Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1963 (5. évfolyam, 1-35. szám)
1963-01-05 / 1. szám
Morton Thompson: AZ ÉLET ÁRA „Ha jelen meggyőződésemmel visszatekintek a múltba, csak úgy sikerül elűznöm a rám nehezedő szomorúságot, hogy szememet a boldog jövőre szegezem, amikor már sem a szülészeti kórházakban, sem azokon kívül, világszerte nem lesz többé gyermekágyi láz. Ha azonban nem engedtetik meg nekem, hogy saját szememmel lássam meg eme boldog korszakot —, Isten óvjon meg ettől a balsorstól! —, abbeli szilárd meggyőződésem, hogy ez az idő előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik, felderíti halálom óráját. Semmelweis Ignác Fülöp.” A nagy magyar orvos-felfedezőnek, „az anyák megmentőjének”, Semmelweis Ignácnak élettörténetét, felfedzését sokan ismerik — de nem akadt eddig ilyen teljességre törekvő munka, mint a nemrég ehúnyt Morton Thompson amerikai íróé. (Európa Könyvkiadó.) Várnai Zseni : Nem volt hiába Várnai Zseni önéletrajzi ciklusának e kötete a második világháború éveinek és a felszabadulás éveinek krónikája. A könyv első részében — mintegy kipillantásként a nagyvilágra — Párizsban tanuló leányának élményein keresztül megeleveníti a németek megszállta Párizs és egy minden támasz nélkül idegenben élő lány nehéz mindennapjait, a francia ellenállók küzdelmeit. A kötet második felében Várnai Zseni a részvevő hitelességével mondja el az ún. „Várnai-csoport” antifasiszta küzdelmeit a megalakulásától a csoport felmorzsolódásáig, illetve az üldöztetés ezer veszélyén át Budapest felszabadulásának első napjaiig. László Ernő: HÍD Pilléreit a szótlan éjszaka rakatta fel darabos fényből, erős oszlopok fölött ér haza hozzám e szép szerelem csillagos íve a gyötrő messzeségből. Ilyenkor, ha kikötnek a gondok, s halkabb az idő csobogása, megfeszül a vágy. És első boldog örömében, hogy végre maga van , megrezeg a híd, mint a hárfa. Ilyenkor egy perc nekem is ünnep, kiszakít szobám magányából. Együtt töltött óráink szemnek. Hegyi erdők tüzeire látok, s hallok ropogást odaátról. Ilyenkor mintha ott lennék veled, beleépítve titkaidba. A piros őszből úgy küldesz jelet ahogy a vér a verőér falát megfeszíti és meglazítja. Most nem hiszem el a messzeséget. Nekem csak te tudsz így szenni. Most olyan közel van szívverésed, hogy feléd rándít minden idegem, s válaszomat a híd kizengi. iiiMiminiiminniin miiniinniinHiiiumininiiini iitiui sarai) Január 9. szerda 5 7és y*8 óra ELMENTEM A NAP UTÁN Szovjet film. Január 11* péntek 5 és V28 óra SENKI NEM TUD SEMMIT A nagysikerű csehszlovák filmvígjáték felújítása. ANATOLE FRANCE-IDÉZET • A katolicizmus a legszebb emberi érzést, a szerelmet is próbálta elítélni. Ezzel kapcsolatban írja Anatole France: „A katolicizmus azzal, hogy bűnné nyilvánította a szerelmet, — folyt a vízsz. 1., 31. és 24 szám alatti sorokban.” Vízszintes: (Kétbetűsek: LY, SK, IR, ÉV, ER, BZ, SK, ÁM, EZ, AB, ER, OL). 13. Szombathely melletti község. 14. Veszprém megyei község. 15. Fogyatékosság vidékiesen. 16. Himbálódzó. IV. Víziállat. 18. Nem helyes. 19. Szovjet város. 21. Sz. 22. Rágcsáló. 27. Gyors, német szóösszetételekben. 28. Anyagi rév. 29. Űrmérték röv. 30. Kiejtett kettős mássalhangzó. 35. Helyes Amerikában. 36. Női név. 37. Fiók (plusz ékezet). 39. Sporteszköz. 41. Levélboríték. 44. Gk. tároló. 46 Keserű valami. 47. Megszűnik aludni. 49. Vonatkozó névmás. 51. Közel-keleti állam. 52. Tolsztoj személyneve. 