Hídfő, 1961 (14. évfolyam, 357-368. szám)
1961-07-10 / 357. szám
2. oldal HÍDFO nálják abban a bizonyos sajtóban, amelyről önöknek is meg van helyes véleményük. Az általuk súlyosan lejáratott amerikai tekintélynek, az USA iránti bizalomnak helyreállítása csak egyféleképpen lehetséges, úgy, hogy önök előítéletektől mentesen az antikommunisták mellé állanak, az anyagi eszközök hiányában harcolni nem tudókat segítik anyagilag, míg ezek szellemi erőikkel, tapasztalataikkal más irányú összeköttetéseikkel állanak az önök rendelkezésére. Nem vagyunk fasiszták! Mi csak magyar hazafiak vagyunk! önök amerikai hazafiak! Ez azonban nem zárja ki, hogy egymással, egymás oldalán, egymásért ne harcolhassunk, önök meg tudják mutatni a helyes utat, amely a szabadság és a demokrácia, de egyértelmű antibolsevizmus jegyében kis és nagy népek őszinte együttműködéséhez vezet. Mi meg tudjuk adni önöknek azokat a szellemi erőket, politikai tájékozottságot és elszántságot, amely az USA szabad társadalmának megmentéséhez, az európai népek felszabadításához szükséges. Mi meg tudjuk mutatni önöknek azokat a naturalizált amerikaiakat, akik mint magyarok, vagy csehek összeomlasztották a mi országainkat és most mint „amerikaiak’’ az önök hazájának összeomlasztásán fáradoznak. Az egymillió szabad földön élő magyar, ha beleegyezést nyer a John Birch Társaság nemzetiségi tagozatainak megalakítására s ha önök meggyőződtek tiszta szándékainkról, elveink közösségéről, magja és kovásza lehet egy bolsevista-ellenes világmozgalomnak. És szerintünk ez az egyetlen út, mely a szabadsághoz, az igazsághoz és a bolsevizmus elpusztításához vezet! Ablak a második emeleten Marmont: ... mindig csak menni, ellenséget látná. Belefáradtunk végre ... Flambeau: ... Hát mi? (E. Rostand: Sasfiók.) Az osztrák határőr átengedett a branaui Inn-hídon. A kis vendéglőben épp annyi hely van, hogy az öttagú társaság leülhessen a még szabad egyetlen asztalhoz, melynek végén jó hideg sör mellett ötven év körüli férfi ül, üljenek, csak le! — biztat. Innen pontosan felnézhetnek a második emeletre. Ott, — látja a balsarokban, — ott született Adolf Hitler. A másik asztaltól odamozdul egy hasonló korú osztrák: — Mit akarsz vele? Elég baj az nekünk, hogy született és itt született. Most úgy mutogatjátok az Ausländereknek ezt a házat, mintha volna rajt, mit mutogatni. — Ne törődjenek vele! — mondja csendesen a délutáni sörözgető. — KPÖ! — Osztrák kommunista párt. De én emlékezem, hogy ő tartotta legmagasabbra a fáklyát, mikor az Adolf itt vonult keresztül, 1938 március 13-án. Maguk magyarok tudják: az Anschluss éjszakáján. Ez a lump, akkor vette meg az első bőrnadrágját. Attól kezdve volt munkája, kenyere, mert addig a schuschniggi moslékos vederből, ebben, igen ebben a vendéglőben szedte ki, az elázott kenyérdarabokat, hogy éhen ne dögöljön. — Aztán, persze minden másként lett, — mondjuk kissé óvatosan. — Menetelni kellett aFührerért. — Jawohl! És meneteltünk valamennyien. Én is, is ott voltunk Narviknál, aztán Szmolenszknél,, Vjazmánál, a kievi csatában. Ezek az osztrákok ott voltak, mikor megmásztuk az Elbrus ormát, hogy kitűzzük a hegyivadászok lobogóját. Hja, hogy a vége rosszul sikerült, hogy most két, avagy három rozoga csonkból áll az egykori Birodalom és hogy maguk magyarok itt bolyonganak, annak nem mi vagyunk az okai, sem önök! Még azt sem mondom, hogy Amerika, vagy az angolok! Azért, ami van, ezek a lumpok felelősek, — bök a félig kiürült sörös korsóval az egykori kamerádja felé. — Nem egészen értjük! — vetjük közbe. — Wie meinen Sie das? A régi harcos, az őszülő hegyivadász, most kissé tűzbe jön: — Lehen Sie Herr Ungar! Mi a kicsinyek, a senkik, mentünk Vele, aki ott született a második emeleten. A