Eger, 1866 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1866-10-25 / 43. szám
354 pitott londoni egyetemre gondolt, melynek, praenemtiv szabadelmüsége miatt a conservativ Oxford és Cambridge felett vélt elsőbbséget adhatni. Macauley, a hires történetiró, habár maga is wigh-párti, mást tanácsolt neki. Nekik — úgymond, — mint wigh-pártiaknak, kötelességük a londoni egyetem mellett kardoskodni , de ott, hol az atyai bizalom őszinte vallomást vár tőle, nem szabad mást tanácsolnia, mint hogy fiát akár Oxford-, akár Cambridge-be küldje, mivel ezen egyetemek minden tekintetben jobbak. S a történetíró, kinek a közönség irányában még sokkal több és szentebb kötelmei vannak, ennek legalább is ennyi őszinteséggel tartozik. A vádak, melyeket a papi birtoklás ellen érvényesíteni szoktak, e kettőben foglalhatók össze: egyeseknek visszaélései, s a holt kéz mozgósításából várt nagyobb jónak reménye. Tisztán politikai pártszámításon alapuló érveket, mely a birtoktalanítást valamely régi államrendszer megtörésére, és egy újnak életbeléptetésére szükségesnek, vagy legalább kívánatosnak találja, — illetékes okoknak el nem ismerhetünk : miután az esetre, ha a birtokos egyház valódi társadalmi érdek, az alkotmányos elv szerint vele minden rendszernek megalkudni kell, különben az egész érvelés a „várt jobb eredmény“ kérdésével esik össze. A visszaéléseket illetőleg igen helyesen vette észre Gen 1is grófnő, Írván: „A 18-ik század íróinak legnagyobb része úgymond — hallgatással mellőzte a tényeket, melyek a római szék, szerzetes-rendek és papság dicsőségét teszik. Több mint félszázad folytán szórták a méltatlanságokat a vallás szolgái ellen, az egyházi történetben egyebet sem kerestek, mint rész pápákat és papokat, ezeknek is mindig nagyítván hibáikat, s gyakran tulajdonítván nekik olyanokat is, melyek csak az ő képzeletükben léteztek. Nincs oly osztálya a társadalomnak, melyet ily eljárás által gyalázatba keverni nem lehetne. Ha 200 hatalmas férfiú egyesülete hasonló összeesküvésre lépne a királyok, nemesség és hatóságok ellen : ezen összeesküvés csakis azon módon sikerülne, ha például félszázadig makacs kitartással minden lehető, komoly, könnyű, comicus, drámai formában, folyvást csak a megvesztegetett bírák, igazságtalan elöljárók, elnyomott ártatlanok stb. történeteit hirdetnék: megengedve a czéljok előmozdítására hasznos hazugságok és koholmányok szabad gyártását; elnyomva a jó és nemes tetteket, melyek nem az egész világ előtt tudvák; kisebbítve azoknak érdemét, melyek közfeltünést okoztak ; gyártogatva a hires férfiak emlékezetét sértő, apró anekdotákat, hogy kisebbítsék a nagy nevek által keltett tiszteletet ... a sokaság végre is elhinné, hogy mindezen institutiók veszélyesek, s a törvényszékeket, és hatóságokat el kell törölni. ") Nincs emberi intézmény, melyet ily eljárással megbuktatni nem lehetne. Meglehet, hogy az ez után elért diadal a pártembereket pillanatra kielégíti, s elveik győztek, s a hatalmat kezeikbe fogták. De a lelkismeretes emberbarát soha sem akarhatja a régi jónak feláldozását, csak azért, mert régi, ha azt különben a dolgok új rendjében is jó, hasznos és üdvösnek lehet bebizonyítani. Egy részről tehát kutatni fogja a jónak azon sommáját, mely az uj elv által fenyegetett régi intézményből az emberiségre káromlott, s valószínűleg azontúl is káromolhatik. S ha e tekintetben kielégítő eredményre jutott, s úgy van meggyőződve, hogy a felülkerekedett elvek is jók, üdvösek, és czélszerűek (a forradalmi codificatiókből csak is az, ami ilyen, szokott