53. Drágaság. 54. Lakk. 56. Isten latinul. 57. Becézett női név. 58. 80. oldal. 59. Pompázik. 60. Elsősök tanrendjéhez tartozik (ék nélk.). 61. Az illető ítélkezik. 62. Segéd, latinul. 63. A ház szeme. Függőleges. (Kétbetűsek: NA, ND, ÁR, TY, ZT, TSZ, VO, VA, LU, IL). 1. Ellenáll. 2. Jó tulajdonságú a kisebbekkel szemben. 3. Kolumbia fővárosa. 4. Egy meghatározott irányba. 5. 495, 49, 1002 és 5 Rómában. 6. Vízesés. 7. Arra a helyre igyekszik. 8. Egy meghatározatlan személy tulajdona. 9. Megfenyítettek. 10. Itt ömlik a Tisza a Dunába. 11. Eme kétséges. 12. Két szó: 1. Rabló a középkorban. 2. Vadászkutyák. 20. Becses emlékeket. 23. Ismert ifjúsági író. 25. L-lel az elején: szilárd, határozott tulajdonság. 26. Nagyon elcsodálkozik, meglepődik. 31. Angolna, németül. 32. Éhes. 33. Altató. 34. Cégtáblán olvashattuk. 36. MÉM. 38. Zsivaly a diák nyelvén 40. Kurta. 42. 495 és 1999 Rómában. 43. Enged a szorításból. 45. Pálmafajta. 48. Némán bekér (!). 50.Férfinév. 66. Üzletben van. Ju GIUSEPPE DESSI. kislány fogta a bevásárlószatyrot és elindult vele a teraszra, hogy átadja az aszszonynak, aki a ruhát teregette odafönn. Háromfordulós lépcső vitt odáig, pontosaii hetvenöt lépcsőfok, magasabbak mint az alsó emeleteken. A kislány fáradságosan mászott fölfelé, s hogy könnyebben menjen, bal kezével belekapaszkodott az öntöttvas korlátba. A házat — úgy hallotta — sok-sok évvel ezelőtt építették, olyan időben, amikor bizonyára egész más volt minden, mint most, olyan időben, amikor — ezt már ő maga gondolta — az emberek nem tudták, hogy később majd így lesz. Ez a gondolat különös világossággal bontakozott ki a kislány fejében. Abban a távoli időben, amikor a ház épült, el sem tudták képzelni az emberek, hogy a dolgok ilyenek lesznek, mint amilyenek most nem tudták azt, amit ma még a gyerekek is tudnak, például, hogy milyen nevetséges egy ilyen zöldre festett öntöttvas korlát, és hogy ilyen ablakokat, amelyek a lépcsőfordulóra nyílnak, ma már csak az iskolaépületekben csinálnak. Minden másmilyen ma, mint ahogy az emberek annyi évvel azelőtt képzelték, és az akkoriban épült házak már öregek. Azt meg aztán senki sem tudta, még az apja és az anyja sem, hogy ő meg fog születni, hogy barna haja lesz, és hogy éppen ezen a napon, ebben az órában, fel fogja vinni az asszonynak, aki a fehérneműt teregeti, a bevásárlószatyrot meg a szakadozott pénztárcát. — Lucia — szólt ki az asszony a teraszról — te vagy az? — A hang távolról jött, de a kislány azért látta az asszony árnyékát a téglapadozaton. Egy kicsit csöndben maradt és belökte az ajtót, hogy annak nyikorgásával válaszoljon a kérdésre, aztán egy kis ugrással átszökkent a küszöbön és benn volt a mosókonyhában. Az asszony, anélkül, hogy leeresztette volna karját, hátrafordult a teraszon, s a kislány magán érezte szeretet nélküli tekintetét. Úgy nézett rá az asszony, ahogy egy macskára vagy galambra nézett volna, s éppen csak hogy megbizonyosodjék felőle, valóban az a macska, az a galamb van-e ott, amelyre számított, hogy a mosókonyhában fogja megpillantani. — Tessék — mondta a kislány, feléje nyújtva a szatyrot. Az asszony nem nyúlt érte, csak az állával intett, hogy tegye le oda, az egyik sarokba. A kislány letette a szatyrot, aztán leült a lépcsőre és egy ujjal félresimította a hajfürtöt, amely mindig a homlokába hullott. Az asszony folytatta a fehérnemű terelgetését. Marokszám szedte ki a ruhát a lábánál álló ciniklavorból, ahogy