Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1963 (5. évfolyam, 1-35. szám)

1963-01-05 / 1. szám

Morton Thompson: AZ ÉLET ÁRA „Ha jelen meggyőződésem­mel visszatekintek a múltba, csak úgy sikerül elűznöm a rám nehezedő szomorúságot, hogy szememet a boldog jövő­re szegezem, amikor már sem a szülészeti kórházakban, sem azokon kívül, világszerte nem lesz többé gyermekágyi láz. Ha azonban nem engedtetik meg nekem, hogy saját sze­memmel lássam meg eme bol­dog korszakot —, Isten óvjon meg ettől a balsorstól! —, ab­beli szilárd meggyőződésem, hogy ez az idő előbb-utóbb el­kerülhetetlenül bekövetkezik, felderíti halálom óráját. Sem­melweis Ignác Fü­löp.” A nagy magyar orvos-felfe­dezőnek, „az anyák megmentő­­jének”, Semmelweis Ignácnak élettörténetét, felfedzését so­kan ismerik — de nem akadt eddig ilyen teljességre törek­vő munka, mint a nemrég e­­húnyt Morton Thompson ame­rikai íróé. (Európa Könyvkiadó.) Várnai Zseni : Nem volt hiába Várnai Zseni önéletrajzi cik­lusának e kötete a második világháború éveinek és a fel­­szabadulás éveinek krónikája. A könyv első részében — mintegy kipillan­tásként a nagyvilágra — Párizsban ta­nuló leányának élményein ke­resztül megeleveníti a néme­tek­ megszállta Párizs és egy minden támasz nélkül idegen­ben élő lány nehéz minden­napjait, a francia ellenállók küzdelmeit. A kötet második felében Várnai Zseni a részvevő hite­lességével mondja el az ún. „Várnai-csoport” antifasiszta küzdelmeit a megalakulásától a csoport felmorzsolódásáig, illetve az üldöztetés ezer ve­szélyén át Budapest felszaba­dulásának első napjaiig. László Ernő: HÍD­­ Pilléreit a szótlan éjszaka rakatta fel darabos fényből, erős oszlopok fölött ér haza hozzám e szép szerelem csillagos íve a gyötrő messzeségből. Ilyenkor, ha kikötnek a gondok, s halkabb az idő csobogása,­­ megfeszül a vágy. És első boldog örömében, hogy végre maga van , megrezeg a híd, mint a hárfa. Ilyenkor egy perc nekem is ünnep, kiszakít szobám magányából. Együtt töltött óráink szemnek. Hegyi erdők tüzeire látok, s hallok ropogást odaátról. Ilyenkor mintha ott lennék veled, beleépítve titkaidba. A piros őszből úgy küldesz jelet ahogy a vér a verőér falát megfeszíti és meglazítja. Most nem hiszem el a messzeséget. Nekem csak te tudsz így szenni. Most olyan közel van szívverésed, hogy feléd rándít minden idegem, s válaszomat a híd kizengi. iiiMiminiiminniin miiniinniinHiiiumininiiini i­itiui sarai) Január 9. szerda 5 7és y*8 óra ELMENTEM A NAP UTÁN Szovjet film. Január 11* péntek 5 és V28 óra SENKI NEM TUD SEMMIT A nagysikerű csehszlovák filmvígjáték felújítása. ANATOLE FRAN­CE-IDÉZET • A katolicizmus a legszebb emberi érzést, a szerelmet is próbálta elítél­ni. Ezzel kapcso­latban írja Anato­­le France: „A ka­tolicizmus azzal, hogy bűnné nyil­vánította a szerel­met, — folyt­ a vízsz. 1., 31. és 24 szám alatti sorok­ban.” Vízszintes: (Kétbetűsek: LY, SK, IR, ÉV, ER, BZ, SK, ÁM, EZ, AB, ER, OL). 13. Szombathely mel­letti község. 14. Veszprém megyei község. 15. Fogya­tékosság vidékie­sen. 16. Himbálódzó. IV. Vízi­állat. 18. Nem helyes. 19. Szov­jet város. 21. Sz. 22. Rágcsáló. 27. Gyors, német szóösszetéte­lekben. 28. Anyagi rév. 29. Űr­­mérték röv. 30. Kiejtett kettős mássalhangzó. 35. Helyes Ame­rikában. 36. Női név. 37. Fiók (plusz ékezet). 39. Sporteszköz. 41. Levélboríték. 44. Gk. tároló. 46 Keserű valami. 47. Meg­szűnik aludni. 49. Vonatkozó névmás. 51. Közel-keleti ál­lam. 52. Tolsztoj személyneve. 53. Drágaság. 54. Lakk. 56. Is­ten latinul. 57. Becézett női név. 58. 80. oldal. 59. Pompá­zik. 60. Elsősök tanrendjéhez tartozik (ék nélk.). 61. Az illető ítélkezik. 62. Segéd, latinul. 63. A ház szeme. Függőleges. (Kétbetűsek: NA, ND, ÁR, TY, ZT, TSZ, VO, VA, LU, IL). 1. Ellenáll. 2. Jó tulajdonságú a kisebbekkel szemben. 3. Ko­lumbia fővárosa. 4. Egy meg­határozott irányba. 5. 495, 49, 1002 és 5 Rómában. 6. Vízesés. 7. Arra a helyre igyekszik. 8. Egy meghatározatlan személy tulajdona. 9. Megfenyítettek. 10. Itt ömlik a Tisza a Duná­ba. 11. Eme kétséges. 12. Két szó: 1. Rabló a középkorban. 2. Vadászkutyák. 20. Becses em­lékeket. 23. Ismert ifjúsági író. 25. L-lel az elején: szilárd, ha­tározott tulajdonság. 26. Na­gyon elcsodálkozik, meglepő­dik. 31. Angolna, németül. 