Hídfő, 1966 (19. évfolyam, 464-487. szám)

1966-01-10 / 464. szám

A hanyatló csilag Jókai ha élne — egy kissé aktua­lizálva — ismét megírhatná a ha­nyatló félholdról szóló regényét. Ez­úttal a vörös csillag hanyatlásáról. Féltek, rettegtek tőle népek, kato­nák, politikusok, arisztokraták, ál­lamrendszerek, bankárok és kalmár­­lelkek. Ma már csak a nyugati mun­kások, a megváltottnak hirdetett pro­letárok remegnek attól, hogy egyszer ő felettük is felviláglik a vörös csil­lag fénye: a pánszláv szolgaság, a nyomor és a reakciós új­ jobbágyság moszkvai szelleme. A zenitről a ná­­dirra süllyedt a vörös csillag. És ezt mi sem jelzi ékesebben, mint például az orosz népért mártír halált halt Penkovszki szovjet ezredes Nyugat­ra juttatott bizonyíték özöne. A kremli szerályban — akkor — még folyik az ördög lakomája, Hrus­csov és Furceva szerelmi együttese, a titkárnők és pártfunkcionáriusok remek orgiája, kaviárral, krimi pezs­gővel és proletár nyomorral. De ha­­rámbasák, a szovjet szultánok elleni támadásban büszkén állanak a Ljubl­­janka börtön kivégző fala elé a Pen­­kovszkiak és „szegény orosz népem!“ kiáltással halnak meg a jobb jöven­dőért. És Kelet-Németországban, a hír­hedt „zónában“, amely kőfalat épít a „két“ Németország között, agyon­lövi magát Apel elvtárs a szovjeti­­zált tervhivatal első embere, mert nem akarja aláírni a dicsőséges Szov­­jetúnióval kötött kereskedelmi szer­ződést, a COMECON-Shylockkal meg­kötendő egyezményt, amely a pán­szlávizmus javára kirabolja a mun­kást, a proletárt, a csecsemőt. Inkább a halál! Inkább az öngyilkosság! — mintsem kiszolgálni a moszkvai pó­kot, amely bendőjét teleszívta már magyar, német, román, bolgár, len­gyel és litván vérrel! Hanyatlóban van ez a vörös csil­lag, ahol a legmagasabbra és legfé­nyesebbre vélt hágni, a színes népek körében. A szovjet megváltókat ma már csak másodosztályú gyarmatosí­tóknak tekintik a színes népek és a tízezeréves kultúrával rendelkező kí­nai hétszázmilliók, ma ott állanak a Szovjetúnió határain, hogy a színes népektől támogatva visszaköveteljék az ősi kínai határokat. Ami ennél is fontosabb: a Tan, a dicsőséges „Eszme“ belülről ingott meg. Olyan világmegváltó tan, mely­ről azt hittük, hogy elsöpör mindent, nem forradalom, nem progresszió többé, mihelyt hős marsalljai a ber­lini és kubai válság idején félve ret­tennek vissza a katonai cselekvéstől és a magyar szabadságharc idején gyáva kussolással akarják visszatar­tani az ideológia őrültjeit a harma­dik világháborútól. A nyugati bornírtság dollár­segély­­lyel, kereskedelmi szerződésekkel ki­­suvikszozza még olykor-olykor a ha­nyatló vörös csillag talmi fényét. De a csillag hanyatlik. Lefelé száll az égről és ott fog elpusztulni az orosz muzsik nyomorának, a keleti rabné­pek kiábrándulásának nagy mocsa­rában és saját népének mélységes undorában. A mi Kapisztránunk UZDÓCZY ZADRAVETZ ISTVÁN A külföldi magyarság számára megint csak lesújtó hír érkezik. Oda­haza, messzi Magyarországon meghalt Páter Uzdóczy Zadravetz István tá­bori püspök. Nem is a magunk, hanem az utánunk következő magyar nem­zedék számára szeretnénk felmutatni nemes alakját, amely jelképe az 1919- 1945 közötti Magyarország igazi lelkének, a magyar kereszténység és szo­ciális gondolat igazi, meghamisítatlan szellemének. Zadravetz István a megújhodott Magyarország új Kapisztrán