Egyetemes Filológiai Közlöny – XIV. évfolyam – 1890.
I. Értekezések - Háhn Adolf, A Petőfi-cultus Erdélyben
228 hálin adott, minden részleteivel, csak egyetlen szemtanú erősíti, Szkurka, 10. huszárezredbeli közlegény, ki a csatából menekülve, éjjeli 11 óra tájt, Kőhalomban beszéli el a történteket egyik feljebbvalója és pajtásai előtt. Ez a feljebbvalója Vajna Sándor, kolozsvári ügyvéd, ki 1884-ben halt el, s ki a szabadságharcz alatt vitéz tiszt volt a Vilmos-huszároknál. Vajna előszóval többször elmondotta volt Petőfi elestének körülményeit, s emlékeit dr. Török Aurél egyenes felszólítására akkor jegyezte föl, midőn a segesvári ásatások ügyében néhány évvel ezelőtt mozgalom indult meg. Mire Vajna elkészült a följegyzéssel, a mozgalom már megszűnt, s így jegyzetei egész haláláig fiókjában maradtak. Itt találta meg azokat fia, dr. Vajna Vilmos kolozsvári orvos, s a család kívánságára az Erdélyrészi Magyar Kulturegyesületnek adta át megőrzés végett, melynek titkára Sándor József aztán a Petőfi Múzeum szerkesztőire bízta az érdekes irat publicatióját. Szkurka a vert haddal ellenkező irányban, a Kőhalom felé vezető úton menekült, s itt találkozott az «adjutáns» Petőfivel, ki civil ruhában, egyedül, gyalog, hajadon fővel és minden fegyver nélkül volt. Egy ideig, a kengyelbe fogazva, Szkurkával együtt haladt, de később, midőn belátta, hogy így sem menekülhet, bal felé a hegynek fordult a kukoriczásba, mely a csata színhelyétől «egy öreg ágyulövésnyire» lehetett. Ekkor már az utánuk száguldó négy muszka lovas csak pisztolylövésnyi távolságra volt tőlük. Petőfi alig tehetett 25 vagy 30 lépést fölfelé a kukoriczában , az elől érkezett két muszka lovas utána ugratott, s Szkurka látta, amint réznyelű kardjával az egyik kettőt vágott a fejére. Petőfi szemben fogadta üldözőit, s csak a második vágásra esett le, mire a muszka még a földön egy vágást tett reá. A menekülés ellenkező iránya magyarázza meg, Vajna szerint, azt a körülményt,hogy Petőfit annyi ezer ember közül senki sem látta sem elesni, sem megmenekülni, és a sebesültek közül is, kik pedig többen felgyógyultak, egy sem állította soha, hogy Petőfit megsebesülni vagy elesni látta volna.» (I, 6—13.) Szkurka vallomásának hitelét támogatja, hogy Petőfit ő már azelőtt is látta volt, többek közt midőn Bem Temesvár alatt szemlét tartott, melyre a Vilmos-huszárok szintén kivonultak. Mással tehát aligha téveszti össze, ámbár feltűnő, hogy a sok szóbeszédben Petőfi személyleírásáról megfeledkezik. Az is sajátságos, hogy Szkurka ráért egész pontosan megfigyelni, mi történik Petőfivel, holott ő maga is lóhalálában menekült s ugyancsak igyekeznie kellett, hogy a másik két muszka elébe ne kerüljön. Atalában, az egész vallomás inkább vallatás eredményének látszik, semmint spontán nyilatkozatnak, s már ez bizonyos irányt, tendentiát ad neki, mely sokat levon hitelességéből. Ezenkívül egy nagyon erős ellenmondást is constatáltak benne. Szkurka tudnillik nem menekülését, mely tizedfélkor történt, tizenegykor már újságolja Kőhalomban, a