Hadak Útján, 1988 (40. évfolyam, 396-401. szám)
1988-01-01 / 396. szám
az éhhalál szélén tengődnek még a románok is, a páriasorsra kényszerített nemzeti kisebbségekről, köztük két és félmillió magyarról nem is beszélve. Lengyelországban is nyomort hozott a kommunista fantom kergetése, Bulgáriában — az egyetlen szocialista országban, ahol igazán rokonszenveznek a szovjet törekvésekkel — most kezdik magánkézre, adni a csődbe jutott állami vendéglőket, kisüzemeket, a kapitalista kölcsönből és segélyből szocialista államot építeni próbáló Jugoszlávia végleg tönkrement, közvetlenül széthullás előtt áll, hazánk csődbe jutott, Csehszlovákia egykor világszínvonalú ipara, nemzetgazdasága reménytelenül korszerűtlenné szocializálódott, a Német Demokratikus Köztársaságban katonai stílusú pártfegyelem és a tudatos társadalmi együttműködést helyettesítő sztálinista államvezetési gyakorlat következtében kialakult félelem tartja meg a helyükön a kommunista vezetőket. Aki ma válik felnőtté Magyarországon, annak csak kudarcélményekkel tud szolgálni a társadalom. Sem egyéni, sem közös gondokra nincs megoldás. Kilátástalan abban reménykedni, hogy a fiatalok saját erőből lakáshoz jutnak és teljesen reménytelen abban bízni, hogy belátható időn belül megszűnik az az élet minden területére kiterjedő kilátástalanság, amelyben a mai magyar társadalom egésze szenved. Mellőzve a szavakkal való játéknak tűnő fogalmazást, minden kétely nélkül kijelenthetjük, hogy otthon még mindig illúziókkal fizetik ki azokat, akiknek kenyeret kellene adni, szólamokat hangoztatnak reális értékelések helyett, évtizedek múltán rosszabb helyzetben van, aki a kommunizmusnak kötelezte el magát, mint korábban volt. Akkor még lehetett reménykedni abban, hogy valami lesz a mindenki számára egyenlőséget, egy boldog közösségen belül egyéni boldogulást ígérő tervekből, ma már mindenki tudja, hogy mindez csak a jóhiszemű tömegek megtévesztését szolgáló politikai maszlag volt csupán. Elméletben kidolgoztak egy valóban vonzó társadalomképet és ahhoz próbálták — művi úton — hozzáigazítani az emberi közösséget. Dr. Zoltán Zoltán, a közgazdaság tudományok kandidátusa szerint azzal egyenértékű próbálkozás volt ez, mintha megbízták volna a biológusokat, hogy a kommunsta államok számára kísérletezzék ki a piros füvet és falevelet. ő az egyik hangadó hazai szakember és a véleményét nem szűk baráti körben mondta el, hanem a Magyar Nemzet című lap 1987. augusztus 4-i számában megjelent cikkében tárta a legszélesebb nyilvánosság elé. A társadalomtudományok a húszas években ismerték fel, hogy az emberek élete periodikus, ismétlődő események sorozata. Hullámvölgyek és hullámhegyek váltják egymást, sikert sikertelenség követ, a mélyponton bízni lehet benne, hogy jön majd a felemelkedés. A Szovjetunióban sem volt ismeretlen ez a megállapítás, hiszen a jelenséget, a 40—60 éves szakaszok vissza-visszatérő váltakozását, N. D. Kondratyevről nevezték el, akit Sztálin az 1930-as évek végén takarított el az útból, mert munkássága ellentétes eredményeket hozott, mint a szocializmus lineáris, töretlen fejlődését hirdető pártemberek minden realitást nélkülöző fejtegetései. Akkoriban — és azóta egészen napjainkig — a szó betű szerinti értelmében életveszélyes volt eltérni a központilag hirdetett igétől, így Kondratyev nem segíthette a szocialista törekvések megvalósítását azzal, hogy reális talajra helyezze azokat. A piac, a tőke, a szellemi munka értékének, az egyéni tehetség és kezdeményezőkészség fontosságának a felismerése nem károsan kapitalista fogalmak, hanem az emberi társadalom természetes mozgástörvényeihez való kényszerű, de értelmes alkalmazkodást elősegítő kategóriák. Nálunk szerencsére csak néhány évig tartó hóbort volt, ami a Szovjetunióban irtózatos gazdasági és jóvátehetetlen természeti károkat okozott és amit a természeten diadalmaskodó ember legnagyobb eredményének kikiáltva a természet átalakításának neveztek. Folyamokat akartak elterelni, hegyeket elhordani, képtelen állat és növényfajokat kialakítani, mindezt a kommunizmus fennsőbbrendűségének bizonyítékaként. Figyelmen kívül hagyták, hogy mi, emberek, csak illetéktelenül avatkozhatunk bele a természet csodálatos rendjébe, ha megtesszük, csak károkat okozhatunk, végső soron akár az egész emberiséget elpusztítva. A Föld nélkülünk is élt és továbbra is élne, nyugodtabban, tisztábban, vonzóbban. Ha felelősséget érzünk a sorsa iránt, akkor nem tehetünk mást, mint alkalmazkodnunk annak a lenyűgöző színjátéknak a törvényeihez, amit mi neveztünk el életnek. Ha továbbra is gyönyörködni akarunk benne, nem tehetünk mást. Ugyanúgy nem lehet íróasztalnál kidolgozott tervekkel megváltoztatni az emberi gazdaság törvényszerűségeit, nem lehet pártutasítással pótolni az erkölcsi és anyagi érdekeltséget, nem lehet szólamokkal kifizetni a munkást, aki házat, kocsit akar vásárolni, utazni, enni akar, mégpedig ma és nem a nagyon is bizonytalan, sőt immáron inkább bizonyosan nem létező szivárványos szocialista jövőben. Ezek a tények ma már otthon is helyet változtattak. Rendőrségi jegyzőköny