Egyenlőség, 1901. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1901-07-07 / 27. szám
EGYENLŐSÉG4 nő alakját és alája a végzetes szavakat: Judaea capta est. Bizony meg volt az hódítva, le volt az igázva, úgy hogy még a próféták is megdöbbentek volna, akik mindezt előre megjósolták. Szinte ijesztő elgondolni, hogy mindezeknek a szerencsétlenségeknek nagyrészt mi magunk voltunk okai és még lesújtóbb elképzelni, hogy ha újból válságok előtt állnánk, mindaz megismétlődnék, ami akkor történt. Nem felejtettünk el semmit, de nem is tanultunk semmit. Páratlanok, a szó szoros értelmében páratlanok a jelenetek, melyek Jeruzsálemben lejátszódtak az alatt a három hét alatt, melyek megelőzték pusztulását. Amíg az engesztelhetetlen ellenség győzedelmesen haladt előre az ostromlásban, addig otthenn elkeseredett pártharczok dúltak. S mint a rómaiak ellen, oly kíméletlenek voltak egymás ellen. Megtagadták egymást az édes testvérek, ha külömböztek a zsidóság fenmaradása felőli véleményükben. A pártnak, amely kezébe ragadta a hatalmat, első dolga volt kiirtani az ellenfelet, és csak azután az ellenséget. De vájjon szabad volt-e lenni ellenfélnek akkor, midőn az ellenség oly félelmetes közel volt hozzájuk? Amikor a harcz már kitört volt és a felhevült nép a végletekig bele volt sodorva az élet-halál küzdelembe, akkor nem volt már ideje a békepárt fondorkodásának, annak a törekvésnek, mely a harczi kedvet gyengítette, a lelkesedést lelohasztotta, hanem egyesült erővel kellett volna a szabadság küzdőtereire vonulni és ki tudja? talán másképen végződik a szörnyű háború. De a légiók a falak előtt állnak és ott benn pusztít a belviszály; az ostromlógépek tüzes nyilakat vetnek a városba és a béke áldásai hirdetik a bentlévő védőknek a város előkelői, az anyák gyermekeiket ölik meg az éhség őrületében és vallási szubtilitásokat feszegetnek a tanházakban, a temetetlen halottak száma naponta szaporodik és a tudósok azon vitatkoznak, szabad-e az ünnepkor született tojásokat aznapon megenni, mire vezethet ez másra, mint arra a paroxismusra, mely a zelotákat minden józan előrelátástól megfosztotta és magukkal együtt a várost, a templomot, az országot a végveszedelembe sodorták. Közel két évezred óta minden esztendőben elvonulnak előttünk a sötét képek. Elfelejtjük sokszor a régit, hévvel szeretjük az újat, hajh, de amikor eljön az az egy nap, felfakadnak a már behegedt sebek és a múltnak szenvedéseit, a jelennek sivárságait újból átérezzük és nem tud az a seb begyógyulni. Nincs is rá reményünk a közeljövőbe. Tovább tart a gólub, nem csak az, mely kívülről jő, még inkább az, mely bensőnkben dúl. Az, amelyik már a templom elpusztulása előtt kezdődött. Milliói a zsidóknak hasztalan küzdenek kenyérért,a hazáért, emberiséges életért; nyílt és titkos ellenségeink életére kelnek, támadnak orvul és leplezetlenül, érzelmeinkben kételkednek, rágalmaznak, gúnyolnak, ideg nem értenek és sértenek bennünket. Bensőnkben pedig mindezek daczára erősebbek az ellenfelek, mint az elmúlt időkben bármikor; kicsinyes kérdések szétbomlasztják erőinket: a békesség olajágát és konczát lesve, mind többen bujkálnak át a zsidóság falain és gyáván ellenségeinkhez szegődnek. Összes bajaink közben nincs nép, mely azokat felösmerje, nincs közös czél, melynél a segítség virul és nincs egységes vezetés, melyet követni akarnánk. A jeruzsálemi zeloták legalább harczolni és lelkesedni tudtak, mi már zsidóságunkért érezni és védekezni sem tudunk. Bizony a góláb még nincs szünetezőben, eltart még sokáig. Amíg eltart, addig ez a három hét és az az egy nap, mely az Ab hó kilenczedikén borul reánk, keltse föl a gyász érzetét a mi szíveinkben. A beteget csak akkor adják föl az orvosok, ha már nem érez fájdalmat. Addig, míg érez, mindig van reménye a gyógyulásra. A zsidóság is elveszett, ha mulat gyásznapjain és elfelejti fájdalmait. Amíg ezek égetik keblünket és elénk varázsolják a múltak szomorú emlékeit, addig reméljük, hogy egykor, tán nemsokára, megérti népünk a három hét tanulságait és megkezdi harczát nem mások ellen, hanem magunkért, másoknak is áldására. Az lesz a gyógyulás kezdete. A fájdalomban élet van, az emlékezetben remény és a bizalomban jövő lakozik. És a próféták, kik megjósolták bukásunkat, Izrael felébredését és örök életét is megjósolták. Dr. Singer Bernit, tapolczai rabbi. A Tanítóegyesület közgyűlése. Az Orsz. izr. Tanítóegyesület folyó hó 2־ án tartotta rendes közgyűlését. A napirend letárgyalását két napra tervezték, de egy napon végeztek vele, a szokottnál nagyobb érdeklődés mellett. A közgyűlés igen élénk és mozgalmas volt. A választásokra két párt állott egymással szemben és ez a pártszempont uralta a helyzetét. Mindazonáltal különösebb inczidens nélkül folyt a munka, noha az a körülmény, hogy a vallásügyi kormány nem volt képviselve, elég figyelemre méltó jelenség. A miniszteri küldött távolmaradása azonban nem a zsidó tanítók mellőzése okából történt, hanem azért, mert a bizonytalan helyzetben, puszta óvatosságból, a megjelenésre — a szokásos meghívás elmaradása folytán — mód nem is nyujtatott. A közgyűlés mindenesetre simábban folyt, mint aminőnek ezt a vérmesebb reménynek is képzelték s ebben nemcsak a vezetésnek, hanem az alakult új párt mérsékletének is nem csekély része van. Az egyesület java-érdeke dominált az elméken. Kiki a maga módja szerint kívánta azt előmozdítani, s ezért a szenvedélyek fölszabadulni nem tudtak. Az előadók tartalmas tanulmányai számára is megvolt a feszült figyelem, amelyet a munkák értéke váltott ki, sőt, főképpen Erdős Jakabnál, az előadás szépsége is fokozott. A vezetésben lényeges változást nem hozott a közgyűlés. A kormányrúdnál az eddigi vezetők maradtak. Noha éppen ezek köréből, egy hű és lelkes munkásnak révén indult ki az új pártmozgalom. Nem a czélok, csak az elérésükre vezető módok tekintetében volt nézeteltérés. Az egyesület hivatalos lapja temperamentumosabb volt.