Krónika, 1979 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
Koszorú Mécs László sírjára „Én, Mécs Isten trombitája ” mint költő élő lelkiismeret: Hirdetem minden földi tájra . . így kezdi „Vád- és védőbeszéd” című versét Mécs László. Ebben a költeményében az elhagyatott, otthontalan Fiatalokért emeli fel vádló szavát, mert a szülők, vagy a társadalom, vagy egyáltalán „valaki e fiúkért felelős!” Fenti versének kezdő sorait odaírhatnánk majdnem minden költeményének fejlécére, hiszen valóban ez volt Mécs László — „Isten trombitája”, „s mint költő élő lelkiismeret” —, aki hivatásának, küldetésének tartotta, hogy mint pap „Isten trombitája” legyen, azaz hirdesse a krisztusi evangéliumot alku és fenntartások nélkül, s mint költő „élő lelkiismeretként” tiltakozzon minden embertelenség ellen, amely akár politikai, akár szociális, akár társadalmi síkon sértette érzékeny, mindent észrevevő, emberszerető lelkét. Lehet — ha olvasná soraimat —, Mécs László tiltakozna e kettősség ellen: nem szerette, ha pap-költőként emlegették, mert ebben bizonyos leszűkítést érzett. Ő magyarázta nekünk, hallgatóinak: „Papi hivatásomból fakad, hogy hirdetem az evangéliumot, — ezért a krisztusi örömhirdetés tölti ki egész költészetemet is. Ne próbáljátok bennem különválasztani a papot és költőt: ez bennem egy és ugyanaz.” „Isten trombitája”, „élő lelkiismeret” volt tehát Mécs László egymástól elválaszthatatlanul, egész mélyen érző minden emberi rezdülést meglátó, szeizmográf lelkével. Ebben a szent küldetésben merült ki egész élete, költészete: „Isten küldönce" volt, aki az „Örök Titokból” — Istenből szakadt el csak azért, hogy a „Mindenség üzenetét” tolmácsolja felénk. Ha belemélyedünk élete művébe, halhatatlan verseibe, akkor elmondhatjuk: hivatását, küldetését hűen teljesítette. Mécs László valóban „élő lelkiismeret” volt, aki átadta nekünk, olvasóinak, hallgatóinak a „Mindenség üzenetét”, amely után annyira vagyunk, de amelynek felfogásához, megértéséhez, tolmácsolásához Mécs László igazi papiköltői lánglelke kellett. Köszönjük Uram, hogy Őt adtad nekünk ebben a „benzingőzös, szürke világban”. Jutalmazd meg hű „harsonádat”, trombitádat”, élő lelkiismeretedet” érdeme szerint. Siculus VADÓCBA RÓZSÁT OLTOK, HOGY SZEBB LEGYEN A FÖLD! Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat. A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat. Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára. A kakas még az ólban pitymallatot rikongat, az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. A ház előtti kertben a kis padkán egy ember. Apokaliptikus, vad formája és nézése: a félszemére vak és helyén gödör van vésve, haja nyíratlan, félősz, bozontos, mint szakálla, bakkancsa és kabátja dróttal van összezárva. A reggelt ráköszöntöm, mert testvérmód kíváncsi vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat, bácsi? Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!” 4 KRÓNIKA Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, vad összevisszaságban, befonva minden ösvény, s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény. Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül. . . . Az Élet mosolyogva száguldott hajnal-hintón, harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón, s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták ágyékok szép vetését... a földet letarolták . . . fiam, szemem kilőtték . . . s mit elrontottak ők: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld! Most konferenciáznak a nagy szélhámosok, hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog . . . S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!” Testvéri szánalomból a szívem vádorombol: Bátyám, én lelket oltok az evangéliumból, midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”