Egyetemes Filológiai Közlöny – XIII. évfolyam – 1889.
II. Hazai irodalom - Salamon Ferencz, Irodalmi tanulmányok, Háhn Adolf
SALAMON IRODALMI TANULMÁNYAI. 485 költészetünk, 1854.). Petőfi költészetéről eddig a legkitűnőbb fejtegetést Salamontól bírjuk, ki, ép úgy mint Gyulai, az utánzók haragos, szenvedélyes, kíméletlen és mindenben szélsőségekre hajló Petőfije helyett, egy más, sokkal valódibb és rokonszenvesebb Petőfit rajzol, «ki a lélek egyszerűbb, szelídebb hangulatainak megtestesítésében utólérhetlen művész, de a szenvedélyeknek nem mindig tud költői nemességet adni, s az emelkedés többnyire hiányzik műveiből».1) Jól mondja Salamon, hogy Petőfi geniusa sem a magasság, sem a mélység régióiban nincs otthon, s midőn eszmékre, elvontabb tárgyakra akar emelkedni, elhagyja az inventio. Csak a föld, a való élet athmosphaerájában érzi jól magát, követve mindig az élet benyomásait, melyeket híven és közvetlenül, cziczomátlan egyszerűséggel s bizonyos drámaisággal állít szemünk elé, mely a népdalnak kiválóan jellemző sajátsága. A népdalok belső formáját Petőfi oly mértékben magáévá tevé, mint előtte senki más, egész mellét kitárva mintegy a népköltészet friss légáramlatának, mely gyorsabb keringésbe hozta a vért a magyar lyra petyhüdt tagjaiban. A nemzeti versformák alkalmazásában és fejlesztésében is valódi mester ő, s a Szülőföldemen czímű remek költemény, mely geniusának, mondhatni, legjellemzőbb, legsajátabb nyilvánulása, fényes bizonyságot tesz arról, mily végtelen művészettel tudja a költői gondolat és hangulat kifejezésére az épen megfelelő versformát megtalálni. A reframnes vers, úgy látszik, kedvencz formája Petőfinek, és Salamon ezt a formát egészen az ő geniusához valónak tartja. «Mennél szabadabban csapongott, úgymond, lángképzelete, annál szükségesebbnek érezhette, hogy a strophák végsorainak ismétlése adja meg a dalnak az egységet.» Petőfinek, minden valószínűség szerint, Béranger adta az impulsust a refraines vers mívelésére, de az épen nem látszik bizonyosnak, hogy a refraint ő honosítá meg nálunk, s hogy népi irodalmunkban e forma nem szokásos. A refrain oly annyira jellemző, eredeti sajátsága a népdalnak, hogy alkalmazása jóval megelőzi a rímes költői formát, s rá találunk oly népek költészetében is, melyek a rímet egyátalán nem ismerik. A népdal, természeténél fogva, országos keletre, népszerűségre lévén hívatva, kiválóan szükségét érzi annak, hogy a dalban kifejezett érzelmet, hangulatot a refrain segítségével concentrálja, átalánossá, közössé tegye, és alaposnak látszik az a föltevés, hogy a refrainben voltakép az énekes hallgatóihoz, egy valóságos vagy képzelt chprushoz intézett felszólítás rejlik: «énekeljétek mindnyájan».2) Ez a váltogató ének, a megindult hallgatóság ezen részvéte az előadásban, az egyszerű dalt bizonyos 1) Tanulmányok I. 221. a) L. A. W. Grube kitűnő értekezését : Vom Kehrreim im Volkslieden(Aesthetische Vorträge, II, p. 103. sqq.).