Eger, 1888 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1888-09-11 / 37. szám
290 Krisztus nevére, letérdelni az Ő képe előtt, ajkaihoz tevén megváltásunk komoly jelvényét a nélkül, hogy tudná, ajkai mit csinálnak. Midőn elméje lassanként kifejlődött és sugalta a gondolatokat — bár még igen tökéletlenül, — oda vezettek az egyház szolgájának lábaihoz, egy ünnepélyes hely csendes árnyába, hogy feltárja szivének bánatát és örömét, szóval mindazon homályos gerjedelemeket, melyek Önben a jónak és rossznak előhirnökei voltak, így áldozta Ön fel Krisztus tanitványai egyikének lelkiismerete zsengéit. Ha a szenvedélyek Önben a természet ösztöne, vagy egy vigyázatlan szó által, mely Ön iránt nem tudott lenni figyelemmel, fölébredtek. Ön az imádságban, hibáinak bevallásában, szent szertartásaink fényében oly támaszt talált, mely erősebb volt a belső gerjedelmeknél és a külső csábításoknál. Később a püspök megfelelő homlokát az erősség jelével s azon olajjal, mely a szelídséget jelképzi s az Ur kegyelmébe ajánlá Önt, hogy azontúl a világban — bár még igen fiatal korban — az igazság s az örök dicsőség hű bajnoka legyen. Mindezekre emlékszik Ön; ezek azon tanok, melyeket szivébe hintének, s ezek voltak élete kezdetének benyomásai, melyeknek lelkesítő hatása alatt határozta el magát az Ur oltára szolgái közé lépni, hogy harczoljon és győzzön, harczoljon, hogy hű maradjon, győzzön, hogy másokat is azon életben részesítsen, melyben ön részesült. Mert amint nincs keresztény szeretet nélkül, úgy nincs keresztény azon prozelitismus nélkül, mely az igazság ereje és az erkölcsök fénye által hódit. S mától fogva, midőn Ön az egyszerű hívőből a hitnek tanujává avattatott föl, én arra kérem, hogy szellemével az egész világot karolja fel, mert soha sem fog önmagától annyit szerezhetni, hogy elég lehessen, és soha sem fog maga számára eleget hinni, ha nem hitt másokért is. Ne mondja tehát : én magamat akarom boldogítani, hanem inkább: én az egész világot akarom boldogítani. Ez azon latkor, mely egy püspökhöz méltó, mert a szeretetnek látköre. Ezen magasztos hivatásban nem fogja sem Önt, sem minket, kik mától fogva társai vagyunk, megingathatni azon gyűlöletes tan, mely el akarná hitetni, hogy a hit, vagy ami nálunk ugyanaz, az egyház iránti szeretet a hazaszeretettel megférhetlen, s mely el akarná hitetni, hogy az egyháznak nem lehet hű tagja senki a nélkül, hogy a haza elfajult fiává ne válnék. Ez gonosz beszéd és egyúttal kelepcze is. Az egyház és a haza iránti szeretet a szívnek legszentebb érzelmei; és ha e kettőnek ellentéte valaha lehetségessé válnék, akkor ez oly mély széttépés, oly erőszakos meghasonlás volna, melyet a Gondviselés kísértésünkre nem rendelhetett. A haza ideiglenes egyházunk, az egyház örökkévaló hazánk; s habár az egyháznak hatásköre nagyobb, mint a hazáé, mindkettőjüknek mégis központjuk egy: az Isten; érdekük egy: az igazság; menhelyük egy: a lelkiismeret; polgáraik ugyanazok: gyermekeiknek lelkeik és testeik. Igaz, jöhet ide, midőn az egyház valamely ország kormányával ellentétben áll; de hát a kormány nem a nemzet, annál kevésbbé a haza. Mert hisz senkinek közülünk eszébe nem jut azt mondani, hogy a haza az azt kormányzóknak eszében és szivében van. A haza azon szent föld, mely minket születni látott, apáink vére és sirja, szüleinknek szeretete, gyermekségünk emléke, hagyományaink, szokásaink, erkölcseink, szabadságunk, történelmünk és vallásunk. Ő az, melynek mindent hiszünk: ő az, melyet mindig szeretünk; és ha valamely kormány hivatása útjain megtévedve, a haza jogait, érdekeit, vagy becsületét elárulná, mi akkor hazafiúi érzelmeinkhez menekülnénk, hogy ott keressünk segélyt, reményt és vigaszt. Ha tehát valamely kormány az egyházat megtámadja, sérti jussaiban, vagy még üldözi is azt: vagy keresztény a nemzet, vagy nem ; ha keresztény, nem az egyház támadja meg a hazát, hanem a haza legszentebb, legfontosabb alkatrészeinek egyikében, vallásos hitében van megtámadva; s akkor az egyház övéinek szava, vagy ha kell, vértanúsága által is védelmezvén önmagát, védelmezi egyszersmind a félreismert és megsértett hazát. Ellenkezőleg, ha a nemzet nem keresztény, — igaz, az egyház nem lép azon alkatelemek sorába, melyek azt a hont, amint van akkor, képezik, — mégis az embernek az igazság, a malaszt, az örök üdvhöz való természetes joga által abban foglaltatik; s ha az üldözéssel daczol, a haza kettős javát munkálja : az egyik a jövő, és ez a hon megtérése; a másik a jelen, és ez a lelkiismeret