Egyetemes Filológiai Közlöny – VLII. évfolyam – 1923.
II. Hazai irodalom - Horváth János: Petőfi Sándor. Müller Lipót
egységbefoglalás híján, sokszor csak elvesző részlettanulmányok gazdagították a Petőfi-irodalmat. A centennárium még egyetemesebben érezhetővé tette a kérdés megoldatlanságát és sürgetőbbé az ilyen irányú munka elvégzését. Szükség volt egy új, Petőfi egész költészetének kongeniális analízisén nyugvó szintézissel készült műve, mely a kérdés egész hatalmas irodalmát szemmel tartva, megrajzolja Petőfi költői fejlődésének vonalát, meghatározza szakaszait, s e pályán végighaladva, megmutassa költői egyéniségének sajátos jegyeit és műveihez való viszonyát. A feladat nagysága érthetővé teszi, hogy a kérdés megoldására, annak minden aktualitása mellett is, csak európai színvonalú kritikai elme és művészérzékenységű esztétikus vállalkozhatott s annak is éveken át tartó tanulmányt és azok élményeibe elmélyedő munkát jelentett. Ilyen elme ilyen munkásságának termése az a hatszáz oldalas, sűrű nyomású essay, melynek egyetlen célja „Petőfi lyrai jellemének a meghatározása mindazon változásokon keresztül, melyeket fejlődése menete felmutat". A hatalmas műnek csak eredményeit is nehéz volna néhány hasábban összefoglalni. Az egészre kiterjedő vázlatnak meg kell elégednie az irányt adó szempontok és főmegállapítások kiemelésével. Horváth Petőfi költői egyéniségének kialakulásában, a fejlődést felismerhető izületei szerint tagolva, öt korszakot különböztet meg. Mindenikkel külön szakaszban foglalkozik, meghatározva fázisait s ezekben a költő és műve vonatkozásait: „On est fils toujours de quelqu un." Petőfi nem született kész költői egyéniségnek. Zsengéiben, tárgyban, érzésanyagban és formában a kor átlaglíráját s, megkülönböztethetőleg, Vörösmarty és Kölcsey lirizmusát visszhangozza tanulékony hajlammal (1838— 42). Egyénisége csak ott jelentkezik, hol életkörülményeit (katona-, színészkora) énekli meg s bár öntudatlanul, de önmaga kifejezésére törekszik. Költői eredetisége még inkább csak formai ösztönben nyilvánul meg: az előadás igénytelen egyszerűségében s a lírai invencióban, mely az élményt dalba való lírai anyaggá alakítja át. A korból való műfordításai is ezeket a jegyeket mutatják, rajtuk kívül még stílrealizmusának csíráit, a gondolat uralma alatt álló, egyszerű, természetes nyelvre való törekvését. Az 1842-i fordulón ez a veleszületett formaérzék már csak egyéni tartalomra vár, hogy lírailag tökéleteset eredményezzen. Az élményt a mindennapiságból kiemelkedő életsora már nyújtja is felé, az egyre szélesebb irodalmi nyilvánosság visszahatása is erre irányítja. Fejlődési ösztöne észreveszi életének költői érdekességét s lírailag hasznosítható voltát s ezzel megkezdődik egyéni különválása a kor átlaglírájából. Előszeretettel mintázgatja magát a nyilvánosság számára. Ebben a közönségre tekintő attitűde-ben természetszerűleg fejlődik ki színészi, alakító, szerepjátszó hajlama, mely élményeinek megkülönböztető jegyeit túlozva, legelőbb önmaga számára stilizál egy hetyke, dévaj Petőfi-szerepet. A szerepjátszó hajlama, mely eddigi sötétebb kedélyszínezetére is elevení-