generálisok szabotálták, a junkertisztek fel akarták robbantani 1944 július 20-án. Mindenki elhagyta. Csak mi nem hagytuk el, a katonák, a linzi-, ruhr-vidéki proletárok, az egyszerű munkások. — Azért, hogy én most csak egy egyszerű munkása vagyok az Innerőműveknek, olvasok is esténként. A Német Birodalomnak 1945 márciusában csaknem kétszer akkora volt a hadianyag termelése, mint 1941-ben. A fegyverletétel napján, ha kevesebb volt is az üzemanyag, de nagyobb volt a Wehrmacht, mint mikor mi elindultunk innen ezzel lumppal. — A harc azonban mégis elveszett! — vetjük ellen. — De nem 1945 május 8-án, mikor letettük a fegyvert. Ez a harc akkor veszett el, mikor ezek a lumpen-proletárok, lumpen-nácik és lumpen-intellektüellek letették a Lelket. Mikor azt mondták: most már úgy sincs mit csinálni, hát beiratkozom a kommunista pártba. És miután úgy sincs tovább, mint ügynök vagy esetleg hivatalnok beállok a nagy gazdasági csodába, szolgálni a német-amerikai kapitalistákat. Mi Európáért, ha tetszik önnek a Neues Európáért harcoltunk. Európát azonban nem mi vesztettük el, hanem a konjunkturisták, az átfutók, a megalkuvók, kétfelé kártyázók, gerinctelenek. Szóval ezek a lumpok. A magyar nagyurak, a német junkergenerálisok, az olasz Badogliok és az ilyen apróbb szemetek, akik az SS- ből egyenesen átiratkoztak a kommunista pártba. Kicsit vizsgálgatjuk az Inn-erőművek munkájának arcvonásait. Katona? Intellektüel ? Álruhás osztrák arisztokrata, vagy . . . ? ő pedig mosolyog: — Tudom mire gondol, Herr Ungar. Egyik sem voltam. Csak patrióta, aki nem arra a második emeleti ablakra néztem, hanem a lelkembe. Én tudtam, hogy egy nagyobb eszméért, magasabb ideálért menetelünk, immár húsz éve . . . — Magasabb eszme ? Nagyobb ideál? De Jeruzsálemben minderre azt mondják Eichmann. Nürnbergiben azt mondták: Göring vagy Streicher . .. És most magasba csap a hang: — Igen! Azt mondották Sztálinék, hogy szocializmus, de nem mondották, hogy 12 millió ember él a katonákiban. A demokráciák ma is azt mondják: Eichmann, de nem mondják, hogy Hirosima, Drezda, Hamburg, Prága, 3 és fél millió kiirtott német, másfél millió éhenhalasztott, megfagyasztott hadifogoly, legyilkolt magyar és 400.000 szudéta halott! A kis galiciáner partizánért, aki Varsóban orvul lőtt ránk, mindennap nagyot vérzik a humanista szív. S az az Európa, amely itt lelkesedett, üvöltözött, fáklyás menetezett a második emeleti ablak alatt, ma önmagát becsteleníti meg, önmagát átkozza el gyakran — ugyanitt! — úgy gondolja, jobb volna kitartani egy reménytelen ügy mellett? —• kérdezzük.— Nem! — csap asztalra egy ököl, mely kissé megfagyott a Visztulakanyarban a nagy téli csata idején. — Én úgy gondolom, mint a kínai: a férfi legyen olyan, mint a hímbogár. Tartsa meg akkor is a színét, ha ráhullott a hó. Én azt hiszem, hogy most, a berlini válság előtt, csak úgy menekülhetünk meg, ha hűek maradunk — őh nem ehez a második emeleti ablakhoz, — hanem az elvekhez, az eszmékhez, a férfibecsülethez, a katonai becsülethez. — A Wehrmachtban szolgáltam, nem az SiS-nél. De ma én is csak azt mondom: Unsere Ehre heisst Treue! A mi becsületünk, a hűség! Az az Európa, amely hűtlen lesz önmagához, a házbiztosítók, megalkuvók, áthintázók, gyávák és eintellektuális ostobák és kényelmesek Európája, orosz, kínai, esetleg zsidó szolga lesz! Az asztaltárs fizet, feláll és kezet ráz. — Viszontlátásra egy balatoni rizling mellett! Szép Magyarországon! — mosolyog. — Amennyiben hűek maradnak hozzá . .. Mikor már elment, csak akkor gondolok rá, hogy elfelejtettünk bemutatkozni. Ki volt ez? A német Flambeau, a hit gránátos? S itt az Inn-parton a reichstadti herceg szavai motoszkálnak a fülemben: „Végre, hogy egyet láttam!” 1961 július 10.