Hídfő, 1971 (24. évfolyam, 584-607. szám)

1971-01-10 / 584. szám

Már Dózsa Györgyöt is... 1970-ben múlott fél évezrede, — hogy a magyar parasztmozgalmak hőse és mártírja — az erdélyi kis­­nemesi családból származó Dózsa György megszületett. Még nem volt harminc esztendős, amikor Nyugat­­európában lángoló falvak és kasté­lyok jelezték a több életet követe­lő parasztság útját. Németország­ban Flórián Geyer fegyveres pa­rasztfelkelése indította el a mozgal­makat, amelyek pontosan ugyan­olyan sorsra jutottak, mint a ma­gyar parasztság megmozdulása. Abban az időben nem volt sem rádió, sem újság, meg egyéb hír­közlő orgánum, mégis megérkezett a hír, hogy emberek itt az idő, ka­szára, kapára, harcoljuk ki az élet­től azt, ami bennünket, földhöz kö­tött jobbágyokat is megillet. A ma­gyar parasztság mozgalma akkor indult el, amikor a paraszti sorból származó Bakócz Tamás esztergo­mi érsek keresztülvitte, hogy a tö­rök ellen fegyverezzék fel a paraszt­ságot is. A Pest melletti rákosi me­zőkre összehívott parasztságot fegy­verrel látták el és mindegyik mel­lére kis piros keresztet tűztek, így született meg a keresztesek hada. Vezetőjük Nagyboty Lőrinc ceglédi plébános volt, aki arra használta fel a vezető főurak halogatását, hogy az általa megszervezett pa­rasztságot a török helyett a főurak ellen indította el és csatát csatára nyert. Ekkor csatlakozott hozzájuk Dózsa György, Ady Endre „népért síró bús bocskoros nemese“, aki egé­szen a temesvári nagy csataveszté­sig (1514 július 14) a felkelők ve­zetője volt. A parasztlázadást Zápolya sere­gei leverték és a vezetőket az ak­kori kor kegyetlen szokásai szerint kivégezték. Dózsa Györgyöt izzó vas­trónusra ültették és ott halt meg a legembertelenebb kínok közepet­te. Dózsa György kétségtelenül a magyar történelem egyik legmar­kánsabb alakja, aki hittel és aka­rattal küzdött az állati sorban élő magyar parasztság jogaiért és em­beribb életéért. A történelem azóta igazolta harcát és küzdelmét. Hibá­ja legfeljebb az volt, hogy nem mér­te fel korának erőviszonyait és sza­badjára engedte az elnyomott pa­rasztság minden dühét és bosszúját. Dózsa születésének 500 éves év­fordulóján a hivatalos román poli­tika nagyszabású Dózsa emlékünne­pélyeket rendezett, amelyen az er­délyi születésű, székely Dózsa Györgyből Gheorge Doja-t — azaz román parasztvezért csinált. Szerin­tük, aki Erdélybn született, az ro­mán volt. Így keresztelték román­ná az egész Hunyadi családot, mi­nek egyetlen előnye, hogy meghagy­ták Kolozsvár főterén Fadrusz Já­nos híres Mátyás lovasszobrát . Amikor a csavargók történelmet csinálnak (F. F.) Willy Brandték varsói látogatásakor még csend és rend volt Lengyelországban. A repülőtéren még lelkesen lobogott a fehér sasos lengyel lobogó és Ch­ankievics lengyel miniszterelnök komoran, méltóság­­teljes arccal fogadta nyugatnémet kollégáját, aki amolyan Canossa járás szerű arccal szállt ki a gépből. A televízióban is bemutatott tárgyalások során sem engedett fel a komor hangulat, ami általában az egész talál­kozás alaptónusa maradt. A lengyel kommunista kormány, mint győztes fogadta az egykori győztest, aki viszont túlzott bűntudattal az arcán szinte demonstrálta, hogy az egész német nép nevében érzi magát bűnös­nek. A tárgyalások után a varsói gettóban canossázott ezután a német kancellár és miután elhelyezte a német kormány koszorúját a varsói zsi­dók emlékoszlopán, letérdelt az emlékmű előtt és nyilván imádkozott az általános Istenhez, bár egyébként egyik vallásfelekezetbe sincsen beje­gyezve. Azután végetértek a tárgyalások. Németország lemondott a fegy­verszüneti szerződésben megállapított határokon kívüli német területek­ről és örökérvényűnek jelentette ki az új határokat. Rövid pár hétig semmiféle Lengyelországból származó hír nem za­varta a világ nyugalmát, míg egyszer csak a lengyel hivatalos sajtószol­gálat rövid pár soros tudósítást küldött szét, hogy Danzigban, Stettinben és még pár tengerparti len­gyel városban „csavargók, kalandorok és egyéb aszociális elemek felgyújtottak pár épületet és csúnya randalírozásokat követtek el“. Másnap dán és svéd újságírók már kissé bővebben körvo­nalazták a „lengyel csavargók“ rendzavarását és megírták, hogy a rendőr­ség páncélosokkal, tankokkal vonult fel a csavargók ellen, sőt a kikötők­ben állomásozó idegen hajóknak két órán belül el kellett hagyniuk a ki­kötőket. A varsói belügyminisztérium teljes hírzárlatot rendelt el és azon­nali hatállyal kiutasította a „csavargók által veszélyeztetett területekről“ az idegen újságírókat. Azután megint csend lett, de pár nap múlva min­den hír- és egyéb zárlat ellenére is kiderült az igazság a polóniai csa­vargók ügyében. Az igazság pedig a következő: Nem sokkal Brandték varsói látogatása után a lengyel kormány le­szállította a jégszekrények, a kávédarálók, meg egyéb ipari cikkek árát, de ugyanakkor 23 százalékkal felemelte a legfontosabb élelmiszerekét. És ezt karácsony előtt! A danzigi, stettini, meg a többi városok háziasszo­nyai erre parázs tüntetést rendeztek az üzletekben. Az asszonyok nyug­talanságából hatalmas tüntetés keletkezett és a többezer főre szaporodott tömeg megrohanta az állami üzleteket és a régi kommunista jelszót prak­tizálva — hogy minden a miénk! — kifosztotta azokat. Az üzleteket az­után felgyújtották és hasonló sorsra juttatták a kommunista párt helyi­ségeit is. Kiszórták az iratokat az utcára, leköpdösték, majd petróleum­mal leöntve, meggyújtották azokat. Égett, lobogott fél Danzig és fél Stettin, meg a többi tengerparti len­gyel város. Tekintve, hogy Paleméban is népi demokrácia uralkodik, így mi sem természetesebb, mint hogy a hatalom őrei páncélosokkal és tö­megre irányított sortűzzel védték meg a népi demokráciát. A lengyel távirati iroda először két, majd húsz, végül is kétszáz halottról és többezer sebesültről számolt be akkor, amikor már minden vasfüggöny zártat el- HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP 584. SZÁM XXIV. ÉVFOLYAM LONDON, 1971 JANUÁR 10.

Next