a kezébe került, s egyik darabot a másik után aggatta fel a teraszt rézsűt átszelő drótra. Volt közte férfi és női holmi, a kistestvérek fehérneműje, meg a kislány apró pizsamája, egy zsebkendő, egy pár harisnya ... Az aszszony komoran hallgatott. Más alkalmakkor látta őt Lucia mosolyogni is, de most nem mosolygott, nem mutogatta nagy, fehér fogait, sőt összeszorította az ajkát, mintha szándékosan el akarná rejteni őket. Tekintete merev volt, de nem nézett semmire, kezei pedig fürgén, szinte önállóan dolgoztak. A kislánynak egyszerre eszébe jutottak a vakok, akik székeket fonnak. Körben ülnek a szoba falai mentén, s fürgén dolgoznak, mintha csak látnának, összefonva a különféle színű raffiát, szalmát. A kezük fehér, s e kezek úgy mozognak, akár a pillangók, a szemek pedig merevek, üresek. Ha nem is figyelmezteti rá senki, rövid ottlét után megérti az ember, hogy ezek a halvány kezek önállóan mozognak, okosan és gyorsan. A kislány ránézett a jobb kezére, és heves gyengédség fogta el a tulajdon jobb keze iránt. Elnézegette és meg is csókolgatta a tenyerét, a keze fejét, az ujjait, megfogta a másikat, mellére szorította és dajkálta, mint valami babát. Aztán hirtelen észrevette, hogy az asszony újból őt nézi, ezúttal egy kis mosolyfélével, amely éppencsak megfodrozta az ajkát. A kislány gyorsan bedugta mindkét kezét a köténye zsebébe. Az asszony végzett a teregetéssel. Lábával a falhoz lökte az üres lavórt, lehajolt a szatyorért és kezét szó nélkül odanyújtotta a kislánynak. Magas volt, egyenes termetének magasságából nézett le rá, kissé hátrahajtott fejjel, félig behunyt szemmel és félig nyílt szájjal, mosolya olyan keskeny volt, mint a hold sarlója egy kémény fölött. — Ez megérti az embert — gondolta a kislány. Felállt és kicsiny kezét engedelmesen beletette az asszony nagy és hideg kezébe. Hidegott súlyos mint egy darab hús, amelyet sokáig a jégen tartottak, s a kislánynak fájt ez: egész délelőtt mosni, kora reggeltől kezdve, a hidegben, nedvességben állva, egy csésze kávé nélkül, minden nélkül, s közben csurog, csurog a víz a csapból, tompa, álmosító zajjal... Az asszony nem szól egy szót sem. Áll az ajtó előtt és makacsul csönget, olyan módon csönget, amelyet Lucia durvának, erőszakosnak talál, ahogy a sürgönyikihordók és a bolti kifutók szoktak csöngetni. A kislány ránéz az asszony komor arcára, és minden erőfeszítés nélkül megérti. Egész délelőtt mosott, most meg leküldik vásárolni, egyetlen csésze kávé nélkül. Utána küldték a szatyrot a teraszra, hogy egyenesen menjen bevásárolni, anélkül, hogy viszszajönne a lakásba, merthogy késő van. Természetes hát, hogy az asszony csönget, és valósággal fellázadva a néma parancs ellen, hogy azonnal induljon vásárolni, igenis bemegy, hogy ne is csak egy csésze feketét igyon, de mindjárt egy bögre tejeskélyét, ami benne is van az egyességben. Ezt megérti a kislány, ezt úgy tudja, mintha valaki mondta volna neki s ő emlékezne rá. A mama most kinyitja az ajtót és csodálkozva néz. A mama nem érti, nézi az üres szatyrot, nézi az asszony arcát, amely továbbra is komor és kifejezéstelen. Az asszony nem szól semmit, nem mondja, hogy a tejeskávéját szeretné, merthogy egyetlen korty meleg kávét sem kapott egész délelőtt, megy és előszed egy zsebkendőt a konyhaajtó mögött lógó esőkabátja zsebéből, hangosan kifújja az orrát, mintegy magyarázatképpen, és szó nélkül indul bevásárolni. Kilép a jól fűtött