Hadak Útján, 1999 (51. évfolyam, 462-467. szám)
1999-01-01 / 462. szám
A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKOZTATÓJA LI. évfolyam 1999. január — február 462. szám Valós múltunkról... Az évezred utolsó esztendejébe léptünk. Magunk mögött hagyva egy katasztrófákkal, áldozatokkal sújtott évszázadot. A kortársakból már kevesen élnek, akiknek ezt meg kellene írni az utánunk jövő nemzedék számára. Azonban örömünkre szolgál, hogy van néhány kitűnő fiatal, akik komoly hadtörténeti felkészültséggel foglalkoznak a második világháború magyar vonatkozású eseményeivel. Számos írás és könyv megjelenésével elismert szaktekintéllyé váltak. Szomorú tény, hogy fontos dokumentációkat az idősebb korosztály olvassa és nem a fiatalok. Félévszázados hallgatás után, tudom, nehéz lesz megértetni a mai fiatalsággal, akik már az új századnak születtek. Hogyan is értenék meg valós múltunkat, amikor a szülők sem ismerik azt. Az utolsó ötven év csak a meghamisított történelmet hirdette, tanította és hitette el. A nagyszülők ha beszéltek, ők egy reakciós kornak nevezett időben éltek, ugyan ki hallgatott rájuk? Ezért választottam a fenti címet az utolsó év kezdetéhez. Az 1848/49-es Szabadságharc megemlékezését csak azért szorgalmazták, mert annak 150 éves jubileuma van. Vajon mit tud ma egy fiatal arról, ami utána történt, vagy az első világháború kitöréséről, a vörös terror valós történetéről, a Trianonról. Miből és hogyan élt a magyar nemzet a vesztes háború után, hogyan született meg a nemzeti hadsereg, ami szerintük nem volt más mint „fehér terror által létrehozott katonaság”, így beszélnek ma a fiatalok „az utolsó csatlósai voltunk a náciknak”, — mondta egy egyetemista. Ugyancsak így nyilatkozott egy fiatal házaspár. Elgondolkoztat, hogy ezek a fiatalok hogyan nevelik majd gyermekeit, ha lesz nekik, mert ez ma Magyarország legnagyobb problémája. Miképpen beszélnek majd történelmünkről, múltunkról. A hiányos nevelés következményének egyik példája a Doni katasztrófára emlékeztető gyászmise a Mátyás templomban, ahol a magyar ifjúságot csak a kirendelt katonai díszszakasz és a kiskatonák énekkórusa képviselte. Az elmúlt évben a Hősök napján sem találkoztunk fiatalokkal, csak a szokásos díszszakasz, néhány hivatalos koszorú és foghíjas népcsoport. Se a lakosságot, se a fiatalokat nem érdekli az apák, nagyapák múltja. Ha a háborúról és szenvedésről esik szó, a sajtó és a TV által jól ismert fogalmakról, a náci gázkamrákról emlékeznek. A túlélők szenvedéséről. A magyar katona fogságbeli szenvedése, vagy halála csak a hozzátartozókban és még élő bajtársakban kelt szomorú emlékeket. Pedig emlékezni kell az igazságtalan bírósági ítéletekre, a börtönre, a kivégzettekre, a kitelepítésekre, ezekre a sajtó és a TV. nem szívesen emlékeztet. Ezeket vegyétek figyelembe, amikor arra kérlek benneteket, hogy ennek a gyászos évszázadnak az igazságtalanságára hívjátok fel az ifjúság figyelmét. Ez a volt m.kir. honvédség kötelessége mind az emigrációban, mind odahaza Magyarországon. A valós múltat, a tiszta igazságot hirdetni és tanítani. Az új kormánynak, ha az valóban nemzeti — újra kell írni a magyar tankönyveket, a történelmet, de mi nem várhatunk, az idő eljár felettünk. Kifelé megyünk, ne vigyük magunkkal valós múltunkat, győzzük meg a hamis tanokkal nevelt ifjúságot s ha ők megértették, nem harcoltunk hiába. Ez legyen számunkra a huszadik század utolsó évének a feladata. A magyarok Istene adjon hozzá erős akaratot, türelmet és szívósságot. Borbás Károly