Jánosa, de egyben Keresztelő Jánosa volt. A megszállott Szegeden, Kun-Kohn Béla bolseviki-zsidó diktatúrája idején ő volt az elsők egyike, aki Bokor Pállal együtt megszervezte mindazt, amit — helytelenül — ellenforradalomnak ne­veztek. Mert forradalom volt ez a javából. A magyar lélek forradalma az idegen diktatúra, az elnyomás és megszállás ellen. Budapesten, Kalocsán, Hajdúszoboszlón, a Dunántúlon Szamuelly hóhér­jai akasztották a magyart és Szegeden Páter Zadravetz emelte fel Krisztus magyar keresztjét, hogy sereget szervezzen, új Kapisztránként a bolseviki elnyomás, az országhódítók parancsuralma ellen. Gömbös Gyula, Teleki Pál, Eckhardt Tibor, de maga Horthy Miklós is már olyan Szegedet találtak, ame­lyen a magyar kereszténység ezeréves lelke sugárzott fel új hadsereg szer­vezésre, új országfoglalásra. A Nemzeti Hadsereget, a későbbi m. kir. honvédséget Urdóczy Zadra­vetz István kapisztráni kereszténysége, lobogó magyarsága formálta azzá, ami volt és amivé lett. Amiként egykor Kossuth Lajos, úgy a szentéletű püspök is seregtoborzó szavával a szegedi tanyák kisparasztjához, az első világháborúból hazatért katonához fordult. „Szeged népe! Hazám büszke­sége!“ És a magyar szót, a kereszténység szavát megértette az ősi magyar város. Mire Horthy Miklós Kenderesről Szegedre ért, már készen állt a Gömbös Gyula és Zadravetz István által talpraállított új magyar, nemzeti sereg. És 1919 június 2-án az új nemzeti kormány, Horthy Miklós hadügy­miniszter és későbbi fővezér, István püspök kezébe tette le az esküt. Estére hajolt a nap, mikor felszárnyalt Zadravetz István hangja: „Ma­gyarország, íme előtted — Magyarország nemzeti kormánya. Alkonyodik, de nekünk hajnalodik!“ Talán nem minden úgy sikerült, ahogy azt a szegedi hajnalodáskor Zadravetz páter álmodta. Sokan hűtlenek lettek az Eszméhez, amely akkor Szegeden „bontotta szárnyát új honfoglalásra“. A püspökatya szociális kereszténysége nem tudott hazát foglalni ott, ahol a Kun-Kohn Bélák helyén három-négy­ év múlva a Chorinok és csepeli Weiszok esekkönyve szerezte vissza az ország fölötti idegen uralmat. Urdóczy Zadravetz István huszonöt évvel később ott állt a kommunista népbíróság aljas csőcseléke előtt. S ekkor Zadravetz István fellépett arra a magaslatra, amelyen csak az Egyház igazi szentjei és a magyarság prófé­tái tudnak ily keményen, bátran megállni. „A szegedi Magyarország“ Ke­resztelő Jánosa rettenthetetlenül vágta a szemébe a népbírósági canaille­­nak mindnyájunk igazságát: — Nekem ne farizeuskodjanak a kommunizmusról azok, akik ennek épp az ellenkezőjét teszik és élik. Akik kirabolják a tömeget inflációval, akik a munkások, robotosok verítékét, könnyeit arannyá dagasztják és ezzel meg­tömik zsebeiket s mindezek tetejébe még Istent is kilopják tömegáldozataik szomorú életéből... Igaz, volt aranykeresztem, de elvették. Majd madzagon fakeresztet akasztok nyakamba és úgy járom tovább a magyar utakat. De ettől a fakereszttől féljenek jobban, mint az aranykereszttől, mert Krisztus valójában fán, a keresztfán váltotta meg a világot. A tíz évi börtönt végig szenvedett magyar főpap fakeresztje, a szegedi Magyarország nagy püspökének tanítása legyen a jelkép és mutasson utat új országfoglalásra, új hajnalodásra. A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 464. SZÁM XIX. ÉVFOLYAM LONDON, 1966 JANUAR 10.

Next