lakásból anélkül, hogy egy szót is szólna, komoran, de nem olyan egyenes, nem olyan büszke már, mint az előbb: komor arcát félrefordítja, hogy elkerülje a signora tekintetét, átfázott és az orrfújással igazolja magát. A kislány ottmarad az előszobában, az ajtónál, melyet az asszony behúzott maga mögött, egészen addig, míg a mama rá nem szól: „Mit csinálsz, Lucia?” Semmit, nem csinál egyáltalában semmit. A képeknek egész folyama vonul át rajta. Vagy ő az, aki halad, keresztül ezen a nagy és ragyogó levegőfolyamon? E csodálatosan tündöklő napon, amelynek órái magas házak között futnak tova. Egy folyó képe bontakozik ki az agyában, kis gőzhajó piros-fehér kéményei, rajta a rádióantenna, aztán a bámészkodó emberek, kétoldalt a házak, fák a parton, és ő, a kislány, ő a gőzhajó és ő az emberek is. Illikó közben ott ácsorog, a mama elmegy előtte, egy pillanatra megáll, lehajol: „Mi van a kezeddel?” Két ujjal megfogja a csuklóját, nézi a keze fejét, a tenyerét, most ő is komoran. Fáj valahol? Megütötte az ujját? A kislány fej£t rázza, de nem szól semmit. Csak valami hidegségfélét érez abban a kezében, azért tartja a másikkal szorosan a mellére szorítva. A mama elfelejtett néhány dolgot felírni a vásárlólistára, amelyeket az asszonynak adott: borsot, teát, gyufát... Belebújtatja Luciát a kabátkájába, elismételteti vele, amit kifelejtett a jegyzékből. A kislány elismétli: bors, tea, gyufa... Nem kell átmennie az úttesten, csak megkerülni a háztömböt. Lucia mindig figyelmes, szorgalmas gyerek volt; hát nem olyan kislány talán, aki mindent jól csinál, sohasem hibázik? Lucia hallja a dicséretet, amely ellentétben áll mindazzal, amit más alkalmakkor mondott a mama, vagyis hogy igazán nem rendes kislány ő, hogy semmit sem képes jól elvégezni, hogy gondatlan és engedetlen. Ő csak egyet tud, azt, hogy az ember korántsem ura a gondolatainak, mert a gondolatok olyanok, akár a macskák, jönnek, mennek, megmossák a pofácskájukat, eltűnnek, visszatérnek még tíz napi távollét után is. Az intelmeket és tanácsokat, amelyekkel a mama ellátja, nehogy egy autó kerekei alá kerüljön, Lucia jól tudja öröktől fogva, ám ki biztosíthatja afelől, hogy nem tűnnek majd el nyomtalanul, mire leér "a földszintre? „De hát mi van a kezeddel?“ — kérdi türelmét vesztve a mama. Lucia sietve zsebre dugja a kezét, aztán szétfogad a mamának és felhúzza a gyapjú kesztyűt, először a balt, aztán a jobbat, s kockás szoknyácskájában meztelen térde fölött, szorosra font copfjaival, útnak indul a mama tekintetével, amely az ajtóig kíséri; a kislány ezzel a fürkésző tekintettel a házában megy ki a lakásból, s odacsukja az ajtót e tekintet és önmaga közé. Íme, egyedül van, háttal a becsukott ajtónak, s tüstént lehúzza jobb kezéről a kesztyűt, hiszen a kéznek levegőre van szüksége és nem bírja elviselni a kesztyűt. Hogyan is láthatna különben? Nos, a kéz most már meztelen, és önállóan nekiindul, ő maga nem tesz mást, csak megy utána. De a kéz mindent tud és mindent megcsinál egyedül, akárcsak egy kislány, akit a mamája leküldött vásárolni. Előhúzza a liftkulcsot, bedugja a kulcslyukba, ajtót nyit, ajtót zár... Kislány ő, aki vásárolni indul, egyedül, a városba. Szorosra font copfjai vannak, egy hajfürtje, amelyik mindig a homlokába hull, és kockás szoknyája. A lift zúgása elhallgatott, a kéz, anélkül, hogy bárkitől utasítást kapott volna, kinyitja az ajtót, becsukja, visszateszi a kulcsot a kabátzsebbe, és