Hadak Útján, 2000 (52. évfolyam, 468-473. szám)
2000-01-01 / 468. szám
Budapest körülzárása (folytatás) Előző számunkban a főváros körül kiépített védővonalakról írtunk. Röviden ismertettük Budapest védelmére felkészült magyar-német csapatokat. Arról is írtunk, hogy ezeknek az alakulatoknak a fegyverzete nem érte el a hadrendben meghatározott „kellékálladékot”, sőt harcértékük, az elszenvedett veszteségek nyomán és a kellő utánpótlás hiányában folyamatosan csökkent (nem így az oroszoké). Összeállításunkban felhasználtuk dr. v. Ravasz István alezredes történész legfrissebb tanulmányát, amely megjelent 1999 elején a Hadtörténelmi Közleményekben. A szerző engedélyével. Az ostrom lefolyásáról nincs módunk részletesen írni. Tóth Sándor a szovjet-román, Ungváry Krisztián a német-magyar csapatok harcait örökíti meg, dr. Gosztonyi Péter szintén az orosz naplókból írta meg könyvét. Az ostromgyűrűben történő harcokat csak a feljegyzett naplótöredékekből lehet összeállítani, persze nem pontosan. Az 1999 őszén megjelent „Erőd a Duna mentén” című 188 oldalas nagyalakú kötetben a Budapestért 1944-45-ben folytatott harcok napi jelentéseit gyűjtötte össze a Hadtörténelmi Levéltár. Az ostromlók létszámát sem tudjuk pontosan. Tóth Sándor a szovjet levéltárakban kutatott, de teljes adatsort nem tudott feltalálni. A több különböző Budapestre irányított hadosztállyal együtt kb. 150 ezer fő lehetett. A védők létszámáról sincs pontos adat. Itt is különböző hadosztályok kerültek Budapest védelmére. A Déli hadseregcsoport jelentése szerint 95 ezer fő, ebből 45 ezer német, Ungváry 79 ezer főt, ebből 38 ezer magyar, Gosztonyi 70 ezer, ebből 37 ezer magyar. Sajnos a védősereg teljes létszámát — beleértve a budai Várból kitört német-magyar és polgári személyeket — sohasem fogjuk megtudni. Egy azonban biztos: mindkét oldalon Budapest ostroma és eleste nagyon sok áldozatot követelt, szóljanak a harangok kegyeletes emlékükért az idők végezetéig. Térjünk vissza cikkünk folytatására. Budapest körülzárását 1944. december utolsó napjaitól számítjuk. Amíg a pesti oldal peremvárosaiban folytak a harcok, a budai oldalon már december 24-én egy orosz felderítő páncélos a Hűvösvölgy felől befutott egészen a János kórházig. A szentestén riadóztatott Egyetemi zászlóalj egy csoportja semmisítette azt meg. Más jelentés szerint a felvett harcok során a páncélos visszafordult. A lakosságot meglepetésként érte a bekerítés. November eleje óta megszokták a közeli ágyúzást. Amikor a gyűrű teljesen bezárult, a férfiak a karácsonyi bevásárlásait intézte, az asszonyok az ünnepi fogásokat készítették. Jártak a buszok, villamosok, taxik, játszottak a színházak, mozik, s telefonon keresztül beszélgettek azokkal az ismerősökkel, akik azt beszélték, hogy az oroszok ott vannak 1999. JANUÁR — FEBRUÁR a kertek alatt. Csak később, január elején vonultak le az óvóhelyekre. Problematikus, sőt kényes az ostromlókhoz, illetve a védőkhöz csatlakozott magyar önkéntesek kérdésköre. Az utóbbiak zömmel azért jelentkeztek, hogy megmeneküljenek a nyilasok zaklatásaitól, a kényszersorozásoktól, s hogy jobb (élelem-) ellátásban részesüljenek, mint a polgári lakosság. Természetesen voltak olyanok is, akik elvből, vagy meggyőződésből álltak be valamely önkéntes harccsoporthoz. Ugyancsak a túlélés vágya motiválta azok többségét is, akik átálltak a szovjet csapatokhoz. Döntő többségük fogságba esvén inkább jelentkezett, mint hogy Szibéria felé induljon. Köztük is voltak meggyőződésből harcolók, de olyanok is, akiket géppuskával hajtottak maguk előtt az NKVD-s katonák. Az 1945. január 20. (az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal kötött fegyverszünet napja óta hivatalosan is szovjet kötelékben harcolt mintegy 20 magyar önkéntes századot február 12-én Kelenvölgyben a Budai Önkéntes Zászlóaljba vonták össze, amely 2534 fővel 15-én alakult Budai Önkéntes Ezreddé. Parancsnokságát a 11-én átállt Várházy Oszkár alezredes, a 6. gyalogezred parancsnoka vállalta. A körülzárt csapatok ellátására két út kínálkozott. Kevéssé volt sikeres uszályok leúsztatása a Dunán. December 30-án egyet indítottak, s noha Leányfalu fölött zátonyra futott, a magyar rohamcsónak-csoport éjszakánként szállítmányának java részét beszállította Óbudára. A klasszikus módszer a légihíd kiépítése volt. A 4. német légiflotta kötelékében december 29-én állították fel a Budapesti Légiellátó Csoportot. A Gerhard Conrad mérnök altábornagy irányította, február 10-ig működött csoport napi átlagban 47 tonna utánpótlást juttatott be a védőknek. Ez alig érte el a 80-100 tonnára becsült napi szükséglet felét, de eredményessége meghaladta a sztálingrádi légihídét. A kiépített repülőtereket a csoportba beosztott német-magyar repülők nem vehették igénybe. A budaörsi repülőtér december 24-én, a ferihegyi 27-én, a mátyásföldi 30-án szovjet kézre került. A Lóversenypályán kialakított szükség repülőteret sem használhatták sokáig. Január 5-én az ostromlók elérték a Fehér utat, s már kézifegyverekkel lőtték a le- és felszálló gépeket. Kilencedikén a Lóversenytér elesett. A Csepel-szigeten lévő szükség repülőtér 6-án esett el, csak a már belőtt Vérmező maradt meg, de január 30-án annak északi sarkát is elérték a szovjet ékek. A csoport legeredményesebb módszere az ejtőernyős tartálydobás volt, illetve az eleve törőleszállásra tervezett DFS-230 vitorlázó gépek bejuttatása. Néhány gép február 13-án és 14-én még utánpótlást dobott a kitörésre kijutott csoportoknak is a budai hegyekben. HADAK ÚTJÁN — 3