Hídfő, 1970 (23. évfolyam, 560-583. szám)
1970-10-25 / 579. szám
HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 579. SZÁM XXIII. ÉVFOLYAM LONDON, 1970 OKTÓBER 25 Volt magyar katona írja ... Kaptuk és közöljük az alábbi levelet: Tisztelt Szerkesztőség! Nem vagyok íróember, levelet is keveset írok, azért megkérem, ha közölni akarják levelemet, javítsák ki benne a hibákat. A Hídfő legutóbbi számában ugyanis elolvastam Dr. Pogány András úr cikkét, amit nyilván nem a Hídfő számára írt és azt sem tudom, hogy önök honnan szerezték azt. Elolvastam egyszer, azután még egyszer s csak akkor vettem észre, hogy az illető Dr. Pogány András a Magyar Szabadságharcos Világszövetség elnöke Amerikában. Nem vagyok tagja semmiféle emigrációs klubnak vagy egyesületnek, de mégis nagy szeretettel néztem a Szabadságharcos Világszövetségre, mert azt hittem, hogy az igaz ügyért harcol és hogy nem olyan emberek vezetik, akik olyan cikkeket írnak, mint a Pogány Andrásnak nevezett úr. Én a háború végén mint egyszerű őrmester szolgáltam. Mint közlegény vonultam be 1940- ben. Huszonhárom hónapig voltam az orosz fronton, kétszer megsebesültem, majd felgyógyulásom után ismét frontszolgálatra osztottak be. Harcoltam a Donnál, harcoltam Vecsésnél, Esztergomnál egészen a magyar határig. Kőszeg felett hagytam el alakulatommal az országot és az ausztriai Vöcklabrucknál estem amerikai fogságba, hogy aztán itt, Kanadában, kezdjek új életet, ami részben sikerült is. Kis bársonydobozkában őrzöm pár háborús kitüntetésemet. Néha előveszem őket, kifényesítem, s azután visszagondolok, hogy miért is kaptam azokat. Ezt azért... amazt ezért. Nem voltak nagy dolgok, csupán annyi, amennyit egy becsületes magyar katonának akkor is teljesítenie kell, ha a fene fenét eszik is , hogy katonanyelven fejezzem ki magam. És amint nézem a régi kitüntetéseimet és olvasom annak a Pogány úrnak a cikkét, aki büszkélkedik azzal, hogy amíg mi a vörös hadsereg ellen harcoltunk, addig ő „összekutyulta” a mozgósítási parancsnokság irodájában az iratokat és „halálosan leszabotált mindent” — ilyenkor valami nagy szomorúság és utálat fog el az ilyen emberek iránt. Nem tudom, hogy ez a Pogány úr, aki akkor — írása szerint ugyancsak a magyar hadsereg tagja volt — volt-e a fronton, vagy csak ott lebzselt, ahol az iratokat lehetett összekutyulni ? Mennyi, de mennyi magyar katonatársam életébe került az akkori ellenállók működése és „halálos szabotálása”. Igaza van Pogány úrnak. Valóban halálos szabotálások voltak azok. De a halál bennünket, fronton harcoló katonákat ért utol a Pogány doktorék jóvoltából. Az elnök utazik Írta: Nyisztor Zoltán (Róma) Az utolsó száz évben nem utaztak annyit a fejedelmek és miniszterek együttvéve, mint amennyit most egyetlenegy év leforgása alatt leröpködtek szerte a világon a minden rendű és rangú államférfiak. Én ugyan, mint gyakorlott utazó, kétlem, hogy a sok protokoll, bankett, opera, vadászat és egyéb sallang mellett bele tudjanak látni a meglátogatott országok szívébe, mert a kormányférfiak álarca sohasem hű tükre a népek akaratának, de gyakran még az ő gondolataiknak sem, mégis bele kell nyugodnunk az állami költségvetések ama súlyos tételébe: államférfiak, utazásai. Mindezt azért bocsátom, így előre, mert kevéssel ezelőtt tanúi voltunk Nixon elnök európai, turnéjának. Neki bizonyára csak turné volt, mint a színészeknek a vendégszereplés, az európai megfigyelőknek azonban nagy tanulság. Hogy Nixonnak joga volt, úgy választani ki a meglátogatandó országokat, ahogy valóban végrehajtotta, ahhoz kétség nem fér. Más kérdés azonban, hogy okosan és helyesen választott-e? Például bölcs és tapintatos dolog volt-e kihagyni Franciaországot csak azért, mert az nem ismeri el egyedül üdvözítőnek Amerika beképzelt mindenhatóságát, de ugyanakkor kitüntetni látogatásával és lovat adni annak a Titonak, akit háborús tömeggyilkosságokért terhel a felelősség s a nürnbergi törvényszék, előtt lett volna a helye? De a részletek még élesebb megvilágításba helyezik az elnöki látogatást. Az elnöki körút kezdődött Olaszországgal, mintha az volna az amerikai világpolitika leghívebb támasza. A nagy szavalómester, Saragat elnök megtette ugyan az elvárt hűségnyilatkozatot, de az állami televízió magán a látogatás napján két újságírót arról vitáztatott, időszerű volt-e vagy se Nixon látogatása? Az egyik teljes határozottsággal állította, hogy nem, a másik immel-ámmal, hogy igen. Risum teneatis amici — ne nevessetek barátaim! A kommunista párt, melynek egyedül minden szabad a mai négyes kormányfogat alatt, már hetekkel azelőtt tiltakozó felvonulásokkal és plakátokkal árasztotta el az országot, melyeken az amerikai politikát „hóhér" jelzővel illette. A másik oldalon a kormány és bizonyos közületek is kitettek, magukért s az utolsó percben elborították a falakat üdvözlő frázisokkal s Nixon képével. Aki a római népet ismeri, az tudja, hogy annak egyik véglethez sem volt köze. Ez a nép századokon át annyi mindent látott s a legellentétesebb dolgokra is megedződött, hogy kíváncsiságból megnéz mindent, ami falai között lejátszódik, de a szívéig nem ér fel semmi. A két ellentétes manőver: a goromba tiltakozás s a nyájas üdvözlet csak arról győzte meg a megfigyelőket, hogy ma minden propaganda, egy előre kitervezett és beállított propagandagép vásári műve. Mesterségesen akarnak teremteni hangulatot, a közvéleményt nyomják, gyúrják, öklözik, tapossák, hogy elhitessék a világgal vagy