hirtelen újabb gondolat merül fel Lucia agyában: vajon a kéznek van-e keze? Hát persze, ha a kéz egy kislány, bizonyosan van neki is keze, ez csak természetes: olyan keze, amely ki nem állhatja a gyapjúkesztyűt. Csípős hideg van, meztelen kezét kénytelen a zsebében tartani. A teraszon nem is vette észre, hogy ilyen nagy a hideg. Odafönn egészen tavaszias volt. Itt azonban nagykabátokba, sálakba, kendőkbe, bundákba, burkolóznak az emberek, sietősen haladnak tova, nem állnak meg a kirakatok előtt, kezük a zsebükben. Mindenkinek, férfiaknak és nőknek.kesztyű van a balkezén — azon, amelyik az aktatáskát, bevásárlókosarat, csomagokat tartja ... — és csupasz jobbjuk, az okos kéz, amelyik önállóan gondolkodik és önállóan közlekedik, csupaszon a levegőben, míg a test többi része csak követi. Olykor jobb szeret elheverni a zseb mélyén, akár egy hölgy az autóban, és kasszát csinálni; a pénzt számolgatja és odabentről osztja parancsait. A kislány szótlanul megérint rózsaszín ujjacskájával egy kis doboz rózsaszín borsot, mutatja a boltosnak: ezt a fajta borsot szokta a mama vásárolni. A boltos belemegy a játékba, némán szolgálja ki. Aztán a kislány rámutat egy teacsomagra odafönn a polcon: igen, azt. Bólint, mosolyog. Lábujjhegyre állva megszámolja a pénzt a pulton. Az üzletben mindenki őt, a pöttömnyi kislányt figyeli és hallgat, mintegy akaratlanul mind részt vesznek a némajátékban. Még akkor sem szólalnak meg, amikor ő fürgén odébbáll a kockás szoknyácskájában. Aztán bemegy a trafikba, de ott már nehezebb észrevétetnie és főleg megértetnie magát, minthogy a bőrköpenyes ember igen mogorva természetű. Nem cigarettát kér, és nem kér rágógumit, végül mégis sikerül megértetnie: gyufát kér. A trafikos türelmetlen, de ő szerencsére aprópénzzel fizet. A kéz mindent tud, de beszélni nem: rá kell nézni ahhoz, hogy megértsék. Az autók csikorgó gumikkal súrolják a járda szélét, meg-megérintik a szoknyáját: valóságos autófolyam, melyet olykor megszakít egy-egy vörös jelzőlámpa. A hosszú utca lefelé ereszkedik, majd felivel autó- és zajfolyamával együtt. Messze, más házak között, egy fákkal és oszlopokkal teleszórt domb, egy templom kupolája, s kereszt helyett egy repülőgép, amely zajtalanul lebeg fölötte. A két kalandor csempész, aki egy teabálán kuporog a zseb mélyén, de csak egyetlen pillanatra, sőt csak egy másodperc töredékéig; aztán máris a kislány ő újra, akit a mama vásárolni küldött, s aki gondosan ügyel, hová rakja a lábát. Az asszony előtte ment, kezében a szatyorral, amely zsúfolva volt sárga papírcsomagokkal, barna zacskókkal, zöldséggel, gyümölccsel. Lucia némi távolságból követte, anélkül, hogy mellé lépett volna, de az aszszony egyszercsak hátrafordult és megvárta, amíg utoléri őt. Együtt mentek be a kapun, az asszony kinyitotta a liftajtót. Benn a liftben nekitámaszkodott a falnak, a tükörben látszott a tarkója, rendetlen és zsíros haja. Kezét összekulcsolta a hasán, a szatyor fogóit két kisujjával tartotta, és őt nézte, őt nézte. Luciát, egyre csak szeretet nélkül, és a kislány megértette. Értette, hogy az asszony tekintetében nincsen szeretet, és értette, hogy miért nincs. Szólanul hagyta magát nézni. Miről tehetett ő a kislány? S a kislány mégis értett mindent, értette, hogy miért hiányzik a szeretet az asszony tekintetéből, melyet felszegzett, míg csak tartott a lift hosszú, vég nélküli útja felfelé. Szabolcsi Éva fordítása _ 4iólány LKeze