Hadak Útján, 1995 (47. évfolyam, 438-443. szám)

1995-01-01 / 438. szám

nyugaton. A 22. SS lovas hadosztálynak a dunai arcvonalról elvont részei összefogva a nyugati arcvonalszakaszon már bevetésre kerültek.” Február 10-én, miután a németvölgyi temetőnél végrehajtott szovjet támadás a Gellérthegy (Citadella) és a Várhegy közötti védelmet kettészakította, s ezzel a tüzérségi állások területe is elveszett, a repülőel­látás kiesésével a lőszer és élelemellátás is végleg kilátástalanná vált. A Gellérthegyen Kozma József ezds. parancsnok­sága alatt szűk területre összevont légvédelmi tüzérek és egyéb alakulatok maradványai lőszer hiányában befejezték a harcot, így február 11-én a Citadella is elesett.­­Ugyanekkor, tehát egy nappal a Vár eleste előtt, lépett harcba a szovjet oldalán a „Budai Önkéntes Ezred”, Vár­házy Oszkár alezredes parancs­noksága alatt. Ez volt az egyetlen magyar egység, amely a háború folyamán a szovjet csapatok oldalán „magyar vezetés” alatt vett részt a harcokban. (Tóth Sándor: „A szovjet hadsereg felszabadító harcai Magyarországon”, Zrínyi kiadó, Bp. 1965.) Február 11-én, Pfeifer-Wildenbruch SS tábornok, a védőrség parancsnoka, elhatározta Budavár feladását és védőseregének kitörését. A hadosztálypa­rancsnokkal együtt kidolgozott kitörési terv értel­mében a várbeli csapatoknak meglepetésszerűen több hullámban át kellett törniök az oroszok észak-nyugati gyűrűjét és az Ostrom utcán, Olasz fasoron át, majd a budai hegyeken keresztül kellett elérniök a német­magyar arcvonalat, amely ezidőben a Vértes hegység keleti lábánál kb. 30 km-re húzódott Budapesttől. Pfeffer-Wildenbruch február 11-én a késő délutáni órákban közölte v. Hindy Iván vezdi­ el a kitörés tervét. Tájékoztatása szerint február 12-én hajnalban Tinnye és Perbál között, ahol a felderítés szerint román (sic!) csapatok védenek, egy magyar hadosztály áttör és kimenti őket a bekerítésből. Az áttörést a hadosztály sorozatosan fellőtt zöld rakétákkal jelzi majd. — Hindy vezdi­, visszatérve az Alagútban lévő harcálláspontjára, nem titkolhatta el parancsnoktár­sai előtt azt az érzését, mely szerint azért kapta ily későn a tájékoztatást, hogy az idő rövisége miatt a már nem gyülekeztethető magyar alakulatok kössék le a szovjet csapatokat, amíg a kitörés megtörténik (Billnitzer Ernő al­bgy. visszaemlékezései szerint, közzétéve Tóth Sándor fent idézett könyvében). Pfeffer-Wildenbruch tájékoztatása teljesen hamis volt. Ebben az időben sem Budapestnél, sem a Vértes- i arcvonalon nem harcoltak román csapatok. Arról sem volt szó, hogy egy magyar hadosztály áttör az arcvonalon a kitörtek kimentésére. A kitörést két oszlopban, észak-nyugati és nyugati irányban tervezték a 8. SS lovas és a 13. név páncélos hadosztály vezetésével. A 22. SS lovas hadosztályra hárult a két oszlop biztosítása, majd a jobbszárnyhoz kellett csatlakoznia. Egy 500 fős elővédnek az Ördögárok csatornán át kellett észrevétlenül kijutnia a szovjet csapatok hátába. Az előkészületeket a legnagyobb titoktartással hajtották végre. A menetképes sebesülteket és betegeket a kitörő csapatok magukkal vitték. A mozgásképtelen, nehéz sebesültek sorsát Pfeffer- Wildenbruch tbk. Angelo Rotta c. érsek, pápai nuncius oltalmába helyezte, aki mindvégig a Várban tartózko­dott. Az üzemanyag nélküli járműveket és a maguk­kal nem vihető fegyvereket megsemmisítették, a védelmi berendezéseket robbantották. Nem sokkal a kitörés végrehajtása előtt Pfeffer-Wildenbruch tbk. legutolsó jelentése a 6. né. hadsereg parancsnokságnak így szólt: „Az élelem elfogyott, az utolsó töltény van a csőben. Választani lehet a megadás, vagy a megszállók harc nélküli lemészárlása közt. Ezért az utolsó harcképes német, honvéd és nyilaskeresztes részekkel támadás­ba megyek át, hogy egy új harci és ellátási alapot harcoljak ki. Ki fogok törni február 11-én a sötétség beálltával. A felvételt Szomor és Krrva közt kérem. Amennyiben a felvétel ott nem lehetséges, a Pilis hegységbe török előre. Az ottani felvételt Pilisszentlé­­lektől észak-keletre levő térségben kérem.” ♦ A Várban összezsúfolt, még harcképes csapatok február 12-re virradó éjjel, utolsó erejüket összeszed­ve, súllyal a Várnak az Országos Levéltár­i oldalán, a Bécsi kapunál, észak-nyugati irányban törtek ki. A kitörést a Várban a „Budapest” őrzászlóalj fedezte, a jobb szárnyát v. Sónyi Hugó szds. parancsnoksága alatt a magyar 12. hadosztály egy csoportja biztosítot­ta. Sónyi szds. a Statisztikai Hivatalnál vívott harcban hősi halált halt. A 6. német rendőr­ ezred parancsnok, Dörner rő. ezds. által vezetett elővéd élén, néhány rohamlöveggel, Fritz Landauer fridgy. (A 8. SS. lov. hadosztálytól) rohamcsoportja haladt és tört előre az Ostrom utcán. — A kitörés középső csoportjához csatlakozott Pfeffer- Wildenbruch SS tbk. és törzskara, valamint v. Hindy Iván vezds. és törzse is. Az Olasz fasor, majd a Hidegkúti út elején a befedett Ördögárok alkotta csatornán keresztül akarták, kb. két km-re a szovjet arcvonal mögött, elérni a budai hegyeket. Ez nem sikerült.­­A kitörő csapatok az Ördögárok bejáratá­nál, Bólyai műszaki akadémia (egykori hadapródis­kola, ill. Bocskay reáliskolai nevelőintézet) magassá­gában az oroszok igen heves és megszenvedett megsemmisítő tüzébe kerültek. Dörner rő. ezds. és kb. 200 fő elesett, míg Pfeffer-Wildenbruch SS tbk. és törzse a csatorna egyik szellőző nyílásán keresztül Budagyöngyénél kijutott a szabadba és a Budakeszi út közeli házaiban került fogságba. Az I. hdt. parancsnoka, v. Hindy Iván vezds. és vezérkari főnöke, Horváth Sándor vk. ezds., miután világosban továbbjutni nem tudtak, visszafordultak, hogy eredeti tervüknek megfelelően a Várban, a „Budapest” őrzászlóalj soraiban puskával a kezükben harcolva várják meg az elkerülhetetlen véget. A derékig érő, olvadó hóban mászva érték el a Krisztina 4 — HADAK ÚTJÁN

Next