Egyetemes Filológiai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1894.
II. Hazai irodalom - Petőfi Sándor összes művei I–III., kiadta Havas Adolf, Baróti Lajos
PETŐFI KÖLTEMÉNYEINEK ELSŐ KRITIKAI KIADÁSÁRÓL.873- 1848. junius elején indult meg Vas Gereben és Arany János szerkesztésében. Ausztria. — Először : Életképek, 1848. II. nov. 12. A czim alatt zárt elben : Junius 1848. Ebből nyilvánvaló, hogy nem — mint Havas véli — ápril második felében, hanem juniusban írta Petőfi e költeményt. Föl! — Először : Országgyűlési Emlék, 1848. 133.1. A czím alatt zárjelben : Junius 1848. Ebből látszik, hogy nem abból az alkalomból készült e költemény, mikor Wesselényi Miklós báró a radikál-kör lakomáján fegyverre szólítá polgártársait, mert e lakoma jóval előbb, ápril 29-én tartatott. Úton vagyok . . . Havas tévesen mondja, hogy Petőfi «szülőföldjén», a szabadszállási kerületben lépett föl követjelöltül. Bankos Károlyhoz írt levelében, továbbá programmbeszédjében Szabadszállást Petőfi ugyan szülőföldjének nevezi, de valósággal nem volt az. Petőfi valószínűleg június 5-én vagy 6-án ment le első ízben választói közé. (Június 3-án azt írja a Márczius Tizenötödike, hogy «a napokban» utazik Petőfi Szabadszállásra, június 7-én pedig a Radikál-lap tudatja, hogy oda utazott.) Ugyanakkor Nagykőröst és Félegyházát is útba ejté. Szülőföldemen. — A gyermekkori emlékekre vonatkozólag, melyekről e költeményben szó van, lsd. Pásztor E. közleményét : Petőfi gyermekkori lakhelye. Vas. Újság, 1867. 41. sz. és Molnár László czikkét : Petőfi felegy házán. Budapesti Hírlap, 1882. 286. sz. A márcziusi ifjak . . . Havas azt állítja, hogy a márcziusi napok hősei jobbára felléptek követjelöltekül, de úgy a napi sajtó, mint a közvélemény részéről igen csekély támogatásra találtak. Petőfire vonatkozólag nincs igaza, mert a Márczius Tizenötödike külön vezérczikkben ajánlotta őt (M. T. 1848. 69. sz.) s más lapok is fölszólaltak érdekében. Kis-Kunság. — V. ö. e költeményt a Hortobágyi puszta következő rajzával : «Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az isten homloka. Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a schweizi az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem ! Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol ! Megmérhetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van. Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé halán, mint fonalán a pók. Néhány lépésnyire az úttól csillog egy kis tó, szélén sötétzöld káka és világoszöld sás ; mellette bíbiczek nyargalásznak búbos fejeikkel, s a tó közepén nagyokat lép hosszú piros lábaival a melancholicus gólya. Egy dülőföldnyire legel a gulya, hosszú botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik. Mik azok az alakúak ott a távolban ? azok elszórt gémeskutak, de oly messze vannak, hogy karcsú ostorfáik nem látszanak. Amott a látkör peremén a hortobágyi csárda, de nem a földön, hanem az égen . . . oda emelte föl a délibáb. A csárda mellett a ménes.