Egyetemes Filológiai Közlöny – XXXIV. évfolyam – 1910.
II. Hazai irodalom - Patai József: Héber költők I. Frisch Ármin
mondja gyenge madárnak és mond le a költővé válás kívánságáról. Ámde igaza van, mikor Megígértem cz. versében dalairól úgy szól, mint a melyekből élte történetét ismerheti meg kedvese. Mert, bár képzelete nem repül magasba, gondolatai nem emelkednek túl egyszerű körén, képei, sőt kifejezései is nem egyszer bátyja kincseiből vannak idetűzve, de egészben természetes, őszinte és nemes lelkét minden pompázás, minden mesterkéltség nélkül juttatja kifejezésre. Nagyon helyesen, a körültekintő kritikus mérsékletével állapította meg Bajza József dr., hogy mit várhatunk e gyűjteménytől költőit és értékest, és mit nyújt ez a költeménycsomó nemest és természetest. Kettős hatás alatt áll verselőnk : Petőfi Sándor költészetét és a népdalt követte, és nagyon helyesen állította kiadója a józanabb, de gyöngébb tehetségű Petőfi-utánzók közé. Érezte és ki akarta fejezni korának érzéseit is, de ilyenkor nagyon érzik az erő, a genius hiánya. Fejlődést életrajzírója csak a természeti képek művészibb kivitelében állapít meg — de alig talál verset, amelyet a maga egészében művészinek, zavartalan esztétikai élvezetet nyújtónak mondhatna. (Budapest.) ALSZEGHY ZSOIT. Patai József: Héber költők I. Budapest, 1910. 8-r. 38*21. Ára 5 K. Áttekinthető egészükben ezúttal jelennek meg legelőször a középkori zsidó költészet remekei a magyar könyvpiaczon. Régebbi ismerőseink. Már a múlt század nyolcvanas évei óta kedvezően fogadja őket a magyar irodalom, de mindeddig idegenszerűen néztünk reájuk és ahogy láttuk és hallottuk, nem hittünk szemünknek és nem bíztunk fülünkben. Olykor a nyelvük volt nehézkes — magyarul csak dadogni tudtak. Máskor meg egész modern szalonnyelven szóltak hozzánk. Az elnyomatásnak, a belső fájdalomnak hangjait alig éreztük ki belőlük, és ha igen , ezek a fájó érzések általános emberi vonásokban semmi különlegest, semmi zsidót nem tartalmaztak. S ha volt bennük valami, ami meglepő, ami bizarr: a bizarrság inkább a zsidó genuincég teljes hiányában nyilatkozott meg. Az embereket meglepte, hogy középkori költők — és méghozzá zsidó költők — a tizenkilenczedik század hangján énekelnek és a hang szokatlanságát találták eredetinek és vonzónak. Ezt csodálták és bámulták és ez az exotikum hatott. Patai Józsefé az érdem, hogy a héber költőket igazi eredetiségükben látjuk. Költői lélek, aki maga is átélte azoknak a költőknek életét, akiknek műveit lefordítja. Az azokban a poémákban megnyilatkozó hangulatok, reflexiók mint névtelen és meg nem rögzített érzések már akkor formálták belső világot, amikor a spanyol zsidó lantosok fájdalmasan magasztos zenéje ismeretlen volt előtte. A magyar fordítók között Patai az első, aki igazán megértette az árnyalatok muzsikáját, akinek szívébe vésődtek a dallamok mögötti világfölfogások, filozófiai ítéletek és a gyakorlatban megerősödött vallásosság hangot kereső kifakadásai. Gyermekkora, ifjúsága emlékei, egykori eszményei azonosak azokkal a sóvárgó reményekkel, azzal a bizakodó hittel, azzal az elpusztíthatatlan optimizmussal, mely a héber költőket megihlette. Azzal, ami szárnyat adott lelkesedésüknek, bátorságot buzdításuknak, önbizalmat értéküknek, csillogást a könnyeknek, mosolyt