Eger, 1869 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1869-04-22 / 16. szám
122 Mi tehát oly két állam szomszédságában vagyunk, melyeknél központosított államszervezetük természetes folyománya a támadó irányzat, míg minálunk a védelemre egyedül központküldött (decentralizált) szervezet megállapítva, rendezve még mindeddig sincs, pedig a történelemből tudhatnék, hogy központosított államokat néhány nap alatt rabbá lehet tenni (Sadowa Waterloo, Mohács, mig a központbbli tett szervezet lehetségessé mind a magyar, mind a spanyol földnek a mohemadán rabiga alóli fölszabadulását. Azon állam, melyben a részeknek a központok (kormány, megye, község) által czélszerüleg s viszonylag korlátolt önállósága fönáll, réme bármely jogtalanul támadó hadseregnek; mert itt nem csupán a hadsereg küzd hadsereg ellen, hanem az összes nép jogalanyban egyesítve s erősítve irtó hadat visz minden ellenség ellen, nincs ennek nyugalmas éje, nincs nappala, a nélkül, hogy ezer meg ezer oldalróli megsemmiztetésnek félénk érzetét ne hordaná szivében; — az ily fárasztó s léleknyugalmat ölő állapot, melyben mindütt ellenség van, s mégis sehol sincs, sokkal hamarébb megtöri a legedzettebb hadrendeket, mint a vitézül vívott csaták számosai, melyek ellenkezőleg, ha nem végeldöntők, még folyton edzik, erősítik a hátramaradtakat. Szolgáljon e részben komoly figyelmeztetésül s tanulságul a minden okszerű jogalanyi önállóságot megszüntetni akarók számára élő nemzetgazdászaink legnagyobbikának, Roschernek e szavai : „Hol az egyeseket csupán a tág, senkit külön tekintetbe nem vevő állami kötelék tartja egybe; hol szokás minden, az egyes által le nem győzhető veszély s kényelmetlenség esetében tüstént államsegélyért jajgatni: ott a nép sem az ország belsejében fölvergődő kényuralom, vagy az államgépezet időnkénti megakadása esetében söpredékuralom ellen nem fogja magát védhetni, sem a külellenekkel tartósan, sőt nagy csatavesztések után is dacolni képes nem leend.“ (Nationalökonomik des Ackerbaues stb. 11. lapon.) Saáry Ferencz, Hevesmegye és a Jászkerület gazd. egyesülete részéről Gyöngyösön 1869-ik év april hó 15-én tartott igazg. vál. rendkívüli ülés jegyzőkönyve. Jelenvoltak: Kürthy Antal mint elnök, Dessewffy Jób, Györffy Ignácz, Kürthy Sándor, Mahovszky Antal, Móczár János ig. v. tagok. 9. Elnök az egybegyűlt tagok üdvözlése után előadja, hog miután a mai ülés tárgyát úgyszólván a múlt hó 25-én tartott igazg. vál. ülésből a munkabéri szerződések mikénti megkötése tárgyában kiküldött bizottság javaslatának tárgyalása képezi, kéri mindenekelőtt annak fölolvasását, minek folytán fölolvastatott a következő munkálat: Hevesmegye és a Jászkerület gazd. egyesületének 1869. márcz. 25-én tartott igazg. vál. üléséből kiküldött bizottság javaslata, a munkabéri szerződések mikénti megkötése tárgyában. Az 1840. 9. t. czikk 37-ik és 38-ik szakasza a munkabéri szerződések megkötése és azokból fölmerült panaszok elintézése tekintetében sok üdvös szabályokat tartalmaz ugyan, és azoknak gyors és szigorú végrehajtása számos visszaéléseknek útját elzárni képes lenne, mindazonáltal a bizottság jónak látná még pótlólag némely intézkedések megtételét, jelesen, 1-szer. A nagyban elharapódzott azon visszaéléseknek, mely szerint a munkás többeknél is munkára beszegődik, lehető meggátlása tekintetéből a törvény által behozott azon intézkedést, hogy aratót, vagy cséplőt rendes útlevél nélkül fölfogadni nem szabad, ezen czél elérésére, a bizottság elegendőnek nem tartja, hanem szükségesnek véli, hogy a munkára vállalkozó saját községe elöljáróságától igazolási bizonyítvánnyal legyen ellátva, mely szerint ő még azon évre aratónak, cséplőnek vagy nyomtatónak fölfogadva nincsen, és ily igazolási bizonyítvány nélkül munkást fölfogadni, vagy munkára beállani, a