Hadak Útján, 1969 (21. évfolyam, 235-246. szám)
1969-01-01 / 235-236. szám
mus történelmi szerepet követelt magának: a 19. század rendi vajúdásaiból hozzájárulni egy szociális világ születéséhez. Olyan vihar akart lenni, amelyből új élet születik, de céljai más úton valósulnak meg. A szovjet kommunizmus szerepe lejárt, saját hatalmi körében is valami új kell hogy felváltsa. Ezt az újait keresték Dubcekék, evolúció útján. Véget akartak vetni a „permanens forradalomnak“, ami végül is retrográd reakció, megmerevedés lett. Új és élhető életet akartak teremteni, megpróbálva behozni a behozhatót. Ez volt a Szovjetunió számára elviselhetetlen. Ezért vállalta egyebek között azt, hogy halálos ellenségévé tegye legőszintébb szövetségesét Kelet-Európában, megsemmisítse a nagyszláv gondolat legerősebb bástyáját és útját vágja annak, hogy távoli időkben is, békés eszközökkel fenntarthassa hegemóniáját a Dunai medencében és szorosan kapcsolt részein. Mérhetetlen csapás volt ez mind a világkommunizmusra, mind a pánszláv törekvésekre. Ami maradt, az a terror, a leigázás, a diktatúra, az erőszak és a puszta erő. Mindez múlandó, fenn nem tartható, eleve halálra ítélt. Oka a belső gyengeség, a helyzet fel nem ismerése, a tehetetlenség és tehetségtelenség. — 1956 bebizonyította a kommunizmus szervezeti és ideológiai gyengeségét. 1968 azt, hogy szellemileg és politikailag is gyenge. Nagy baj van ott, ha egy világhatalom csak páncélosokkal és terrorral tud uralkodni. Közép-Keleteurópában a szovjet hatalom fenntartásának már csak ez az utolsó lehetősége. A nyugati kommunista pártok szembefordultak Moszkvával, és adott esetben százmillió kelet-európai ember, általa kiképzett és felfegyverzett ember szembefordulásával számíthat. A háta megett Kína, és saját országában egy forranó, elégedetlen, újait követelő ifjúság. A Hold megkerülése mindezt nem ellensúlyozza. Blöffölni pedig csak bizonyos határokon belül lehet. Homályosan bár, de ezt látszik mutatni 1968. Amerikával a nyugati világ olyanformán van, minit mi magyarok voltunk a török hódoltság idején a Német-Római Szentbirodalommal. Minden hibája ellenére csak tőle várható az életbevágó világproblémák megoldása. Minit a Szovjetunió, Amerika is krízisen, vagy jobban mondva katharzison, fájdalmas tisztuláson megy át. Akarva-akaratlanul világhatalom lett gazdagsága és anyagi bősége erején. Olyan hatalom, amelynek magatartásától, cselekedeteitől, szellemétől függ az egész emberiség sorsa és jövője. De a politika nem normatív tudomány, nem lehet könyvből megtanulni. Hagyomány, tapasztalat, érzék kell hozzá. Ez még nagy mértékben hiányzik Amerikában. A demokrácia nem „exportcikk“. Hagyomány, nevelés, életforma kérdése. És a legerősebb valuta sem „csodafegyver“. Ami érvényes egy zárt társadalomra, nem érvényes az egész emberi közösségre. Ami érvényes egy államra, nem érvényes nemzetközi viszonylatban. Mindenesetre Amerika a Szovjetunióval ellentétben az evolúció útján jár. Óriási és sokszor eredményes erőfeszítéssel igyekszik hozzánőni a neki kiosztott szerephez. De ehhez időre van szükség. S mindezt ugyancsak megmutatta 1968. Végül a Dunamedence. Ne feledjük az Osztrák-Magyar Monarchia 101 évvel ezelőtt, 1867-ben született meg. Rövid életű volt, 1918-ban temették. Minden fogyatékossága, s az idővel növekedő feszültségei ellenére birodalom volt, mely csak korrekciókra szorult volna. A korrekciók helyetti szétrombolás a Monarchia egyetlen problémáját sem oldotta meg, csak megsemmisített egy élő egységet, számos nemzet közös hazáját. Helyébe úgynevezett „nemzetállamok“ léptek, melyek a valóságban fokozottabb mértékben voltak „nemzetiségi államok“ mint maga a Monarchia. Felbomlott a szellemi, politikai és gazdasági egység, mely Kelet és Nyugat között betöltötte a bástya és híd szerepét. Ami következett, azt tudjuk. De 1968 ezen a téren is megmutatott egyet s mást. Különösképpen, ha nem magát a történést, hanem azt nézzük, ami mögötte van. Csehszlovákia katonai megszállása ismét megszorította a jármot a kelet-európai népek nyakán. A „prágai tavasz“ reménységeit és rügyeit ismét a félelem váltotta fel. De a reménységek megmaradtak, és talán a rügyek se fogytak el mind. A világkommunizmus monolithikus egysége régen megsemmisült. De lélekben legalább is megsemmisült az úgynevezett „keleteurópai blokk“ Moszkvából parancsolt egysége is. Legalább is papíron nincsen többé „csehszlovák nemzet“, hanem vannak csehek és szlovákok, akik paritásos alapon közös államban élnek. Ez önkormányzat és föderáció. Ezúttal ismét csak egy országon belül, de az. — Jugoszlávia föderatív állam, összetartó ereje Tito személyisége, a központi törvényhozó és végrehajtó hatalom. Úgy, ahogy Ferenc József korában a Monarchiában volt. Hogy Tiltó után mi következik, kiszámíthatatlan. Az egyes részek mindenesetre már ma is nagyobb önkormányzatra, önállásra törekszenek. Tehát itt is önkormányzat és federáció. Csak Románia szegül szembe ezzel az egyetemes tendenciával. De meddig szegülhet vele szembe? Amiről az orosz ellenzés ellenére sok szó esik, az a dunai föderáció. Ez is jel, amit 1968 mutatott.