szabadsága. Az egyház Nérótól Diokleczianig igy kezdette pályáját, és ha Tacitus őt e miatt az emberi nem ellenségének — hostis generis humani — nevezé, később az utókor őt a „szabaditó“ és az „anya“ fönséges nevével tisztelte meg. Minden szabaditónak két fő életmozzanata van: az egyik, midőn rut árulással vádolják, a másik, midőn neki az utókor szobrokat emel. Az egyház mind a két mozzanatot túlélte, és számára mind a kettő egyesülve létezik. Mert mindvégig üldöztetni fog, mint hóditó ott, ahol nem uralkodik, s mint a szellemek világossága s a népek békéje üdvözöltetni fog ott, ahol megnyerte a hatalmat. Ezen érzelmek közt emelem poharam Méltóságodra, és az ég áldásának dús kincseit kívánom életére.“ A remek beszédet, fönállva, a méltó bámulat s meghatottság legmélyebb csöndjében, mindegyre feszültebb figyelemmel hallgatta a díszes vendégközönség. De a felmagasztosult szónoki léleknek a vallási s hazafiui eszmék legmagasabb régióiba röppenő mozzanatainál kitört, vendégsereg ajkairól éljenző s mintegy önkéntelenül, a meglepett helyeslő fölkiáltásokban a lelkesültség s elragadtatás érzete. Valóban nem tudtuk, mit bámuljunk inkább: a szónoki magas lendület hatalmát-e, mely úgy eszméinek ragyogásában, mint mesteri formáiban egyaránt csodálatba ejt, vagy az igazságok meggyőző erejét, mely elragad, s ellenállhatatlanul vonz magával. Ez volt az általános hatás mindnyájunkra nézve, kik e beszédet hallani szerencsések voltunk. Szele Gábor az uj fölszentelt püspök ő maga, egyszeri, keresetlen szavakban, de az igazi meghatottság szívhez szóló hangján fejezte ki hálás köszönetét kegyelmes főpásztora, érsek ő exja iránt. Elmondta, mily aggodalom szállta meg, midőn püspökké történt kineveztetéséről a főpásztortól értesült; érezte, hogy szellemi tehetségei elégtelenek, s előhaladó koránál fogva, testi erői is többé-kevésbbé hanyatlanak, s ekkép nem felelhet meg a czélnak, melyet a főpásztor az ő kinevezésével kitűzött. Mély aggodalma és nyugtalankodása azonban lassankint enyhült, de a mai nappal eloszlott, midőn a felszentelés által a sz. lélek malasztjaiban részesítő őt a főpásztor. E malasztokban bízva, az Urba vetett reménynyel bátran fog törekedni azon kötelességek hű teljesítésére, melyeket a főpásztori kegy és akarat részére kijelölt. Óhajtja, és lelkéből kívánja azonban, hogy a főpásztornak még évtizedekig tartó teljes és tökéletes egészsége tegye szükségtelenné, hogy a főpásztor az ő segédkezésére szoruljon. Püspök ő maga köszönő beszédének ez utolsó passzusa élénk lelkesedést, s közhelyeslést keltett a vendégek körében. Majd Zalár József, megyénk ékes tollú főjegyzője állt föl az újonnan fölszentelt püspök cmlga üdvözlésére. Zalár, mint mindig, ezúttal is magvasan, s a nála szokásos szónoki hévvel, energiával, s verve-vel beszélt. „Az egyház és állam változatlan összefonódását látja — úgymond — ez ünnepen is kifejezve, — de ez ünnepnek személyi momentumai is vannak. Egyik a par excellence, hazafi érsek — kinek, a hallgatók újból kitörő lelkesedése mellett, kíván minden jót. A másik maga a felszentelt püspök, kinek nemesi szivét, jótékonyságát, humanizmusát mindannyian ismerjük. Ő az ég felé emeli szemeit, de a csillagokra nézve sem feledi a földi port, a földet, — s magasztalja szónok az uj püspököt, mint a helyi iparügy hatalmas előmozdítóját, ki néhány évvel ezelőtt az egri iparkiállításnak is elnöke volt. Majd mint az egri elterjedt rózsa-kultusz mellett a liliom kultuszáról nevezetes püspököt emeli ki, ki a valóban honum opust — a püspökséget — ha nem desiderálta is, az egész egyházmegye örömére valóban kiérdemelte. Pohárköszöntőket mondottak még Lengyel Miklós püspök egri nagyprépost őmlga, ki az egri mélt. főkáptalan nevében, — továbbá Kiss János egyeki plébános, és Oltványi Pál szegedi prépost plébános, kik mindketten mint régi jó barátjokat s egykori iskolatársukat üdvözölték az uj püspök c mlgát, melyek után a lakoma élénk hangulatban ért véget. * Szele Gábor született 1824. évi január 3-án, ősi jászcsaládból, Jászberényben, hol számos ágú rokonsága mellett, agg édesanyja is még él. Elemi iskoláit szülővárosában, a gimnázium első osztályait ugyanott, a többit Körmöczbányán és Budán végezte. Az egri papnövendékek sorába 1839-ben lépett, s mint ilyen a filozófiai tanfolyamot az egri érseki líczeumban, a theologiait pedig, mint Pázmány-intézeti növendék, Bécsben hallgatta. Fiatal kora miatt tanulmányai végeztével nem lévén mindjárt felszentelhető, két évig mint aktuarius az egyházmegyei hivatal irodájában