Hídfő, 1963 (16. évfolyam, 395-415. szám)

1963-02-25 / 395. szám

Csak azért is!­ ­­M. L.) Mindig is szerettünk ma­gyarok és legnagyobb magyarok len­ni. Szerettünk a harctérre rohanni, idegen érdekek védelmében hősi ha­lált halni. De minden hősi halál, min­den „életünket és vérünket" csataki­áltás után odaírtuk: „sed avenam non!“ De a rabunkat, a pénzünket nem! A csatatereken pillanatnyilag meg­szűnt a magyar harc. A küzdelem itt folyik tovább a nyugati szellemi csa­­tamezőkön. Száz és ezer felől zúdul ránk a bolsevista keleti­ tömb, a bu­dapesti ÁVH, a csehszlovakizmus és a pán­szláv imperializmus, olykor a weidleinizmus vad pergőtüze. S mégis azt kérdezzük: midőn egy magyar la­pot megfojtott a ideg­en kéz: tűrhet­­jük-e ezt? Engedhesse meg magának az emigráció, hogy mindennap arcul üssék, pitiáner klált patkányságok­­kal megalázhassák? Ne legyen félreértés! Mi most nem a Hídfő érdekében akarunk verbuvál­ni. Egy magyar lap érdekében szó­lunk. Mindegy, hogy annak mi a címe. Csak legyen magyar, legyen nemzeti és keresztény szellemű. Ám de azt az egyet ne hagyja magára a külföldi magyarság. Ne engedje elpusztulni a szegénység, pénztelenség, nyomorú­ság szalma­ágyán, és főként ne tűrje el, hogy a Káinok örüljenek. Azt a magyarságot, amelyről oly sokat be­szélünk, és amelyért oly keveset te­szünk, most kell felmutatni. Most kell apró áldozatokkal, dacos helytállás­sal megmutatnunk, hogy nem hagy­juk magunkat leküzdeni semmiféle alantas világerő által. Most kell men­ni magyartól magyarig és a közönyös­nek, az álmodozónak és a beijedtnek fülébe súgni, megfojtottak egy ma­gyar hangot, hát most kell felsokszo­­rozni azt, ami még van. Senki se higyje, hogy az idekinti helytállásra ma már úgy sincs szük­ség. Az emigráció elleni nagy támadás világosan mutatja, hogy a bolsevista rendszer számára veszélyesek va­gyunk, litografálva vagy szerényebb példány­számban is. A rendszer, de a rendszer hátterében hallgató új és mű­velt, de nem kommunista réteg tisz­tában van azzal, hogy minél erősebb az emigráció idekinti hangja, annál több reménye van a magyarságnak az úgynevezett engedményekre, vagy akár a felszabadulásra is. Ha furcsán hangzik is, de még Kádár János is örülne egy nagyobb, bátrabb emigrá­­ciós tevékenységnek, mert ennek árán valamit ki lehetne csikarni Moszkvá­tól. A kláli örömökre és patkánykodá­sokra egyetlen méltó ellen­ pofon van: a magyar szó, magyar iskola, magyar betű megsokszorozott támogatása és a régi jó: „csak azért is!“ Mától kezdve több magyar lapot veszek, több magyar könyvet vásárolok. Csak azért is! Megmutatom, hogy nem tud bennünket leküzdeni egy alantas, vagy aljas erkölcsi nihilizmus. Öt dollár, vagy tíz. De megvonom a számtól, a családomtól, a szórako­zásomtól. Miér­!? Magyar dühvel és magyar áldozatkészséggel a legyőz­hetetlen helytállás jegyében, csak azért is! Írta: Marschalkó Lajos Az írás szavaival valóban elmondhatjuk most: „Leesett a mi fejünk koro­nája." Milotay István, minden idők legnagyobb magyar publicistája, egy új nemzedék és új magyarság lélekformálója, vészes és nagy történelmi idők vátesze, a svájci Rheineck öregotthonában elhalálozott. A mi feledhetetlen vezérünk és tanítómesterünk sorsa tulajdonképpen az 1919 és 1945 közötti magyarság sorsa­­is. Sőt talán a nemzeti emigrációé is. A magyar Látó, a magyar Ébresztő széchenyi istváni sorsa ez. A fiatal szabolcsi újságíró vala­mikor megérkezett a budapesti Bábelbe, ahol egyszerre rádöbbent, hogy