fenmaradni); — más részről, nehogy elegendő ok nélkül egy kétségtelen jótól fossza meg az oly sok szenvedés és nyomortól sújtott társadalmat, komoly tanulmány tárgyává teendi az ellentétet. ]) Dictionnaire critique et raisonné des etiquettes de la conu, tom. II. p. 291. A nemzet halottja. Avagy kit illetne meg inkább ez a szomorú nevezet, mint őt, ki tizennyolcz esztendeig viselte az ország egyik legmagasabb, a magyar főpapság legfőbb méltóságát, és e tizennyolcz év alatt, emberi nemes hajlamainál és főpapi szép hivatásánál fogva annyiszor volt közbenjáró nemzet és fejedelem közt, annyiszor viselte vállain a nemzet szebb jövőjének terhét. Kit illetne meg jobban e nevezet, mint Scitovszky kér. Jánost, Magyarország immár csak volt prímását? Szelíd arczán már régóta ott ültek az átszellemülés sápadt előjelei, mosolya régóta azon boldogok mosolya volt már, kik számot vetettek magukkal, s öntudatuk tisztaságában, lelkiismeretük nyugodtságában, s a tett jótétemények önérzetében, megnyugvással.várják a pillanatot, midőn az ajtó megnyittatik, s ők bemehetnek Uroknak, Isteneknek kegyelmébe; nyolczvanegy éves pálya állt mögötte, és érdemkoszorui közé föl volt irva a memento móri, — mégis megdöbbenve állunk koporsója fölött, és kérdezzük: lehetséges-e, hogy jobbjaink napról-napra fogyjanak, hogy a szívben és lélekben nemesek üdvlölkéje folyvást szaporodjék, az emberiség javának oszlopai pedig egymásután dőljenek ki? Íme egy koporsó, mely fölött megszűnik pártszenvedély, érdekkülönség, felekezeti viszálkodás, és kezet nyújtanak egymásnak mind, a kik magyarok; a dicsőült halott halántékai körül ragyogó fénysugár, szemek millióinak könyeiben törik meg, és szivárvány lesz belőle, a szivárványból pedig zászló, melynek fölirata: egyesüljünk, tartsunk össze,—mert ritkulnak soraink, és napról napra mind jobban reánk van bízva Magyarország jövője. Megbocsát az olvasó a tárczaírónak, ha fájdalomba mártott tolla nem volt képes, a szomorú eseményt, e rovathoz illő könnyedséggel jelezni. Hisz e sorokban csak nemzeti érzetet fejezett ki, s végig kellett a koporsón tekintenie, hogy szemei észrevegyék azon nevezetes élet mozzanatait, mely e koporsóban találta bánatterhes végét. Most megtörtént. Töröljük ki szemeinkből a könyeket, s reá bízván a jövőt amaz égi kezekre, melyek mindenhatótósága a csillagokra is kiterjed, tekintsünk vissza azon múltba, mely a nemes lélek elszállása után a történetírásé lett. Scitovszky kér. János Abaujmegye Béla nevű kisded helységében született 1785. nov. első napján. Édes atyja jeles iskolamester lévén, maga beavatta fiát a tudományok és a zene elemeibe, később pedig a főelemiekben Jolsván, a gymnasiumi tanokban pedig Rozsnyón kitaníttatta. Gyermekük világos elméje, tanvágya, de főleg keresztényi jámbor magaviselete arra bírták a szülőket, hogy őt az Úr szolgálatára adják. A közszeretetben álló 19 éves ifjút a rozsnyói egyházmegye csakugyan föl is vette 1804-ben kispapjai közé, kiknek sorában mindenkép kitűnvén, 1808-ban a bölcsészet és szépművészetekből, 1813-ban pedig a pesti tud. egyetemben a theologiából tudori koszorút nyert. 1809-ben áldozárrá szenteltetvén, azonnal bölcsészet és mathematica tanárává len a rosnyói püspöki lyceumban, két év múlva pedig theologiai tanszéken működött, magát szakavatottsággal, lekötelező nyájassággal, lángoló buzgalommal egyaránt kitüntetvén. 1824-ben rosnyói kanonokká, 1827-ben pedig ugyanoda megyés püspökké neveztetvén, belépett a magyar főpapok karába, melynek később annyi éven át dísze volt. 1838-ban a pécsi TÁRCZ A. 7