Hadak Útján, 1993 (45. évfolyam, 426-431. szám)

1993-01-01 / 426. szám

Don-kanyar (1942 — 1943) Fáy István Január 12-én emlékezünk a Don-kanyar védővo­nala áttörésének fél évszázados évfordulójára. A hősies harcban honvédségünk önfeláldozó ellenállása nem volt elég, hogy az Amerika által pénzelt, hatal­mas fegyver és anyagfölényben lévő ellenséget feltartóztassa. Azt azonban bebizonyította, hogy az ember Istennek a legszívósabb teremtménye. Az összeomlás és az utána következő hetek emberfeletti küzdelme egyike volt történelmünk legtöbb áldozatot követelő ellenállásának. Sokezer túlélő és az odahaza értük imádkozók lelket felörlő személyes élménye. A második világháború fordulópontját jelentette az a katasztrófa és ezzel indult el a szovjet gőzhenger, hogy Közép-Kelet-Európa tizenegy, évezredes, keresztény kultúrnemzetét elfoglalja és rabláncra fűzze. Megsemmisített hadseregünk harcokban elesett hőseit, a fagyhalál által elpusztítottak és rabsorsba hurcoltak tízezreit azóta is gyászolja minden igaz magyar. Hazánk centrális földrajzi fekvése kezdettől fogva a hatalmi érdekek ütközőpontja volt, ezért soha nem viselt támadó háborút, kizárólag védekezett a keleti invázió és a nyugati okupáció ellen, vagy csak olyan hadműveletben vett részt, melybe érdekei ellenére belekényszerítették. Szomorú, hogy ezt a tényt a győztesek, akik egy alkalommal sem voltak képesek a béke megnyerésére, soha nem ismerték el. Nincs szándékomban, hogy a Don-kanyar védelmi harcainak részleteivel foglalkozzam, mert ez a hadtörténészek feladata. Teljesen fölöslegesnek találom azt is, hogy unalomig ismételgetett köz­helyeket írjak e szomorú emlékezés alkalmából. Ehelyett Kállay Miklóst szólaltatom meg, aki Magyarország miniszterelnöke voltam (1942- 1944) című, 1991-ben kiadott műve első kötetének 156-160 oldalán foglalkozik a sorsdöntő eseménnyel. Ha valaki figyelmesen elolvassa erre vonatkozó írását, egy pillanatig sem kételkedhet annak hitelességében és tárgyilagosságában. Szólaljon hát meg az elhunyt miniszterelnök az alábbiakban: ,A magyar hadvezetőség 1942 januárjában úgy egyezett meg a Keitel vezette német delegációval, hogy 2. magyar hadsereg néven három hadtestet küldünk az orosz frontra. A hadtestek három-három könnyű hadosztályból állottak, mindegyikben két ezreddel. Egy páncéloshadosztály is csatlakozott 1993 JANUÁR — FEBRUÁR hozzájuk. A részleges mozgósítás miatt a szervezés eléggé elhúzódott, s így a magyar hadseregnek csak egy kis hányada érkezett ki a kellő időben az orosz frontra, ahol közben elindult a németek nyári offenzívája. A németek előretörése nem a kívánt gyorsasággal haladt, ezért védelmi vonalat létesítettek a Don mentén, amelynek mintegy kétszáz kilométeres hosszúságú szakaszát a magyar csapatoknak kellett tartaniuk Voronyezstől délre a német 2. hadsereg és az olasz 8. expedíciós hadsereg között. A magyar hadosztályoknak mintegy harminc-harminc kilométe­res szakaszt kellett védelmezniük két-két gyalogezred­del, ez még akkor is lehetetlen feladat volt, ha a legkorszerűbb fegyverekkel lettek volna felszerelve. A magyar parancsnokság hiába kérte a németeket, hogy rövidítsék meg ezt a védelmi vonalat, amelyet az adott körülmények között lehetetlenség tartani. Csapaterősítést is kértek, de azt is hiába. Megjegyzen­dő, hogy a magyar és az olasz hadseregnek önálló parancsnoksága volt, a románok ellenben német alárendeltségben és a német csapatok közé beosztva harcoltak. A jól felszerelt és megerősített ellenséggel szemben ötvennégy magyar zászlóalj állt, minden bevethető tartalék nélkül, jóformán harckocsik, vagy repülőgépek támogatása nélkül, elégtelenül fölfegyve­rezve és hiányosan fölszerelve a kegyetlen orosz télben. Nehéztüzérségi támogatást sem kaptak, a németek csak ígérgettek. A magyar géppuskák hasznavehetetlennek bizonyultak: a závárzatuk beragadt, az olaj beléjük fagyott a dermesztő hideg­ben. Kézi ismétlőfegyverekkel csak gyéren voltak ellátva a katonáink. Szörnyű körülmények között kellett harcolniuk. Amikor Bárdossy és a magyar hadvezetőség belegyezett, hogy kiállítunk egy hadsereget, kifejezet­ten benne volt a megállapodásban, hogy a katonáinkat nem első vonalbeli frontszolgálatra kérik, nem is arra fogják felhasználni őket, hanem csak biztosító erőként működnek majd az előnyomuló német csapatok mögött. A németek azt ígérték, hogy ami a felszerelé­sükből hiányzik, azt majd megkapják odakint: egyszerűbb ugyanis egyenest ott felszerelni őket, mivel így nem kell az anyagokat először Magyaror­szágra szállítaniuk. S minthogy a katonáinkat úgysem fogják harcba vetni, bőven lesz idejük megismerkedni a német fegyverek használatával. Ami pedig a HADAK ÚTJÁN — 3

Next