Hadak Útján, 1978 (30. évfolyam, 336-341. szám)
1978-01-01 / 336. szám
még diadalmas akarat”. Költészetünkben Petőfi óta mindmáig felülmúlhatatlanul legnagyobb. Sem urak, sem porok, sem proletárok, hanem magyarok mindegyikét magába foglaló nemzet költője. Költő még soha így nem rázta, nem mozgatta meg kora magyar közvéleményét. Költészete ebből a szempontból is új fejezetet jelent a magyar irodalom egészében. Beteljesülése a küldetésnek, érzelemnek, amelyet így foglal szavakba: De lelkemből más sohasem érdeklie Fölszánt poéta ceruzámat. Csupán politika és szerelem. Hiába lökték el maguktól honfitársai, ő vissza-visszatért hozzájuk. Föl-földobott kő bús akaratlan Kicsi országom példás alakban Te orcádra ütök. Osztályok fölötti szemlélettel ítélkezett: Pimasz szép arccal, látszik, hogy akar — De közben búsan lekönyököl, sír — Ez az én fajtám a magyar. Évtizedek múltjával egymásnak ellentmondó kijelentései tették ismeretessé. Nagyváradi újságíróként, nemcsak a „generálisának tisztelt Tisza Kálmánt dicsőíti. Elismeréssel szól egy nagyváradi turf győztes lovasáról, a fiatal Tisza István miniszterelnökről, aki olyan nyugalmat tanúsított a versenyben, „mintha csak valami obstrukciós képviselőházi ülésről volna szó”. Véleményét azzal is alátámasztja, hogy egy ellenzéki sportférfiú kénytelen volt beismerni: — „Tisza István gróf kezében biztos helyen van a gyeplő. — Aki tíz lépésre a bírói páholytól egy fejhoszszalt, be tudta hozni a lovát úgy, hogy egy arcizma sem rándult meg, annak nem ártana meg húsz obstrukciós Campagne sem.” Majd még nagyobb elismeréssel írja: „Tisza István olyan tartalmas, nagystílű egyéniség, kinek minden lépése figyelmet keltő ... A rafináltan animális élet ellen beszélt Tisza gróf — vajha ne szólt volna a pusztában, eredmény nélkül.” Hónapok múlva — ki tudja miért? — nagyot változik a Tiszát méltató hang, holott Tisza — miként tudjuk — változhatatlanul ugyanaz volt egész életén át. A pálya kezdetén úgy állt e veszedelmekkel szembenéző szilárdsággal, mint amikor gyilkosai döntötték le a Roheim villában. Ady villámai mind kíméletlenebbül sújtottak Tiszára. Ilyen jelzőkkel: „a bujtó vadkan Báthory Erzsébet”, „a vad geszti bolond”, „a gyújtogató, csávás ember”. Súlyos sértések, amelyeket Tisza megtorlás nélkül tűrt, de ha mai költő merészelné a vasfüggönyön túli „népszabadság” hazájában, a mindenható pártvezér talán hóhérkötésre juttatná. A „Nyugat”-ban a következőképpen támad: „Szerettem volna például korbácsosan írni arról, hogy Tisza István, mint egy önképzőköri ifjú... ez a kietlen, hatalmas, szikár, új gróf, teljes pökhendi kulturátlanságával.. Két év múlva mégis, Boncza Bertával kötendő házassága érdekében, mivel az Boncza tiltakozásába ütközött, kihallgatáson akart megjelenni Tiszánál és hozzá intézett levelében közbenjárását kérte. Mosakodó, mentegetődző szavai azzal igyekeztek enyhíteni múltbeli magatartását, hogy ő költő és nem politikus. A levél záradéka: „Kegyelmes Uramnak tisztelő híve: Ady Endre.” Ezt ő írta, aki nem hogy tisztelte, hanem továbbra is tiszteletlenségben tobzódva ócsárolta Tiszát. Zseni volt, akinek ezt is meg kell bocsájtani, de szebb lett volna, ha következetes marad és nem fordul épp ahhoz, akiről oly lealacsonyítóan írt. Szebb lett volna nem vallania magát Tisza tisztelő hívének és nem mentegetődzni, mint aki nem politikus, holott ő maga írta, hogy fölszánt poéta ceruzáját csupán politika és szerelem érdekli. Az esetnek előzménye is volt. Ady 1904- ben — miként fivére, Lajos jegyzte fel — kihallgatáson jelent meg Tiszánál valami stipendiumért, párizsi útja érdekében. Tisza a kérést elutasította. „Bandit — írja Ady Lajos — végig sértette a hang és modor, amit a miniszterelnök vele szemben használt, s bizonyára nem tévedek, ha ebben a későbbi szenvedélyes és engesztelhetetlen antagonizmusban, mellyel Tisza iránt mindvégig viseltetett, a nagy és elvi kérdéseken kívül, személyi okot is gyanítok.” Lelke mélyén, atyai, szent haraggal ócsárolta hazáját, amikor bejelntette, hogy a Népszava munkatársa lesz. E lapot zászlajának vallotta s tarthatatlanul romlottnak, penészesnek, feudálisnak nevezte Magyarországot. Szidta az ezerholdas mágnásokat, de „a milliókat harácsoló zsidókat” is. Dicsőítette azt a francia polgárságot, amely „véres kézzel dobálta ki a kastélyok ablakán elnyomóit”. Átkozódó dühében elfeledte a rendi múlt nagyjait, vértanúit, de feledte azt is, hogy némi kérkedéssel emlegette családja rangos múltját. Ady költészetének hatása alól nem lehet kibújni. Hol lelkesít, hol felháborít, de beethoveni hangjaival mindig lenyűgöz. Telve rejtéllyel és ellentmondással. Hol angyali, hol ördögi sugallat ihlette. „Vértelen vágyak és szomorúságok eresztenek”, mondta önmagáról. Legőszintébben és legmélyebben, abban a levélben tárta fel önmagát, amelyet húsz éves korában, Székely Ödönnek írt, aki a zilahi kollégiumban osztályfőnöke volt, s akiknek „jó, atyai tanácsai figyelmeztetően csendülnek fülébe”. A szigorú bíró önitélkezésével és ifjúi kétségbeeséssel jajdul fel amiatt, hogy „az akaraterő hiánya hányszor sodorta a könnyelműség árjába, hány keserű órát szerzett szeretett szüleinek és hányszor ejtette őt magát is kétségbeesésbe sorsa és jövője felől.” ... Azt is írta, hogy akarat nélkül el fog esni, zülleni az életben.