Magyarország egy idegen kisebbség meghódított gyarmata lett. Az első világ­háború frontjain vérzett, harcolt a magyar paraszt, munkás, értelmiségi s akkor Milotay látta meg elsőnek azt az idegen nemzeti kisebbséget, a zabá­tokat, az aranyláncot és gyémántékszert hordozókat, amely körülnéz, hogy: „hol van még egy darab régi, elavult, ostoba Magyarország, melyet ez a forradalom még meg nem hódított s amelyet ők még meg nem ettek." Csodá­latos-e, ha a kezdődő kommunista terror jegyében 1918-ban, részeg, fellázított matrózokkal éppen Milotay István hetilapja, az Új Nemzedék, szerkesztőségét töreti össze ez az országhódító hatalom? Milotay István történelmi érdeme, hogy felismerte: nemzeti sajtó nélkül idegen mérgezés gázfelhőiben elpusztul a magyar szellem, lélek és maga a magyarság is. S még ennél is nagyobb érdeme, hogy meg is tudta teremteni ezt a sajtót. Előbb, Prohászka Ottokárral együtt létrehozott Új Nemzedéke futott üstökösként a nemzeti ébredés élére, aztán jött ,a Magyarság, ahol feudális mágnások támogatásával mindig csak a magyar népért, a szegény­ségért, a parasztért a földtelenért, a munkásért szólott. Végül pedig jött az Új Magyarság, amelyben kiteljesedett Milotay István egész nagysága. Kos­suth, Petőfi, Bartha Miklós után most született meg a művelt, okos, tehet­séges magyar sajtó, mely már — szellemi téren — fölényesen tudott kon­kurálni a Dob­ utcai ál-zsenikkel. És Milotay István nagyszerű vezéri egyéni­sége vonzotta, nevelte fel huszonöt év páratlanul álló újságírói gárdáját, amely a szabad magyar sajtó fénykorát és legmagasabb nívóját teremtette meg. Bárki és bárhová szóródott azóta Prohászka, Pethő Sándor, Komáromi János, Bodor Aladár, Kádár Lehel, Borbély Andor, Oláh György, Makkai János, Dövényi Nagy Lajos, Rajniss Ferenc, Fiala Ferenc és még oly sok mások Milotay István szellemének napsugarában nőttek a nemzeti sajtó él­vonalába. S ez a napsugaras tiszta szellem átsugárzott a magyar politika huszonöt esztendejére is. A magyar szocialista szellem, a régi feudalizmustól szabadulni akarás minden magyar megmozdulásában ott volt Milotay István irányító keze. A Tíz esztendő, az Ismeretlen Magyarország. A függetlenség árnyékában vagy az Új világ felé, mind-mind mérföldkövei voltak a 25 ma­gyar esztendő göröngyös, majd véres útján. Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleky Pál, Darányi Kálmán kaptak iránymutatást egy-egy Milotay vezércikk­ből. Ezekből kapott azonban lélekerősítést a reform­nemzedék, az egyetemi ifjúság s a magyar paraszt, a munkás, akit ugyan igyekeztek elzárni egy-egy Milotay vezércikk olvasásától, de mégis ezeken a cikkeken keresztül szivár­gott bele a magyar közéletbe az új világ szociális, nemzeti szelleme. Szemé­lyében ő lett az országhódító hatalom elsőszámú és legtámadottabb közellen­sége, noha soha nem használt nagy szavakat, dübörgő frázisokat. Csupán tisztán, magyarul, emberien mindig a magyarság igazát hirdette. Horthy Miklós korszakában tulajdonképpen mindig is ő volt a mi belső ellenzékünk lelki vezére. A német birodalom őszinte barátja volt, de ott ültünk előszobájában, midőn keményen utasította ki főszerkesztői szobájából a Német birodalom teljhatalmú megbízottját: „Barátaik lehetünk önöknek, de csatlósaik soha sem" — mondotta. A HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ALL© EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 395. SZÁM XVI. ÉVFOLYAM LONDON, 1963 FEBRUÁR 25. | Milotay István |

Next