Hadak Útján, 1978 (30. évfolyam, 336-341. szám)

1978-01-01 / 336. szám

még diadalmas akarat”. Költészetünkben Pe­tőfi óta mindmáig felülmúlhatatlanul legna­gyobb. Sem urak, sem porok­, sem proletá­rok, hanem magyarok mindegyikét magába foglaló nemzet költője. Költő még soha így nem rázta, nem mozgatta meg kora magyar közvéleményét. Költészete ebből a szempont­ból is új fejezetet jelent a magyar irodalom egészében. Beteljesülése a küldetésnek, ér­zelemnek, amelyet így foglal szavakba: De lelkemből más sohasem érdeklie Fölszánt poéta ceruzámat. Csupán politika és szerelem. Hiába lökték el maguktól honfitársai, ő vissza-visszatért hozzájuk. Föl-földobott kő bús akaratlan Kicsi országom példás alakban Te orcádra ütök. Osztályok fölötti szemlélettel ítélkezett: Pimasz szép arccal, látszik, hogy akar — De közben búsan lekönyököl, sír — Ez az én fajtám a magyar. Évtizedek múltjával egymásnak ellentmon­dó kijelentései tették­ ismeretessé. Nagyvá­radi újságíróként, nemcsak a „generálisának tisztelt Tisza Kálmánt dicsőíti. Elismeréssel szól egy nagyváradi turf győztes lovasáról, a fiatal Tisza István miniszterelnökről, ak­i olyan nyugalmat tanúsított a versenyben, „mintha csak valami obstrukciós képviselőhá­zi ülésről volna szó”. Véleményét azzal is alátámasztja, hogy egy ellenzéki sportférfiú kénytelen volt beismerni: — „Tisza István gróf kezében biztos helyen van a gyeplő. — Aki tíz lépésre a bírói páholytól egy fejhosz­­szalt, be tudta hozni a lovát úgy, hogy egy arcizma sem rándult meg, annak nem ártana meg húsz obstrukciós Campagne sem.” Majd még nagyobb elismeréssel írja: „Ti­sza István olyan tartalmas, nagystílű egyé­niség, kinek minden lépése figyelmet keltő ... A rafináltan animális élet ellen beszélt Tisza gróf — vajha ne szólt volna a pusztában, eredmény nélkül.” Hónapok múlva — ki tudja miért? — na­gyot változik a Tiszát méltató hang, holott Tisza — miként tudju­k — változhatatlanu­l ugyanaz volt egész életén át. A pálya kezde­tén úgy állt e veszedelmekkel szembenéző szilárdsággal, mint amikor gyilkosai döntötték le a Roheim villában. Ady villámai mind kíméletlen­ebbül súj­tottak Tiszára. Ilyen jelzőkkel: „a bujtó vad­kan Báthory Erzsébet”, „a vad geszti bolond”, „a gyújtogató, csávás ember”. Súlyos sértések, amelyeket Tisza megtorlás nélkül tűrt, de ha mai költő merészelné a vasfüggönyön túli „népszabadság” hazájában, a mindenható pártvezér talán hóhérkötésre juttatná. A „Nyugat”-ban a következőképpen támad: „Szerettem volna például korbácsosan írni arról, hogy Tisza István, mint egy önképző­­köri ifjú... ez a kietlen, hatalmas, szikár, új gróf, teljes pökhendi kulturátlanságával.. Két év múlva mégis, Boncza Bertával kö­tendő házassága érdekében, mivel az Boncza tiltakozásába ütközött, kihallgatáson akart megjelenni Tiszánál és hozzá intézett leve­lében közbenjárását kérte. Mosakodó, men­­tegetődző szavai azzal igyekeztek enyhíteni múltbeli magatartását, hogy ő költő és nem politikus. A levél záradéka: „Kegyelmes Uramnak tisztelő híve: Ady Endre.” Ezt ő ír­ta, aki nem hogy tisztelte, hanem továbbra is tiszteletlenségben tobzódva ócsárolta Tiszát. Zseni volt, akinek ezt is meg kell bo­­csájtani, de szebb lett volna, ha követke­zetes marad és nem fordul épp ahhoz, aki­ről oly lealacsonyítóan írt. Szebb lett volna nem vallania magát Tisza tisztelő hívének és nem m­entegetődzni, mint aki nem politi­kus, holott ő maga írta, hogy fölszánt poéta ceruzáját csupán politika és szerelem érdekli. Az esetnek előzménye is volt. Ady 1904- ben — miként fivére, Lajos jegyzte fel — kihallgatáson jelent meg Tiszánál valami stipendiumért, párizsi útja érdekében. Tisza a kérést elutasította. „Bandit — írja Ady La­jos — végig sértette a hang és modor, amit a miniszterelnök vele szemben használt, s bi­zonyára nem tévedek, ha ebben a későbbi szenvedélyes és engesztelhetetlen antagoniz­­m­u­sban, mellyel Tisza iránt mindvégig visel­tetett, a nagy és elvi kérdéseken kívül, sze­mélyi okot is gyanítok.” Lelke mélyén, atyai, szent haraggal ócsárol­ta hazáját, amikor bejelntette, hogy a Nép­szava munkatársa lesz. E lapot zászlajának vallotta s tarthatatlanul romlottnak, pené­szesnek, feudálisnak nevezte Magyarországot. Szidta az ezerholdas mágnásokat, de „a mil­liókat harácsoló zsidókat” is. Dicsőítette azt a francia polgárságot, amely „véres kézzel dobálta ki a kastélyok ablakán elnyomóit”. Átkozódó dühében elfeledte a rendi múlt nagyjait, vértanúit, de feledte azt is, hogy némi kérkedéssel emlegette családja rangos múltját. Ady költészetének hatása alól nem lehet kibújni. Hol lelkesít, hol felháborít, de beethoveni hangjaival mindig lenyűgöz. Tel­ve rejtéllyel és ellentmondással. Hol angyali, hol ördögi sugallat ihlette. „Vértelen vágyak és szomorúságok eresztenek”, mondta ön­magáról. Legőszintébben és legmélyebben, abban a levélben tárta fel önmagát, amelyet húsz é­­ves korában, Székely Ödönnek írt, aki a zi­lahi kollégiumban osztályfőnöke volt, s a­­kiknek „jó, atyai tanácsai figyelmeztetően csendülnek fülébe”. A szigorú bíró önitélkezésével és ifjúi két­ségbeeséssel jajdul fel amiatt, hogy „az aka­raterő hiánya hányszor sodorta a könnyelmű­ség árjába, hány keserű órát szerzett szeretett szüleinek és hányszor ejtette őt magát is kétségbeesésbe sorsa és jövője felől.” ... Azt is írta, hogy akarat nélkül el fog esni, zülleni az életben.

Next