Brassai Sámuel: A neo- és palaeologia ügyében. (Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből. V. kötet 2. szám, 1875)
A NEO- ÉS PALAEOLOGIA ÜGYÉBEN. (Olvastatott a m. t. Akadémia oct. 18-án tartott ülésében.) Tolakodónak tarthatnának, hogy abba a pörbe, mely nemrégiben támada a conservator ifjúság s az újitó vénség között, ingerálok. »Quid Saulus inter prophetas ? Hiszen Brassai nem is tagja a nyelvészeti osztálynak, aztán azt a — mint jeles pasquilus irónk fejezi ki — azt az ,istentelen erdélyi dialectust beszéli!« Az utóbbira nem tudok semmit felelni, mivel nem birom kitalálni, mi az »istentelen«, Erdély-e vagy dialectusa? Hanem az első szemrehányásra nézve szolgáljon mentségemül hérom dolog. 1. Ez előtt sok idővel egy guberniális concipistát a fiai praeceptora »tekintetes ur«-nak szólita. »Én besz igazán megvallom magának édes humanissime, hogy én olyan félméltóságos ur volnék», jön a helyreigazítás. Én is hát olyan fél nyelvész volnék, amennyiben az 50-es években a nyelvtudományi bizottság tagjává nevezett ki — némelyeknek, ha bosszúságára nem, legalább »Sajtó«-ba vetett botránkozására — az akadémia. Ami más netalán idevágó igényeimet illeti, mondják el a könyvárusok. 2. Az ügy, mely felett a vita foly, nem csak nagyon fontos, hanem mindnyájunkat, jelesen az író és olvasó közönséget felettébb közelről érdekli. Mikor a hajó sikat kap, nagy szükség idején az utasok is meg kell, hogy fogják a szivattyúnyeleket. Hát ha még a hajós legénység nem nyúl a munkához, hanem összedugott kézzel nézi, hogy izzad más. Igazolja végre 3. az, hogy én nem annyira tisztán és egyenesen nyelvészeti, mint inkább nyelvphilosophiai és társadalomtani tekintetből kívánok a dologhoz szólani.