Új hídfő, 1987 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
2. oldal számot, megszüntetni a bankokat és megakadályozni a külföldi tőke beáramlását? Hol volnánk ma, ha gazdasági fellendülésünket nem harmincéves kényszerkéséssel kezdtük volna el, hanem azonnal, még 1945-ben? Tavaly, 56-os forradalmunk 30. évfordulóját megelőző időkben rendkívül érdekes közvéleményváltozást észlelhettünk, főleg Nyugat-Németországban. Divatba jött a „régen elfelejtett” magyar szabadságharc. A televízió három ízben mutatott nagyjából tárgyilagos filmet, és az újságok egész oldalas cikkekben írtak nemzeti ellenállásunk hősi korszakáról. A Budapesten tartózkodó újságírók előtt világos volt az a tény, hogy a dolgozó nép nem a kommunizmusnak köszönheti viszonylagos jólétét, hanem a kommunizmus dacára érte el gazdasági sikereit. Harminc évvel ezelőtt az egész világ elismerő csodálatát érdemeltük ki ellenállásunkkal, harcunkkal és bátorságunkkal. Akkor bámultak minket, de féltek is tőlünk, mert nem akartak belekeveredni kényelmetlen nemzetközi bonyodalmakba. Veszedelmesen vakmerő hősök voltunk a nyugati közvélemény szemében. Ma viszont a materialisták is gondolkodásra kényszerülnek: Magyarország veszített birtokaiból, mégis gazdagabb szomszédainál, kik termőföldeket, bányákat, városokat és falvakat nyertek. Valóban igazságtalanság történt Trianonban, hol szétdaraboltak egy életképes országot és olyanoknak adták annak részeit, akik az így szerzett vagyonnal mindmáig nem tudtak mit kezdeni? A Frankfurter Allgemeine Zeitung tavaly október 15. számának vezércikke teljesen egyértelmű: „A,barátok’ és,szövetségesek’árulása, Trianon szentesítése, Erdély rabságban tartása és az 56-os forradalom vérbefojtása miatt soha nem lehetséges kiegyezés a magyar nép és a szovjetkommunista szomszédai között.” Két könyv, amelyeket el kell olvasnunk! Dunai Ákos: Elvtárscsúfoló — Ára 16.—DM Berkessy Ferenc: Barátom Bonifác — Ára 24.—DM Fenti könyvek megrendelhetők az Új Hídfő összes címén. Heinrich Summer, berlini kereszténydemokrata politikus, így fejezi ki röviden az 56-os forradalom tanulságát: „Kölcsönös leszerelés nem lehetséges addig, amíg a Szovjetunió, saját területén belül és a megszállt országokban, csak fegyveres erővel tarthatja fenn hatalmát.” A nagy példányszámú Bild Am Sonntag-ban ez olvasható: „Ma nem emlékeztet semmi sem a budapesti vérfürdőre. Látszólag nem. Aki azonban huzamosabb ideig tartózkodik a fővárosban, és több emberrel van alkalma beszélgetni, az tudja, hogy a valódi szabadság utáni vágy nem halt ki a magyarok lelkéből.” Mi váltotta ki ezt a meglepő őszinteséget az évtizedekig megalkuvó zsurnalisztákból? Változott volna a világpolitika? Gondolom, igen! Lapozzunk csak vissza ismét száz évet a történelemben. Ezernyolcszáznyolcvanhétben Németország titkos szerződést kötött Oroszországgal, melyben lefektették az egymással szembeni kölcsönös semlegesség alapjait. Ez a szerződés csak három évig tartott. Sir William Randal Cremer, angol pacifista munkásvezér, aki 1903-ban Béke Nobel-díjat kapott, megszervezte az első nemzetközi békekonferenciát. Ma ugyanitt tartunk. A nyugatnémet Szociáldemokrata Párt politikusai mintha szintén valami titkos szerződést kötöttek volna Moszkvával, hiszen jobban védik a Szovjetuniót, mint az oroszok maguk. Ez viszont nem tetszik a franciáknak, kik a rejkjaviki-, bécsi- és genfi békekonferenciákkal dacolva elhatározták, hogy megerősítik atomhadseregüket. A békekonferenciák szervezői ma is Nobel-díjakat kapnak, de közben folyik a népirtás Afganisztánban, Iránban, Libanonban és Nicaraguában. A háború utáni agymosástól megbénított öreg politikusok ezt nem veszik figyelembe, a fiatalok azonban, igen. Az úgynevezett „zöldek” és ifjú szocialisták pillanatnyilag idegesíthetik a nyugateurópai polgárokat, de a Kreml urainak szemében ők is „trójai falónak” számítanak, mert könnyen változtatják „meggyőződésüket” és nem lehet őket szovjet mintára rendszerbe állítani. Isten úgy alkotta az emberi természetet, hogy minden generáció-változás, egyben politikai irányváltozást is jelent. Sztálin bestiális mészárlásaival félelemben tudta tartani birodalmának polgárait és „nagyapós” megjelenésével lóvá tudta tenni szövetségeseit. Gorbacsov azonban két számmal kisebb hírhedt elődjénél. Az öngyilkossággal egyenlő felelőtlenség Csernobilban, az afganisztáni „befejezhetetlen háború”, a közelkeleti tétlenség és a túlzottan naív propaganda a nullpontra süllyesztette a Szovjetunió nemzetközi presztízsét. Száz év elegendő volt ahhoz, hogy a marxizmus kiégjen, mert sem tartalma, sem logikája nem időtálló. A Kreml szeretne „átnyergelni” és a vallások beolvasztásával új ideológiát kotyvasztani, ez azonban csak ideigóráig megtévesztő nevetséges próbálkozás. Az idő nekünk dolgozik, így Magyarországon, Kádár halála után sem lehetséges visszaesés. Kádár személye idáig sem volt döntő fontosságú, inkább az a tény, hogy Budapest az egyetlen főváros a Szovjetunió „felségterületén”, ahol valamit mutatni lehet az odautazó turistáknak. A magyar emigráció életképességét maguk az „anyanyelvi konferenciások” bizonyítják, hiszen ha nem működnének eredményesen, akkor nem törődnének velünk. Pomogács Béla „A nyugati magyar irodalomról” írt cikkében valósággal dicsekszik azokkal az emigráns írókkal, akiket sikerült beszervezni a Magyarok Világszövetségébe. Átlátszó dicsekvés ez, mert aki már szippantott az itteni szabad világ levegőjéből, az nehezen lesz Moszkva propagandistája, még akkor sem, ha egy párszor végigszáguldott autójával a Nagykörúton. Várjuk csak ki a végét, azt, hogy mi omlik össze először: az itteni emigráció, vagy az otthoni szovjet „paradicsom”? Dante, „Isteni színjátékában” a pokol kapujára írva látta az Emberiség legkétségbeejtőbb jelmondatát: „ Hagyjatok fel minden reménnyel!” Én inkább Madách Imre üzenetét írnám a 87-es esztendő kalendáriumának első oldalára: „Ember küzdj és bízva bízzál!” O HÍDFŐ 1987. január