Hadak Útján, 1970 (22. évfolyam, 247-258. szám)
1970-01-01 / 247-248. szám
Coriolanus sátorában — Riport 1934-ből — Masaryk meg Bernes arcképe nézett rám az iroda faláról, amelyben a hajdani magyar törvényhozás tagja, Hodzsa Milán által létesített Republikánus Kisgazda és Földmíves Párt lévai magyar tagozata működött. — Csömör István úrral szeretnék beszélni — mondtam a titkárnak. — A képviselő úr — szólt a kioktató válasz — még nem jött be Káinéról, de hamarosan meg kell érkeznie. A negyvennyolc éves Csömör István néhány éve a budapesti Hoffer és Schrantz gyárban, majd az oroszkai cukorgyárban volt segédmunkás. 1934-ben már a pozsonyi szlovák tartománygyűlés képviselője és gazdagon termő hatvan holdas gazdaság ura, amit a magyar birtokokat szétosztó prágai kormánytól kapott azzal szerzett érdeméért, hogy a szlovenszkói magyar falvak népét Hodzsa pártjába csábította. Kis kerek asztalhoz telepedve, átlapoztam Csömör lapjának, a Magyar Szónak néhány számát. A szó valóban magyar volt, Csömör nem is tudott más nyelven, mint magyarul, de a tartalom prágai sugallatra vallott. Egy olyan cikket sem találtam, amely a szloveszkói magyar kisgazdák és földmívesek érdekében íródott volna. Hetipiacról bevetődő falusi magyarokat bocsátott be a sűrűn nyíló s ajtó. A ,j képviselő úrral” akartak beszélni. Adómérséklést, gazdakölcsönt, földhözjuttatást remélteti a fajtájukból kinőtt paraszti nagyúr révén. Egy agyafúrt zselizi palóc azzal kezdte mondókáját, hogy azért jött, „mivel kötelesség támogatni a kormányt“. Támogatta is sok áradozva magasztaló szóval. Csak úgy buzgott belőle az állampolgári hűség. Majdnem felnevettem, amikor dicséretekkel tűzdelt, ravasz kerülgetés után kirukkolt jövetele igazi céljával. Huszonöt holdacskát szeretne a zseliz földosztásból. Rám hunyorított, elmosolyodott, felnevetett. Persze hogy móka volt az egész. A föld azonban nem móka. Az kell! Minden egyéb smafu. — Tapogassa ki a nagyságos úr — hizelgett a titkárnak, — hogy és miként lehessen részesednem a földosztásból. A nagyságos úr — nevetett ismét — szélesebb tapogató nálam. Eldicsekedte, hogy kivált a Magyar Nemzeti Pártból, de sejtető szavakba szőtte, hogy a Republikánus Kisgazdáktól is továbbáll, ha nem kap legalább huszonöt hold földet Zselizen. Amint hogy nem kap, bármily agyafúrt. Zselizen nem a magyarok, hanem az odatelepített cseh légionáriusok kapták a szétosztott földeket. Egy órája várakoztam már, amikor megszólalt a telefon. — A képviselő úr — szólalt felém a kagylót letéve a titkár — fájlalja a lábát és ma nem jön be a városba. Elhatároztam, hogy Kálnára utazom és a tanyáján keresem fel őt. Érdekesebb, tanulságosabb is, ha otthon beszélhetek vele, ahol álarcát levetve, saját világában éli megszokott életét. Alig tízpercnyi út után ért velem a vonat a dús termésű földekkel övezett, szép magyar faluba. Fehérfalu, cseréptetős házak, gyümölcsösök lombjai fölött, templom két karcsú tornya nyúlt a kék égbe. A táj jókedvű volt. Széles, hosszú utca talaja párologtatta a hetek óta tartó szárazság utáni eső áldásos nedvességét. Vndult libarajok legeltek a templom előtti gyepes téren, amelyet egy- egy futballkapu zárt le. Az utolsó tanyán se túl, ahonnan jól művelt földek messzenyúló távlatába lát a szem, volt Csömör István pártvezér és képviselő birtoka. Sütkérező fehér komondor ütötte fel az orrát és dühödt ugatásba kezdett jöttömre. Nem csittította el a férfi, aki egy szekérrel bajmolódott a tágas udvaron. — Csömör István urat keresem — szóltam hozzá, mire néma mozdulattal mutatott egy fabódéra, nem törődve azzal, hogy az óriás eb fenyegető mozgással nyomul felém. A házból kilépő cselédlány szabadított meg kellemetlen helyzetemből és igazított tovább. Deszkákból tákolt garázson át, amelyben bordó Tátra kocsi állott, keskeny és hosszú kamrába értem. A tájra néző oldala nyitott volt s a másikon dunyha meg párnák színes tömegén, behemót emberi test hevert gyalult, paraszti ágyban. Hosszú ing alól kinyúló , bepólyált lábszárát süttette a forrón tűző nap sugaraival Csömör István. Vaskos könyv mögül nézett rám. Gracza György Világtörténelme volt a könyv. A tohonya test mérgesen lökte magát feljebb. — Nincs miit mondanom az újságíró úrnak — felelte bemutatozásomra. Én azonban maradtam. Nem nógattam feleletre kérdésekkel, más módon próbáltam bizalmába férkőzni. Arról csevegtem, hogy értesültem lánya lagzijáról, amelyen prágai miniszterek voltak a vendégek között, ő az Isten, mintha nászajándéknak szánta volna, áldásos esővel öntötte meg tikkadt földjeit. Nem szólalt meg, de földesúri öröm látszott a tájra vetett pillantásán meg tetszés is, hogy híre ment a portáján nagyurakkal vigadó cigányzenés murinak. — Azért jöttem — mondtam aztán, —■ mert meg akartam ismerni a nincstelen parasztból parasztok vezérévé lett férfit.