Ősi Gyökér - Magyar Kulturális Szemle, 1991 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1991-01-01 / 1. szám

ISTEN KEZÉBEN.. Isten Kezében Vagyunk!.. Forr a világ körülöttünk és azt sem tudjuk,hogy mi lesz a mai Ma­gyarországon.- A régi "marxista" történészek,nyelvészek és politi­kusok HELYÜKÖN MARADTAK ÉS IRÁNYT NEM VÁLTOZTATVA TOVÁBB DOLGOZ­NAK.- Mi lesz a Hazával..?..A Néppel..feltámad-e a nemzeti öntu­dat..?A VÁLASZ MINDIG UGYANAZ:"ISTEN KEZÉBEN VAGYUNK.*- IGEN,DE AZ ALANT KÖZÖLT "IMA" ELOLVASÁSA UTÁN,PROFÁNUL ROBBAN ELÉNK A NAGY kérdés:"MELYIK ISTEN Kezében..?"(Az "IMA" megjelent a "Magyar Nem­zet "egyik SZEPTEMBERI SZÁMÁBAN.) IMA Most nemrégiben — magyar voltam kényszerű, kései felisme­­résének állapotában — döbbent belém, hogy a Himnusz valójá­ban imádság,­­ nem csupán iro­dalmi értelemben: elejétől a vé­géig Istennel való beszéd. Megrázó ez a felismerés. Egy feddhetetlen szöveg — mert a Himnusz, gondolom, az — a magyarság és a nemzet létezését Istennel kapcsolja össze. Petőfi pedig — egy másik fedd­hetetlen versben — a maga ter­mészetes módján, a magyarok Is­tenéről beszél. Szükséges idéz­nem? :,A magyarok Istenére es­küszünk, esküszünk / Hogy rabok tovább nem leszünk." Ki ez a magyarok szilaj Istene, eskünk számon tartója, akinek az áldását és védő karját kérjük? Isten, ha erről kérdezték, va­laha rég az ősidőkben így felelt: „Vagyok, aki vagyok." Hogy lehetne a magyarok Iste­ne ez a titokzatos Isten, akit Elo­­himnak, Jahvénak és Adonájnak neveztek, aki sohasem tette vá­lasztott népévé a magyart, bár­ a Himnusz szerint gft.. disamtf nyert szép hazát, Bendegúznak vére...” Bendegúz nem kapott Istentől ígéretet szép hazára, a zsidó—ke­resztény kultúra egyáltalán nem tartja számon Bendegúzt, nem Is­­ten figyelme fordult felénk, mi választottuk őt, Szent István által, Szent István idején, s így lettünk részesei a zsidó—keresztény kultú­rának, s része Európának. Annak az Európának, amely sok más egyéb között a liberalizmus böl­csője is, a nemzeti érzés bölcsője is, a kereszténység bölcsője is, mi­vel Jézuson keresztül (is) csatla­kozott Jehova Adonájhoz, s ah­hoz a kultúrához, amely lényegé­ben örök hordozója az esküvés­nek (is), hogy „Rabok tovább nem leszünk." A Himnusz, az Isten áldását ké­rő fohász érinthetetlen. Az Inter­­nacionále, a Népköztársasági in­duló (Föl, föl, ti rabjai a Föld­nek. Elnyomás, szolgasors... ) csakis mellette, mögötte létezhe­tett. Gyűléseken, futballmeccse­ken, templomokban — a hitetlen­ség és az érzéketlenség legsöté­tebb korszakában is — felcsen­dült ez az imádság, s benne a fo­hász: Isten, áldd meg a magyart. Elementális erőt érzek, most ezekben is szaminban, írjál-már létezésem­ magyariatát, s ebnehéz időkben is a szabadság, a kultúra, az emberi jó sors újra felderengő ígéretét. Kristóf Attila !

Next