Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Eger, 1858
I. A FÖLD ALAKULÁSAINAK RÖVID TÖRTÉNETE. Elhangzott a teremtés nagy szava. A világegyetem bámulatos rendszere alapját véve az Úr áldástest kezeiből, az anyag, mely a Teremtő „Legyen“ szavára a semmiségből jött elő, a természet istenalkotta örök törvényei szerint fejlődni kezde. Megalakultak a nagyszerű égi testek milliói, s e milliók közt a parányi föld, az alig jelentékeny bolygó a többi fönségesek közt, — egy csekély pont a mérhetlen világűrben, mond Piinius; — de annál fontosabb s jelentékenyebb ránk nézve; mert, ha minden, úgy e föld az, melynek mint létünkkel közvetlen összefüggő, s igy általunk leginkább ismert égitestnek időszakos kifejlődése, — története — legdicsőbben tanítja az örök mindenhatót megismerni és műveiben imádni! De nem a föld e az, melytől az emberiség élete föltételezve van ? Ez ad nekünk nyugpontot, lakhelyet; az állatok ezreinek táplálása, a növények csodás életrehozása által élelmünkről, ruházatainkról, s egyéb szükségeinkről gondoskodik; megnyitja számunkra kincseinek dús tárát, azok tömegébe bátran behatnunk enged, s bőven halmoz el bennünket az élet nélkülözhetlen eszközeihez megkivántató, vagy az emberi fényt, méltóságot emelő anyagok becses nemeivel; — szóval e föld hír, gondosanyánk, mely éltet s ápol az élet göröngyös utjain, s ha végre e viszály teljes pályát megfutok, mindnyájunkat, mint közös anya fiait, mint testvéreket örök nyugalmas keblébe fogad! Nem szent kötelmünk-e tehát e földet ismernünk? De más szempontra térve: az emberi élet egyik legmagasb feladata : az elmét a tudományos műveltség mérhetlen útjain képezni, foglalkoztatni, s igy mindinkább közeledni rendeltetésünk, a tökélyesbülés nagy célja felé. A természettudományok általában, de különösen ezek egyik legszebb ága, a földisme az, mely nekünk e tekintetben tágas és fenséges tért nyit. A föld s vele kapcsolatban az emberi nem és története koronkénti fejlődésével, művelődése és haladásával, oly kifogyhatlan mezeje az emberi ész tenni szerető hajlamának, mely, — habár századunkban kifejlettségének magas fokát érte el, — annak még hoszu időkre hagy föl keresni, kutatni valót. Eddigi ismereteink e szaka kiválólag soká volt bölcsőjéhez kötve; mindazon kevés, mit az ókor tudósai, ezek közt különösen nicaai Hipparchus, a tudományos csillagászat alapítója (160—125 Kr. e.) e téren fölfedeztek, s tanítottak, tökéletlen, hibás számításokra alapított, és nagy részben puszta gyanítás, vélelem volt. Midőn századok haladtával a természettudományok egyéb ágai, ezek közt főleg a természettan, és vegytan, úgy a mértaniak, s ezek nyomán maga a csillagászat, tudományos kifejlődésüknek oly csodásan magas és erős lépcsőjére emelkedtek; a későbbi, de különösen a jelenkornak jutott a nagy feladat: e tanok csalhatlanul szilárd elvein s törvényein nyugvó biztos alapról kiindulva a letűnt évezredek sötét mélyébe hatni, ott újra felidézni a világegyetem alkotásának első magasztos perceit, előállítani a földet, e piciny.