Zichy Antal: Q. Horatius satirai. Ethikai tanulmány.) (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. II. kötet 6. szám, 1871)
4 ZICNY ANTAL Horácz szatíráinak, vagy mint ő maga örömestebb nevezte : sermói-nak, ( beszélgetéseinek) e két könyve, melyet nem első, tán nem is utolsó, de tőlem kitelhető hn magyar fordításban mutatok be, mintegy tükörben láttatja velünk az azon időbeli római erkölcsöknek vagyis inkább erkölcstelenségnek, minden tudós értekezéseknél tanulságosabb és találóbb képét, nagyítás és torzitás nélkül. Költőnk mindig enyelgő tréfás hangon beszél, kerüli főleg ama pathost, melynek túlzásai azonnal a nevetségesség határait érintik ; de mosolygva bár, egy mély erkölcsi érzés öntudatával hirdet örök igazságot. A tanulság, melyet e szomorító korrajzok, vagy mulattató adomák halmazából levonunk, nem évül el soha, mert , nincs helyhez, időhöz kötve. A leczke nemcsak a rabigába sülyedő, mert romlott erkölcsű Rómának szól, de nekünk is, a 19-dik század keresztyéneinek, bármelyik állam polgárainak, bármelyik főváros lakosainak. Jobbak vagyunk-e ? . . . Legalább nem sokkal! Mindazon alakokra, melyeket Horácz, mint a gőg, a vétkes becsvágy, a telhetetlenség, a kicsinyes hiúság, a falánkság és fajunk annyi egyéb dicső tulajdonainak képviselői gyanánt elénk állít, e Rufillók és Gargónok, Nomentánok és Nasidienokra stb. valóban ráismerhetünk, ha szemeinket nyitva tartjuk, soraink közt, úton útfélen. Nem is kell soká keresgélnünk, ujjal mutathatunk rájuk; vagy, ami még többet fog érni, mellünkre téve kezünket, mindjárt magunkon kezdhetjük az épületes önbirálatot. Szállj végre magadba, . . . S valld meg, mennyi hibád s megrögzött ferde szokásod Van, mit a természet s önvétked szerze tenéked. (1. III. 34. v.) S ez önbírálat rá fog vinni, hogy elnézőbbek legyünk mások gyengéi és szigorúbbak a magunk vétkei iránt, mint erre azon gyönyörű egész III-dik szatíra, melynek néhány sorát fentebb idéztem, valóban megható módon oktat. Szeretem pedig, hogy épen ezen idézet jött legelőször