Hadak Útján, 2004 (56. évfolyam, 492-497. szám)

2004-01-01 / 492. szám

BAJTÁRSI HÍRADÓ A MAGYAR HARCOSOK BAJTÁRSI KÖZÖSSÉGÉNEK TÁJÉKOZTATÓJA LVI. évfolyam 2004. január — február 492. szám Mit várhatunk... Mit várhatunk? Semmit! Csodák nincsenek, elfogytak. Egy évvel lettünk öregebbek, csalódásban gazdagabbak, reményekben szegényebbek. Hazánkból jövő hírek elkeserítőek: lopások, csalások, sikkasztások, ellentmondó információk, letartóztatások, tüntetések s hogy a szeretet ünnepére békés legyen a hangulat az éter hullámain elmondják ki kell irtani a keresztényeket... A huszonegyedik század harmadik évében. Ilyen útravalóval megyünk be az Európai Közösségbe. — Quo Vadis Hungária? Előttem van egy régi három oldalas Bajtársi Körlevél. íródott: 1949 Újév napján Nyugaton. Megalakulásunk második évében. Azt írja: ,Attól tartunk, hogy az orosz megszállás alatt megerősödik a kommunizmus Magyarországon. Ez már egyszer megtörtént harminc évvel ezelőtt 1919-ben. Akkor 133 napig tartott, most „valamivel tovább” fog tartani. Ezért a volt m.kir. Honvédség nyugatra kényszerült katonái tudnak-e együtt megmaradni becsületben, hogy megőrizzék szívükben a Hazát, magyarságukat?” — Nehéz volt a döntés. A második világháborúban megismétlődött a magyarság tragédiája nem először és nem utoljára. Mit várhattak a hazatérők és mit a kintmaradottak? Otthon a „nyugatos fasiszta” bélyegével, kint a DIPI bárcával, ki fogja majd be munkásnak könyörületből? A kettő között őrlődött a becsület, amely mindkét oldalon áldozatokkal járt. Azóta eltelt ötvenöt esztendő. Magyarországon ennyi év után sem akarják egyesek elfogadni a második világháborút járt katona értékrendjét. Istennek hála vannak másképpen gondolkodók, ahol az őszhajú katona még megpróbál vigyázzban állni s a gyengülő szeméből végig csorog az emlékezés könnye. „Mert a nemzet katonái megérdemlik a megbecsülést. Mindazok, akik helyt álltak a II. világháború vérzivatarában”... Antall József szavai voltak ezek, de Ő már régen meghalt. A mai fiatalokat másképpen nevelik, a „Hazáért Mindhalálig” fogadalom helyett zsodósoké a jövő. Mit várhatunk, — kérdezték egymástól akik nem tértek haza. Magyarokra jellemző, hogy megtalálták helyüket a nagyvilágban. Hadrendi kötelékeik feloszlatásával nem szűnt meg összetartozásuk. Annak értékét érezték a hontalanság küzdelme alatt, megfogadva a vezetők tanácsát, aggódó szívvel gondoltak az otthoniakra. Nehéz volt áttörni a rendszerek határait, de sikerült. Világszervezetünk Bajtársi Híradója összekötötte a volt katonákat egymással. Ma már haza mehetünk, találkozhatunk. Elmondhatjuk, hogy nehéz volt az idegen világ olvasztó kemencéjében vergődni. A megélhetés kényszere, a családalapítás, a gyerekek a magyarság megtartása egyre nehezebbé vált. Nevünkről eltűnt az ékezet, de a Bajtársi Közösséghez való tartozás folyóiratunkkal összeköt és emlékeztet múltunkra. Megyünk a keréknyom után, mint kint az orosz hómezőn. Bajtársi Közösségünk ötvenhét éve alakult. Első központi vezetőnk Zákó András volt, majd halála után Mészöly Elemér, akit v. Duska László követett. Elhalálozása után v. Martonfalvay Hugó volt 2003. december végéig, amikor megromlott egészsége miatt átadta helyét Simonyi László bajtársunknak, az amerikai földrész vezetőjének. Hivatalos megválasztása ez év január 24-én történt Clevelandban. Bajtársi közösségünk, világszervezetünk megy tovább azon az úton, amelyet megalakulásunkkor meghatároztunk. Visszük angyalos címerünk zászlaját az utolsó emberig. Soraink ritkulnak, de vannak fiatalok, akik viszik tovább a volt magyar királyi honvédség emlékét. A magyarok Istene őrizze és adjon hozzá erőt, egészséget és szívós kitartást. Mindhalálig! Mit várhatunk? Csodák nincsenek, de talán... mégis. Borbás Károly

Next