Hadak Útján, 2003 (55. évfolyam, 486-491. szám)

2003-01-01 / 486. szám

A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKOZTATÓJA LV. évfolyam 2003. január — február 486. szám Néma hadsereg Hatvan évvel ezelőtt ezekben a sorsdöntő hónapokban kezdődött el a 2. m.kir. hadsereg történelmi tragédiája. A magyar honvédség erő­próbája a parancs teljesítés és az életét mentő ember lelki vívódása között. Tudom furcsának hangzik ez a mondat, de akik akkor ott voltak, azok így éreztek. Én is ott voltam. Igen, pánik volt. Ezt láthatta Jány Gusztáv a 2. hadsereg parancsnoka, ezért fogalmazta meg azt a hirhedtté vált hadparancsát, amit röviddel később megváltoztatott. Miért? mert rájött arra, hogy katonáiban emberi ösztön is uralkodik, benne is az volt. Ő tudta hogy becsapták, félre­vezették, csak mint katona nem akarta beismerni. Tudta minden alkalommal, amikor a németekkel tárgyalt. De most nem erről van szó, hanem az évfordulóról, amiről emlékezni kell, ez parancsoló kötelességünk, hogy az annyit vitatott, sokszor súlyos vádakkal támadott hadseregről írjunk, többet a kelletténél. Nézzék el kedves Olvasóink, hogy ebben a számunkban a beérkezettekből megválogatva néhányat közöljünk. A doni hadseregnek megszámlálhatatlan irodalma van, beleértve az idegen nyelvű tanulmányokat is. Sajnos a háború után egymást versenyezve jelentek meg az elferdített „ahogy én láttam — aki megjártam...” sőt még a mai napig is akad olyan, aki a sok tízezer magyar elfagyott lelkéből akar politikai babérokat kovácsolni. Emlékszem az első könyvre, ami a kezembe került. 1959-ben adták ki „A 2. magyar hadsereg megsemmisítése a Donnál”. Vissza­emlékeztem, amikor 1947-ben az orosz fogságból hazatértem, barátaim figyelmeztettek, hogy ne sokat beszéljek a honvédségről, az nincs, megszűnt, be van fejezve. Eleinte azzal magyaráztam, hogy jóakaróim nyugatról tértek haza, azzal nem lehetett dicsekedni, később rádöbbentem, hogy a keleti frontot megjárt bajtársaim sem beszélnek. Mitől félnek? Visszatérve a könyvekre, micsoda kavarodást jelentett jó tíz év után Nemeskürty István: „Requiem egy hadseregért” című kötete, amely ébresztőt fújt a hallgatóknak. Azóta számos visszaemlékezés, napló, harcleírás jelent meg azoktól, akik valóban ott is voltak. Lényegében minden írás megegyezik abban, hogy a hadsereg nem volt kellően felszerelve, a németek csak ígértek, s az urivi áttörés után a magyar hadsereget semmibe vették. Kínos volt ezt leírni, de Jány Gusztáv maga is beismerte: „...a magyar hadsereg feladata a német egységek biztosítása, s ha fegyver nincs, akkor az élő tömeg szerepeljen sebességcsökkentő ütközetként!” A sok beérkezett emlékező írás közül Révffy Lászlóéval egyetértve fejezem be írásomat: Igen! Százhuszonöt­ezer magyar katona élete ezért pusztult el. így nézett ki az a híres német—magyar szövetségi barátság, amelynek folyamatosságát még biztosítani kellett 1945 márciusáig, melynek szenvedő árát a magyar nemzet fizette meg. A doni veszteség egyenlő volt egy második Moháccsal... Tudom az igazság leírása mindig fájó és keserves, de mikor fogjuk már beismerni, hogy nekünk nincsenek barátaink a nagy világban és a mi szerencsétlen Hazánk sorsát csak mi magyarok, de senki más nem tudja és nem is fogja megoldani. Ehhez viszont elkötelezett és hű magyar politikusokra van szükségünk, ebből ma igen kevés van! Hazánk kiárusítása folyik a temető egyenlőre még a miénk. Legyenek áldottak a Doni katasztrófa 60. évfordulóján azok a hősök, akik ma is jeltelen sírokban nyugszanak Oroszországban. A költővel mondom: Pihenj te néma hadsereg! Borbás Károly

Next