Egyetemi Lapok, 1904 (19. évfolyam, 2. szám)
1904-11-13 / 2. szám
jogi fakultás wDet ne mondjak — .^ailt. Volt bankett, sok, hangú" felköszöntő, több ital .^1, végezetül pedig revolverlövésekkel aturált népünnep a régi város utcáin, terein. De amikor a katonaság feltűzött szuronyán csillant meg a lámpák bágyadt fénye, felhangzott a lasciate ogni speranza szomorú danája, ellépett, aki csak tehette, békésebb vidékre . . . írják a lapok, hogy a pisztolyon kívül tőrrel is dolgoztak Santa Calabria nemes lovagjai, akiknek túlon-túl felgerjedt a nemzeti öntudatuk az újabb időben. Tudjuk azt is, hogy megöltek valami Pezzei nevű festőt, akit eltemettek nagy pompával, mint áldozatot, pedig dehogy áldozat, dehogy is mártir. Egyszerűen egy a tömegből, aki az egész botrányszövetkezetért megbűnhődött, feltéve, hogy igazán szuronydöfés érte és nem tálján gyilok, amit inkább hiszek . . . „A németek lerombolták a tudomány olasz RÉGI MAGYAR DIÁKÉLET, A "DÁRDÁS". A mostani puskaporszagú világban, mondókám címe után bizonyosan azt gondolja mindenki, hogy itt valami hajmeresztő, vérfagyasztó históriával van dolga s legalább is olyan kíváncsisággal fog olvasásához, mintha az újságok törvényszéki rovata volna előtte. Pedig csalódik. A harcias cím dacára is nagyon békéshangú ez a szomorkás történet. A „dárdás“intézmény a debreceni öreg kollégiumban virágzott századokon át. Mikor a véres torony száz métermázsás roppant harangja eldörögte, elbúgta lassan, méltósággal, mérföldre is hallhatóan az esti kilenc órát, az oszlopos épület nyüzsgő, zajos nappali életét mélységes nyugalomnak kellett felváltania. Tiszteletes esküdtdiák uraimék hivatalos komolysággal sorra járták a coetusokat, megnézték, otthon van-e minden bentlakó s kiadták a rendeletet, hogy bújjék mindenki az ágyba. Az Alma Mater vagyonát, az olaj mécseseket pazarolni pikorgatva a bella cselék ordítva visít a magyar-osztrák konzulátus előtt Milánóban, ahol valamikor nagyapjuk is futott a magyar huszárok rohama elől. Aztán zászlót égetnek, ami csodálatos ugyan, de kevésbbé hangulatos. Válaszadásul pedig fölharsog az osztrák fővárosban a Wacht am Rhein, a nagynémet nóta, amelynek ezen a helyen nincs semmi nemzeti jellege. Bolond állapotok ezek. De én inkább megtudom érteni a tiroli németek felbuzdulását, mint az irredenta ugrándozást. Sokkal inkább, anélkül, hogy valami nagyon forma bennem a németszimpátia. Nem. De emlékezem. Magam elé idézem Hoffer Andrásnak maroknyi csapatát, amely utolsó emberig, utolsó töltésig harcolt az osztrák dinasztiáért a nagy Napokon ellen. Elgondolkodva rajta, hogy nélkülük volna-e most hely és alkalom az olasz tüntetésre, és akkor — Isten látja lelkem — igazat kell, hogy adjak nekik. A tiroli hűséges az uralkodójához, sokat vérzett külellenséggel szemben, s most nem akarja tűrni a belsőt sem jó szívvel. De micsoda érdemei vannak az olasznak? Semmi. Torkaszakadtából kiáltja nem szabad. Aki tanulni akar, menjen a szellős folyosóra a pislogó lámpa mellé virrasztani, de benn ne háborgassa kollégái nyugodalmát. Ekkor kezdődött a dárdások feladata. A markosabb diákokból válogatták ki őket s éjszaka felváltva őrködniök kellett az iskola anyagi és szellemi javai fölött. Hosszú, fekete tógában, vállukra vett dárdával lépkedtek fel s alá a tágas udvaron. Jaj volt annak, aki be- vagy ki akart szökni a magas kőfalon! Irgalmatlanul carcerbe csukatták s harmadnap már ítélt is fölötte a félelmetes akadémiai „sebes". Lassankint azonban minden rosszhoz hozzá lehet szokni. A diákgyomor mindent megemészt. A „dárdás“ is elvesztette aggasztó voltát. Kijátszása, megcsalása a jobbfajta diákcsinyek közé tartozott. Meg aztán a „domine dárdás“-ok sem voltak épen fából. Hosszú, hideg éjszakákon nagyon unalmas, nagyon kellemetlen lehetett sétifikálni egyedül s bizony nem volt éppen égbekiáltó bűn, ha egy-két itce homoki nektár fejében elnézték pajtásaik furcsa ki-be közlekedését a falon át. Sőt utóbb humorizáltak is a „dárdás“ nevezettel. A fegyver kezelőjének félelmes címét ráruházták a seprőt kezelő szegény kis szolgadiákokra, akik, hogy a tudomány hűs forrásából okulást meríthessenek, 11—12 éves kor