munkabéri szerződés semmisége terhe alatt szabad ne legyen; egyszersmind a munkabéri szerződés megkötésétől számítandó 15 nap alatt, mind a munkabérlő, mind a fölfogadott munkás a község elöljáróságát, melyben a munkás lakik, a szerződés megkötéséről tudósítani tartozik, mely tudósítás elmulasztása esetében azon szerződő fél, mely a tudósítást elmulasztotta, a munkabéri szerződés teljesítését nem követelheti. Egyébiránt ezen munkabéri szerződéseknek nyilvántartása tekintetéből, azon község elöljárósága, melyben a munkás lakik, ezen szerződésekről egy külön jegyzőkönyvet tartozik vezetni, melyben 4 T A 11 Maligieri Bianca. (Történeti beszély.) (Folytatás.) V. Bianca, mióta a gyászhírt vette, szobáját el nem hagyta, s a dogé is kénytelen volt megnyugodni azon, hogy csak ritkán nyert tőle elfogadtatást. Ő egyedül akart lenni, egyedül keservével, s könyeit látni, sóhajait hallani, egyedül Rózának volt megengedve. Hiában öröködött Róza, hogy őt vigasztalja, s figyelmét más tárgyakra terelje, a dogessa mindent visszautasított, és semmire sem felelt, ha Róza másról beszélt előtte, mint múltjáról . . . Luigiról. Ma is azon szép napokról, melyeknek már végük volt, beszélgettek. Bianca arcza mindinkább halványult, szemei folytonosan sötétebbekké váltak. Róza mély részvéttel nézett rá: „Bianca,“ így szólt, „könyörülj magadon énmiattam! Ha így tart még tovább is, megölöd magadat.“ „Kivánhatod-e, hogy még tovább is éljek ?“ szólt gyönge hangon, „nélküle éljek?!“ „De kedvesem ! úgyis távol valál tőle, s már régen nem láttad“ „Nem Rózám!“ szólt, kissé megcsóválva fejét, „én nem voltam tőle távol. Ő szivemben, lelkemben élt mindig, s velem folytonosan, a távolság daczára is. A lég, mely arczomat körüllengé, onnan jöhetett, hol ő élt, s lehelt. S addig, míg ablakomban állva, a csillagos égre néztem, s rá gondolok, azt hivém, hogy ő is azon pillanatban odatekint, s szemeink, ha itt lent nem is, de odafönt találkoznak. Akkor én gyakran azt gondolom, hogy mellettem áll, s én oldalánál ábrándozom.“ „Gondold tehát, hogy még él,“ szólt Róza. CZ A. §* „Ha tehetném, boldog volnék. De én tudom, érzem, hogy meghalt. Oh Róza! szörnyűség ezt tudnám, s még most is e földön élnem ! Mindent szívesen elviselnék, csak ő élne! De azt mondanám, hogy minden, mit tűrtem, haszontalan, s mit még tűrnöm kell, czéltalan, éh ez leirhatlan gyötrelem ! ez —“ E pillanatban az ajtó hirtelen föltárult, egy ifjú alak rohant be azon, s tárt karokkal feléje sietve, elragadtatással kiáltá: „Biancám ! kedves Biancám!“ Bianca egy önkéntelen sikoltást hallatott. Szemeit kezdetben majdnem kétségbeesett kifejezéssel mereszté rá ; de csakhamar föleszmélve, feléje röpült, sugár termetét karjaival körülfoná, s a viszontlátás örömétől remegő két szív egymáson dobogott. Mit beszéltek, mit panaszoltak el egymásnak, mint szegték örömtől s boldogságtól ragyogó tekinteteket egymásra, maguk sem tudták. A boldogság paradicsomának aranyajtaja utoljára nyílt meg előttök, s édes kéjjel élvezték át az órát, melyről egyikök sem sejté, hogy az utolsó. Róza volt az, ki őket édes merengésekből fölébreszté. Míg Luigi Biancájának elbeszélő a csodás eseményt, mely neki édesanyját visszaadd, s Bianca részvéttel hallgatá szavait. Róza addig az ajtón kémlelődve őrködött, s vonásai kínos aggályt s nyugtalanságot árulának el. Most úgy tetszett neki, mintha zajt hallott volna, s csöndesen Biancához futott, ki édes feledségében semmit sem látott, semmivel sem gondolt, csak ővele. „Bianca," suttogá Róza rémülten, „a folyosón katonák állnak, s minden kijárás el van zárva!“ Bianca egy sikoltást tett, s kétségbeesve ugrott föl helyéről. „Azt hiszed,a mondá suttogva, „hogy a dogé tudja, hogy Luigi itt van ?“ Róza fejével intett. „Jól tudod, hogy ő előtte semmi sem titok, mi a palotában történik.“ 1