Hídfő, 1970 (23. évfolyam, 560-583. szám)

1970-10-25 / 579. szám

HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 579. SZÁM XXIII. ÉVFOLYAM LONDON, 1970 OKTÓBER 25 Volt magyar katona írja ... Kaptuk és közöljük az alábbi levelet: Tisztelt Szerkesztőség! Nem vagyok íróember, levelet is keveset írok, azért megkérem, ha közölni akarják levelemet, javítsák ki benne a hibákat. A Hídfő legutóbbi számában ugyanis elolvastam Dr. Pogány And­rás úr cikkét, amit nyilván nem a Hídfő számára írt és azt sem tu­dom, hogy önök honnan szerezték azt. Elolvastam egyszer, azután még egyszer s csak akkor vettem észre, hogy az illető Dr. Pogány András a Magyar Szabadságharcos Világszövetség elnöke Amerikában. Nem vagyok tagja semmiféle emig­­rációs klubnak vagy egyesületnek, de mégis nagy szeretettel néztem a Szabadságharcos Világszövetségre, mert azt hittem, hogy az igaz ügyért harcol és hogy nem olyan emberek vezetik, akik olyan cikke­ket írnak, mint a Pogány András­nak nevezett úr. Én a háború végén mint egyszerű őrmester szolgáltam. Mint közlegény vonultam be 1940- ben. Huszonhárom hónapig voltam az orosz fronton, kétszer megsebe­sültem, majd felgyógyulásom után ismét frontszolgálatra osztottak be. Harcoltam a Donnál, harcoltam Ve­­csésnél, Esztergomnál egészen a magyar határig. Kőszeg felett hagy­tam el alakulatommal az országot és az ausztriai Vöcklabrucknál es­tem amerikai fogságba, hogy aztán itt, Kanadában, kezdjek új életet, ami részben sikerült is. Kis bársonydobozkában őrzöm pár háborús kitüntetésemet. Néha elő­veszem őket, kifényesítem, s az­után visszagondolok, hogy miért is kaptam azokat. Ezt azért... amazt ezért. Nem voltak nagy dolgok, csupán annyi, amennyit egy becsü­letes magyar katonának akkor is teljesítenie kell, ha a fene fenét eszik is , hogy katonanyelven fe­jezzem ki magam. És amint nézem a régi kitüntetéseimet és olvasom annak a Pogány úrnak a cikkét, aki büszkélkedik azzal, hogy amíg mi a vörös hadsereg ellen harcol­tunk, addig ő „összekutyulta” a mozgósítási parancsnokság irodájá­ban az iratokat és „halálosan le­szabotált mindent” — ilyenkor va­lami nagy szomorúság és utálat fog el az ilyen emberek iránt. Nem tu­dom, hogy ez a Pogány úr, aki akkor — írása szerint ugyancsak a magyar hadsereg tagja volt — volt-e a fronton, vagy csak ott lebzselt, ahol az iratokat lehetett összekutyulni ? Mennyi, de mennyi magyar katonatársam életébe ke­rült az akkori ellenállók működése és „halálos szabotálása”. Igaza van Pogány úrnak. Valóban halálos sza­­botálások voltak azok. De a halál bennünket, fronton harcoló katoná­kat ért utol a Pogány doktorék jó­voltából. Az elnök utazik Írta: Nyisztor Zoltán (Róma) Az utolsó száz évben nem utaztak annyit a fejedelmek és minisz­terek együttvéve, mint­ amennyit most egyetlenegy év leforgása alatt leröpködtek szerte a világon a minden rendű és rangú államférfiak. Én ugyan, mint gyakorlott utazó, kétlem, hogy a sok­ protokoll, ban­kett, opera, vadászat és egyéb sallang mellett bele tudjanak látni a meglátogatott országok szívébe, mert a kormányférfiak álarca soha­sem hű tükre a népek akaratának, de gyakran még az ő gondolataik­nak sem, mégis bele kell nyugodnunk az állami költségvetések ama súlyos tételébe: államférfiak, utazásai. Mindezt azért bocsátom, így előre, mert kevéssel ezelőtt tanúi voltunk Nixon elnök európai, turnéjának. Neki bizonyára csak turné volt, mint­ a színészeknek a vendégszereplés, az európai megfigyelők­nek azonban nagy tanulság. Hogy Nixonnak­ joga volt, úgy választani ki a meglátogatandó országokat, ahogy valóban végrehajtotta, ahhoz kétség nem fér. Más kérdés azonban, hogy okosan és helyesen választott-e? Például bölcs és tapintatos dolog volt-e kihagyni Franciaországot csak azért, mert az nem ismeri el egyedül üdvözítőnek Amerika beképzelt minden­­hatóságát, de ugyanakkor kitüntetni látogatásával és lovat adni annak a Titonak, akit háborús tömeggyilkosságokért terhel a felelősség s a nürnbergi törvényszék, előtt lett volna a helye? De a részletek még élesebb megvilágításba helyezik az elnöki látogatást. Az elnöki körút kezdődött Olaszországgal, mintha az volna az amerikai világpolitika leghívebb támasza. A nagy szavalómester, Saragat elnök megtette ugyan az elvárt hűségnyilatkozatot, de az állami televízió magán a látogatás napján két újságírót arról vitáz­­tatott, időszerű volt-e vagy se Nixon látogatása? Az egyik teljes határozottsággal állította, hogy nem, a másik immel-ámmal, hogy igen. Risum teneatis amici — ne nevessetek barátaim! A kommunista párt, melynek egyedül minden szabad a mai négyes kormányfogat alatt, már hetekkel azelőtt tiltakozó felvonulásokkal és plakátokkal árasztotta el az országot, melyeken az amerikai poli­tikát „hóhér" jelzővel illette. A másik oldalon a kormány és bizonyos közületek is kitettek, magukért s az utolsó percben elborították a falakat üdvözlő frázisokkal s Nixon képével. Aki a római népet ismeri, az tudja, hogy annak egyik véglethez sem volt köze. Ez a nép századokon át annyi mindent látott s a legellentétesebb dolgokra is megedződött, hogy kíváncsiságból meg­néz mindent, ami falai között lejátszódik, de a szívéig nem ér fel semmi. A két ellentétes manőver: a goromba tiltakozás s a nyájas üdvözlet csak arról győzte meg a megfigyelőket, hogy ma minden propaganda, egy előre kitervezett és beállított propagandagép vásári műve. Mesterségesen akarnak teremteni hangulatot, a közvéleményt nyomják, gyúrják, öklözik, tapossák, hogy elhitessék a világgal vagy

Next