Hadak Útján, 1987 (39. évfolyam, 390-395. szám)
1987-01-01 / 390. szám
honvédség egészének. Semmiféle szinten sem. Gosztonyi több példával érzékelteti a zsidó munkaszolgálatosok sorsát, meggyőzve arról, hogy ez az intézmény az egész nemzet szégyene marad. Több oldalról megvilágítja a honvédség tisztességét bemocskoló 1942 januári délvidéki eseményeket is, a katonák arcapirító kegyetlenkedéseit. Ezt a részt azonban ki kell egészítenem. 1945 elején, Kőszegen, az ország elhagyása előtt, Makay-Hollósy Ferenc vk. ezredes, aki jóbarátom és akkor Beregfy miniszter szárnysegédje volt, ma sem tudom milyen céllal, egy hiteles felvételekkel tűzdelt pár száz, oldalas leírást juttatott el hozzám. A délvidéki események kronologikus beszámolójáról van szó. Nemcsak a honvédség nem menthető attrocitásairól, de azokról a kegyetlenkedésekről is, amelyeket szerb partizánok követtek el magyar csendőrökön, sőt azok hozzátartozóin, gyermekein is. Az ezeket tanúsító felvételek a borzalmak borzalmait érzékeltetik. E borzalmak váltották ki a honvédek szégyenteljessé fajult idegtorlási akcióját. Bár a szerző ismertetését bőven tarkítják érdekes részletek, ezek nem törik meg a vonalvezetést, amelyet így lehet dióhéjba sűríteni. Teleki Pál politikai testamentumának az az alapgondolata, miszerint az országnak a lehetőségig távol kell maradnia a a nagyhatalmak fegyveres konfliktusaitól, hogy ezzel az ország népi, katonai és anyagi erejét tépázatlanul átmentsék a „végső rendezésig“, tulajdonképpen Kálay Miklósig, sőt egészen 1945 őszéig, mindenkor (rejtve, vagy nem rejtve) törekvése maradt a magyar államvezetésnek. Ezt még a balszerencsés Bárdossyra is alkalmazhatjuk, ha eltekintünk 1941. június 26 tragikus csillagzatú eseményeitől. Gosztonyi munkája az események világosan érthető lepergetésével éppen azt érzékelteti, hogy bár a Werth vezérkari főnökségét követő időben ez a gondolat irányította a vezető katonákat is (pl. Szombathelyit...), erősebb külső események, elsősorban az országra tenyerelő végzetes német szövetség, miként fojtották meg ezt a törekvést és taszították az országot szakadékba. A szerző félreérthetetlenül kimondja, hogy Werth Henrik, a vezérkar főnöke volt — közvetlenül környezetével — az országban az egyedüli tényező, amely kívánta és előmozdította a „háborút“. Ez feltétlenül igaz akkor, ha „háború“ alatt Hitler „Barbarossa“ hadjáratához való csatlakozást értjük, de még így is kiegészítő pontosítást kíván. Bár kétségtelen, hogy Werthet alig felmérhető politikai felelősség terheli azért, hogy a kassai bombatámadás ürügyén a kormánnyal megállapíttatta a hadiállapotot és a honvéd seregtesteket elindította a Kárpátokon túlra, de ez még csak a mérleg egyik oldala. A másikat Gosztonyi figyelmen kívül hagyta. Werth azon lépéseire, amelyekkel érezhetően beavatkozott a kormányfő illetékességébe, nem került volna sor a honvédelmi törvény azon felhatalmazásai nélkül, amelyek szinte kötelességévé tették, hogy adott esetben közvetlenül az államfőnél (a „legfelső hadúrnál“, a kormányzónál) a miniszterelnök megkerülésével kezdeményezzen. A beszarábiai szovjet-román feszültség idején Werth — Erdély érdekében — hajlandóságot mutatott a Szovjetunióval való katonai (!) együttműködésre, tekintet nélkül a németek véleményére. A nemzet mindenkori érdeke, nem pedig a származásából eredő „németbarátság“ vezették. Mindenkor helyt állott a nézeteinek. Nem futott el — pedig arra módja lett volna — a szovjet hadifogság, illetve a felelősségre vonás elől. Sztálinék láthatóan kedvezően ítélték meg egyéniségét. Birtokomban lévő megbízható (de ellenőrzést kívánó közlések szerint a Kreml illetékesei hajlandók lettek volna a tábornokot a Rajna vidékén élő unokaöccséhez elbocsájtani, de erre már a halála miatt nem került sor. Ennek a minden tekintetben rendkívüli körülménynek érdemes lenne utánajárni. Egyébként is még feldolgozásra vár Werth egyéniségét, valamint szolgálati tevékenysége pozitív és negatív vonatkozásait vizsgáló tanulmány megírása. Gosztonyi munkája a honvédség időben és térben különálló hadműveleteit szakaszonként tárgyalja. Vázolja a délvidéki „hadműveleteket“, a Kárpát-csoport, illetve gyorshadtest szerepét, az 1942 évi doni eseményeket, a tragikus 2. hadsereg sorsát, az ún. „megszállóerők“ viszontagságait, Budapest ostromát, az erdélyi eseményeket és a magyar seregtestek történetét Szálasi hatalomátvétele után, a határainkon kívül és belül. Felettébb érdekes Gosztonyi ismertetése az Ausztria és Németország területére szorult igazgatási szervek (közöttük Szálasi törzse), honvéd egységek és személyek sorsáról. A szerző részben saját irattárának, részben a világ különböző részén szétszórtan megjelent beszámolók alapján könnyen áttekinthető képet tár az olvasó elé. Megrázó a Rákosirendszer kezére került honvéd vezetők és rangosabb katonák sorsa. A magyar szerencsétlenség ezen csődtömegének alig van aspektusa, amelyet Gosztonyi figyelmen kívül hagyott volna. Természetes, hogy a munka középpont