Nemzeti Újság, 1991 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1991-01-01 / 1. szám

“Magyarország nem volt, hanem lesz! Ára 25 Frt II. évf. 1. sz. Keresztény magyar havilap 1991. január NEMZETI ÚJSÁG Új esztendő - új Magyarország Év­fordulása, új év kezdete nehéz sorban találta a magyart. Az oly szép reményekkel kecseg­tető nemzeti megújulás elakadt: az elnyomók távoztak, de a nemzet nem tudott magára találni. Irányt vesztett népként botorkálunk a pusztaságban, s mint egykor az ószövetségi zsidók, visszasírjuk rabságunk húsosfazekait. Társadalmunk, politikai szerkezeteink, gazdasági életünk oldott köveként hullnak szét, nincs bennünk sem kohézió, sem erő a talpraálláshoz. Ilyen körülmények közt “új Magyaror­szágról” beszélni rettentő naivitásnak látszik, s bizonyára az Olvasó is ezzel a szájízzel veszi kezé­be a lapot. Pedig ebben az írásban erről lesz szó, ti minden reményetek feladó magyarok. Az 1989. október 23-án, ezen a történelmi jelentőségű évfordulón kikiáltott szabad és függet­len Magyar Köztársaság akkor bizony csak egy darab papírból állt. Ez a papír az Országgyűlés által megszavazott új alkotmány volt, melyet a nemzet­nek kellett volna valóra váltania, élettel megtöltenie. A nemzet azonban, melyre ez a feladat hárult vol­na, csaknem fél évszázad borzalmas elnyomása és erőszakos felforgatása nyomán rendkívül meg­rongált állapotban volt - testében, lelkében, szelle­mében és anyagi javaiban egyaránt. A hosszú tetszhalál után a nemzet szinte lehetetlenre vállal­kozott. A vállalkozás azonban mégsem lett volna reménytelen, ha a nemzetnek olyan vezetői akad­nak, akik Istenben bízva és az eke szarvát jól megfogva, előre néznek és a nemzetnek irányt mutatnak. A magyarnak azonban nem volt ilyen Mózese. A meggyengült nemzeti test nem tudott magából ilyen vezetőket feldobni. Azok, akik a március 25-én és április 8-án lezajlott országos választásokon az élre kerültek, gyenge percember­kéknek bizonyultak. Nem is csoda, hogy egyre jobban elmaradt tőlük és az útszélen magába roskadt az eleinte nyomukba szegődő nép, így azután zsákutcába került az egész talpraállási folyamat, és már kiutat sem látunk belőle, csak tanácstalanul ácsorgunk történelmünk nagy fordulóján. Hát erre volnánk csak képesek? Így intéznénk el saját magunkat? “És magyar, áll Buda még!” kiáltotta egykor a nemzet halálravált arcába Berzsenyi, az oroszlánszívű Dániel, és most ezt tesszük mi is. Él még a magyar, és ennek a magyarnak, amelyik él, nagy történelme, nagy elődei, egész Európát meg­mozgató ősei voltak. Olyan ősei, akik nem csak nagyot tudtak alkotni, de erősen tudtak szenvedni is, ha kellett. Szenvedni a hazáért, szenvedni a nemzet jövőjéért. Szenvedni azért, hogy megma­radjon ez a nép, és majdan kései unokáik ismét nagyot tehessenek. Lehetséges volna, hogy ezek az ősök hiába fáradoztak? Lehetséges volna, hogy “annyi szív hiába ont a vért, s keservben annyi hó kebel szakadt meg a honért?” Lehetséges volna, hogy “ész, erőés oly szent akarat hiába sorvadozzanak a Kárpátok alatt?” Vörösmarty egykor azt kiáltotta a nemzet arcába, hogy “az nem lehet!”És ezt kiáltjuk most mi is. Azt kiáltjuk, hogy a nemzet jövőjét nem adhatjuk fel. Ennek a nemzetnek élnie kell. Ennek az országnak fenn kell maradnia a világ végezetéig. Sőt nem csak fennmaradnia, de virágoznia és az embe­riségnek példát mutatnia. Erre kötelez őseink példája, és ha ezt megtagadjuk, gyáva nép vagyunk, aljas söpredék. A magyar pedig soha nem volt gyáva nép és aljas söpredék. A magyarban, minden reményt­­vesztettsége és elkeseredése ellenére benne van az erő, sejtjeiben rejtőzik a lendület, mely ezt a párba­­tiport országot minden nehézséggel, minden meg­próbáltatással keményen szembe nézve, ma is képes talpra állítani. Ez a talpraállítás nem fog menni egy új “Talpra magyar” elszavalásával a Nemzeti Múze­um lépcsőin. Ez nem fog menni egy márciusi fel­vonulással. Ehhez hosszú évek keserves igazú­zása kell, szívünk és napjaink szakadtáig. Most hát olyan magyarokra van szükség, akik nyakukba tudják venni ezt az igát. Akik felál­dozzák magukat, hogy a nemzet életre keljen. Akik a nemzet szolgálatának szentelik életüket. Akik soha nem adják fel a reményt. Ehhez pedig elköte­lezettség kell és Isten kezébe csimpaszkodás. Vannak is ilyen magyarok szerte e hazá­ban, csak még nem léptek ki a sorból. Vannak, és most hozzájuk szólunk, őket hívjuk az élre. Mert tovább a sorokban lappangniuk nem lehet. (Folytatva a 2. oldalon)

Next