Egri Egyházmegyei Közlöny, 1920 (52. évfolyam, 1-18. szám)
1920-09-16 / 12. szám
Előfizetés: egész évre 8 kor., fél évre 4 korona. — Megjelenik minden hó 1.-én és 16.-án legalább egy ív terjedelemben. /////// EGRI EGYHÁZMEGYEI KÖZLÖNY Ötvenkettedik évfolyam. Cent: E. 422/1920. Laptulajdonos és kiadó : az Egri Egyházmegyei Irodalmi Egyesület. — Szerkesztőség és kiadóhivatal a líceumban. ////// 12. szám. Eger, 1920. szeptember 16. Tartalom : Zászlószenteléskor. (Érsekfőpásztorunk beszéde az egri helyőrség zászlószentelése alkalmával, 1920. szept. 1-én, a díszebéden.) — A harang súlya. — Irodalmi gyűlés. — A kápolnai és a kompolti bérmálás. — Irodalom. — Egyházmegyénk és hitélete köréből. Szerkesztő: KELE ISTVÁN dr. Zászlószenteléskor. — Érsek-főpásztorunk beszéde az egri helyőrség zászlószentelése alkalmával, 1920. szeptember 1-én, a díszebéden. — Főméltóságos Uram, kegyes elnézéséért esedezem, ha az ünnepi öröm ez órájában sem tudok menekülni a közeli múlt egy sötét emlékétől, amidőn egy szilaj fergeteg ennek a szép hazának minden szemetjét felkavarta, s az igy keletkezett sötét, öldöklő porfelhőtől maga a nemzet nem volt látható sehol. Nem az ellentét kedvéért, mely az ünnepi örömet jobban kiemelte, emlékezem én erre. Ellenkezőleg, maga az ünnep int, mert a magyarnak, ha ünnepelni akar, vezeklésül, de vigasztalásul is, még soha nem szabad megfeledkeznie e sötét időszakról ; nem szabad megfeledkeznie, hogy akkor, a nemzet elhagyatottságának, nagy szerencsétlenségének és szégyenének idején, az elhanyatlott lelkek élesztésére, fénysugár tört át a hazai borult láthatáron. Szegedről indult ki az a reménysugár, ahol az alatt, míg a honfiak szívverése fennakadt, a hazát határtalanul szerető egyetlen nagy szív lázasan lüktetett; az a nemes szív volt ez, mely méltóvá lett arra, hogy az első magyar ember, a Kormányzó keblében dobogjon. Akkor minden magyar ember ajkán hordta, szívébe zárta a főméltóságú Kormányzó ur nevét, honnan annak nem is szabad elszakadni soha. E név sugallatára mindenki új, mégpedig kifejezetten keresztény irányzatot követelt, a kereszténységnek világhódító nagy hatalmával, mert kisebb erő elégtelen a nemzet dicső múltjával a folytonosságot helyreállítani. E mozgalom közben gondviselésszerűnek kellett felismerni azt, hogy az a kéz, mely hajdan a romlás széléről mentette meg a nemzetet s az izmosodás és művelődés milleniuma felé terelte, hogy az a szent kéz, első szent királyunknak jobbja, 900 éven át egészen napjainkig sértetlenül felmaradt. Miért? ha nem azért, hogy a leromlott Magyarországnak újból mutassa meg az üdv útját. Az uj irányzatban, minden más téren mutatkozó súlyos vajúdások mellett, egyetlen tér volt csak, a melyen, — örök hála legyen érte a Főméltóságának, — gazdagon gyümölcsöző munka folyt, melynek eredményeként a magyar nemzeti hadsereg nagy eszméje testet öltött, s mint a honfiak újból éledt hitének s reményének záloga, ma már szervezetten áll előttünk. Ma már, amidőn országszerte felesküdött zászlajához a nemzeti hadsereg, s ezzel életrehalálra eljegyezte magát a hazának, sz. István király örökemlékezetű szavai szerint «mint az ország védbástyája, a gyengék védője, az ellenség leverője, s a határok kiterjesztője,» maga vivja ki magának a «nemzeti» nevet. Ebben a fenséges feladatában egybeforr a hadsereg minden honfi szívével. Sokszázados meddő reménykedések és vágyakozások valósultak meg általa. Most már igazán a haza testéből test, vérünkből való vér és kebelében a haza minden öröme, minden fájdalma visszhangra talál. Ha sérelem esik a hazán, mint mennydörgés a komor égbolton végigmorajlik a harag minden ezreden; ha ellenség tiporja a haza szent földjét és földönfutókká, mártírokká lesznek a honfiak, nem lesz egy csapat, nem lesz egy katona, ki honfiúi felháborodással, a végsőig elszántan szembe ne szállna a bitorlóval. Testvér ma minden katona rangkülönbség nélkül, s a parancsnok atyai barát, — amint ez a keresztény irányzathoz illik.