meg a választók, hogy mit cselekedjenek és miképpen, hanem megfordítva. A nagy fran­cia forradalom után a királyi szuverenitás szétporlott és rászállt az állami funk­cionáriusokra meg a pluralistává vált társadalom megcsontosodó és elnehezedő intézményeire,­­ keleten pedig a párt kiskirályaira. Ez nem tetszik ennek a mai forrongó ifjúságnak. A „rendezésekkel“ talán e pillanatban nem is törődnek olyan sokat. De ezek a rendezések ott vannak valahol „a dolgok alján“. Az első világháború után új határ­vonalak huzigálásával vélték megoldani az akkor égő kérdéseket. Szétromboltak évezredes hagyományokkal rendelkező élő egységeket, és a megoldandó problé­mák fordított előjellel tovább éltek. Az ellentétek felfokozódtak, az igazságtalan­ságok megtorlódtak, hogy még nagyobb igazságtalanságok váltsák fel őket. A ket­tévágott Európa a húsunkba vág. Minden emberébe, akár érzi akár nem. Szó­lamokkal és a valóságban sóhivatalokkal ezen és máson sem lehet segíteni. Több mint három évtizeddel ezelőtt írta Teleki Pál, hogy: „A revizionizmus nem tisztán magyar ügy. Egész Európa revíziójára van szükség!" Ezt a revíziót azóta sem hajtotta végre sehol senki. A párizskörnyéki békeszerződéseket a második vi­lágháború után még rosszabb formában megismételték, tekintet nélkül arra, hogy közben valamelyest fejlődött a világ. Amerika a Marshall-segéllyel talpra állította a nyomorba hullott Nyugat-Európát, amiből eddig soha nem látott tömeg jólét született. Az emberek mégis elégedetlenek. Miért? Mert a nagy jólét közepette va­lahogy elsikkad az élet értelme. A családok széthullóban vannak, vannak luxus­lakások, de már nincsenek otthonok. Vannak „partyk“, de ritkák a kedves órák Vannak viták, de alig akadnak meghitt beszélgetések. Van minden, csak az hiány­zik, amiért éretlen fiatalok elmennek csavargónak, a járda szélén mezitláb isszák a coca-colát, amiért tüntetnek, ordítanak, rombolnak. Európa valahogy hontalanná vált, azok számára is akik saját hazájukban élnek. Mert a hazából is pusztán államot csináltak. Csikorgó rendet, melyért — mint azt a müncheni egyetemi ifjúság néhány év előtti határozata megmutatta — nem „édes és dicső meghalni“. — Azt jelenti ez, hogy a régi eszmények, az évszázadokon át féltve ápolt, országot és népet a pusztulástól megőrző hősi életszemlélet is vég­leg megkopott és idejét múlta? Távolról sem, csupán a mindennapos feladatokat kell vonzóvá tenni és a nem­zeti jövő távlatába állítani. A hontalanságban is.

Next