Nemzeti Újság, 1990 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
4. oldal NEMZETI ÚJSÁG 1990. január 1. Önálló Erdélyt! Az emigráció hosszú éveken át napirenden tartotta Erdély ügyét, de mikor Ceausescu őrült falurombolási merénylete napvilágot látott, a haza népe is megmozdult. 1988. június 27-én, Szent László király ünnepén, a Hősök terén tartott hatalmas tömegtüntetésen már az egész ország szíve dobbant meg, és ennek a szívdobbanásnak az érvelései szerte a földkerekségen megmozgatták világgá üldözött népünket. Tiltakozó demonstrációk voltak Londontól Melbourneig és New Yorktól Buenos Airesig mindenütt, ahol magyarok élnek, és akcióba lendültek a magánemberek ezrei is - így egy neves budapesti sebész svéd professzor kollegáján keresztül a svéd királyhoz apellált, és magyarjaink ostromolták a pápát, az angol királynőt, az amerikai elnököt, az ENSZ főtitkárát és ki tudja, még hány nemzetközi tekintélyt, hogy mentsék meg szerencsétlen erdélyi véreinket. Hosszú tétlenség után a hazai kormány is fellépett nemzetközi fórumokon, és egyre erőteljesebben emelte fel szavát az erdélyi magyarság alapvető emberi jogai védelmében. A sok tiltakozásnak és az emigráció világnyelveken kiadott felvilágosító kiadványainak lett is annyi foganatja, hogy a világ népei és kormányaik már az eszeveszett diktátor bukása előtt is tisztában voltak azzal, hogy van egy erdélyi kérdés, mely megoldásra vár. A nemzetközi légkör tehát kedvező, hogy a magyarság jogos követeléseinek hangot adjunk és az erdélyi kérdés megoldására ésszerű propozíciót tegyünk. Mert a Ceausescu-rezsim megdöntése még nem oldotta meg az erdélyi kérdést, és kegyes szavak és be nem tartott nemzetközi egyezmények helyett most egy intézményes megoldásra van szükség. Ha Erdély sorsát a trianoni békediktátumtól napjainkig végigtekintjük, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egy román kormányzat, legyen az királyi, fasiszta vagy kommunista, ennek a tündérországnak az igazgatására teljesen alkalmatlan. Ceausescu rémuralma és az elmúlt napok borzasztó vérfürdője csak a korábbi évtizedek betetőzése volt, és mi magyarok nem engedhetjük meg annak a lehetőségét sem, hogy ez a jövőben ismét előforduljon. A nagyhatalmaknak tehát be kell látniuk - és ezt a magyarságnak most nyíltan ki kell jelentenie -, hogy súlyos tévedést, sőt bűnt követtek el akkor, amikor Erdélyt és kapcsolt részeit ismételten Romániának adták, és most már éppen ideje, hogy ezt a tévedésüket és bűnüket helyrehozzák. Erdély a magyar honfoglalás után mindaddig, amíg a középkori magyar birodalom fennállt, lényeges autonómiával rendelkezett. Nemcsak a székelyeknek és a szászoknak volt széleskörű önkormányzatuk, de egész Erdély is egy autonóm tartomány volt, először valamelyik árpádházi herceg, majd egy magasrangú országos méltóság, az erdélyi vajda igazgatása alatt. Figyelemreméltó, hogy az erdélyi vajda rangban mindjárt az ország nádora után következett és már Könyves Kálmán idejében hercegi címe (princeps ultrasilvanus) volt. Az erdélyi vajdák már a 13. századtól kezdve külön tartománygyűléseket tartottak az ottani magyar nemesség, a székelyek és a szászok képviselőivel, melyeken Erdély ügyeit megtárgyalták, és törvényerejű határozatokat is hoztak. III. Endre királyunk ezekre az erdélyi országgyűlésekre az akkor még csekély számú oláhság képviselőit is meghívta, de ezek részvétele később elmaradt, mert felsőbb társadalmi rétegük, az ún. kenézek, társadalmi emelkedést keresve, önszántából beolvadt a magyar nemességbe, az oláhnak megmaradt pásztornép pedig túl primitív volt még akkor, hogy politikai tevékenységet fejtsen ki. Mikor országunk Budavár eleste után (1541) három részre szakadt, ez a korábban is önmagát kormányozó erdélyi tartomány természetszerűleg alakult át önálló erdélyi fejedelemséggé, melynek magyar jellege továbbra is megmaradt. Sőt, az erdélyi fejedelemség volt másfél évszázadon át ,a másik Magyarország”, a magyar nemzeti szellem és öntudat utolsó mentsvára és megtartója. Az erdélyi magyar fejedelmek azonban soha nem hanyagolták el az Erdélyben élő és a folytonos bevándorlás folytán idővel elsokasodó oláhság érdekeit, sőt ezek kulturális és gazdasági felemelésére számos lépést tettek. Ahol a magyar lakosság az Erdély szabadságáért szüntelenül vívott kemény harcok következtében megritkult, vagy ki is pusztult, ott a legjobb földeket román telepeseknek adták, és egyházaikról és iskoláztatásukról is gondoskodtak. Az első román nyelvű könyveket és az első román Bibliát Erdélyben adták ki, a fejedelmek kezdeményezésére és anyagi támogatásával. A magyarság történelmi érdemeit Erdély kormányzatában tehát nem lehet figyelmen kívül hagyni ma sem, mikor már a népességi statisztikák - éppen a magyarság Erdélyért hozott súlyos véráldozata következtében - román többségről tanúskodnak. Ma, mikor az egész világon olyan államok létesülnek, melyek határait a nagyhatalmak földrajzi, gazdasági és történelmi szempontok szerint - és nem népességi statisztikák alapján - vonták meg (gondoljunk csak a gyarmati sorsból felszabaduló afrikai és ázsiai országokra), akkor mi is joggal hivatkozhatunk azokra a súlyos földrajzi, gazdasági és történelmi érvekre, melyek Erdélynek Romániától való különválasztása mellett szólnak. (Folytatása következik)