32. Éhes. 33. Altató. 34. Cégtáblán olvashattuk. 36. MÉM. 38. Zsi­­valy a diák nyelvén 40. Kurta. 42. 495 és 1999 Rómában. 43. Enged a szorításból. 45. Pál­mafajta. 48. Némán bekér (!). 50.­­Férfinév. 66. Üzletben van. Ju GIUSEPPE DESSI. k­islány fogta a bevásárlószatyrot és elindult vele a teraszra, hogy átadja az asz­­szonynak, aki a ruhát teregette odafönn. Há­romfordulós lépcső vitt odáig, pontosaii het­venöt lépcsőfok, magasabbak mint az alsó emeleteken. A kislány fáradságosan mászott fölfelé, s hogy könnyebben menjen, bal kezé­vel belekapaszkodott az öntöttvas korlátba. A házat — úgy hallotta — sok-sok évvel ezelőtt építették, olyan időben, amikor bizonyára egész más volt minden, mint most, olyan időben, amikor — ezt már ő maga gondolta — az emberek nem tudták, hogy később majd így lesz. Ez a gondolat kü­lönös világossággal bontakozott ki a kislány fejében. Abban a távoli időben, amikor a ház épült, el sem tudták képzelni az emberek, hogy a dolgok ilyenek lesznek, mint amilye­nek most­ nem tudták azt, amit ma még a gyerekek is tudnak, például, hogy milyen ne­vetséges egy ilyen zöldre festett öntöttvas korlát, és hogy ilyen ablakokat, amelyek a lépcsőfordulóra nyílnak, ma már csak az is­kolaépületekben csinálnak. Minden másmi­lyen ma, mint ahogy az emberek annyi évvel azelőtt képzelték, és az akkoriban épült há­zak már öregek. Azt meg aztán senki sem tudta, még az apja és az anyja sem, hogy ő meg fog születni, hogy barna haja lesz, és hogy éppen ezen a napon, ebben az órában, fel fogja vinni az asszonynak, aki a fehérne­műt teregeti, a bevásárlószatyrot meg a sza­kadozott pénztárcát. — Lucia — szólt ki az asszony a teraszról — te vagy az? — A hang távolról jött, de a kislány azért látta az asszony árnyékát a téglapadozaton. Egy kicsit csöndben maradt és belökte az ajtót, hogy annak nyikorgásá­val válaszoljon a kérdésre, aztán egy kis ug­rással átszökkent a küszöbön és benn volt a mosókonyhában. Az asszony, anélkül, hogy leeresztette volna karját, hátrafordult a te­raszon, s a kislány magán érezte szeretet nél­küli tekintetét. Úgy nézett rá az asszony, ahogy egy macskára vagy galambra nézett volna, s éppen csak hogy megbizonyosodjék felőle, valóban az a macska, az a galamb van-e ott, amelyre számított, hogy a mosó­konyhában fogja megpillantani. — Tessék — mondta a kislány, feléje nyújtva a szatyrot. Az asszony ne­m nyúlt érte, csak az állával intett, hogy tegye le oda, az egyik sarokba. A kislány letette a szatyrot, aztán leült a lépcsőre és egy ujjal félresimította a hajfürtöt, amely mindig a homlokába hullott. Az asszony folytatta a fe­hérnemű terelgetését. Marokszám szedte ki a ruhát a lábánál álló ciniklavorból, ahogy a kezébe került, s egyik darabot a másik után aggatta fel a teraszt rézsűt átszelő drótra. Volt közte férfi és női holmi, a kistestvérek fehérneműje, meg a kislány apró pizsamája, egy zsebkendő, egy pár harisnya ... Az asz­­szony komoran hallgatott. Más alkalmakkor látta őt­ Lucia mosolyogni is, de most nem mosolygott, nem mutogatta nagy, fehér fo­gait, sőt összeszorította az ajkát, mintha szán­dékosan el akarná rejteni őket. Tekintete me­rev volt, de nem nézett semmire, kezei pe­dig fürgén, szinte önállóan dolgoztak. A kis­lánynak egyszerre eszébe jutottak a vakok, akik székeket fonnak. Körben ülnek a szoba falai mentén, s fürgén dolgoznak, mintha csak látnának, összefonva a különféle színű ra­ffiát, szalmát. A kezük fehér, s e kezek úgy mozognak, akár a pillangók, a szemek pedig merevek, üresek. Ha nem is figyelmezteti rá senki, rövid ottlét után megérti az ember, hogy ezek a halvány kezek önállóan mozog­nak, okosan és gyorsan. A kislány ránézett a jobb kezére, és heves gyengédség fogta el a tulajdon jobb keze iránt. Elnézegette és meg is csókolgatta a tenyerét, a keze fejét, az uj­jait, megfogta a másikat, mellére szorította és dajkálta, mint valami babát. Aztán hirte­len észrevette, hogy az asszony újból őt nézi, ezúttal egy kis mosolyfélével, amely éppen­­­csak megfodrozta az ajkát. A kislány gyor­san bedugta mindkét kezét a köténye zsebé­be. Az asszony végzett a teregetéssel. Lábá­val a falhoz lökte az üres lavórt, lehajolt a szatyorért és kezét szó nélkül odanyújtotta a kislánynak. Magas volt, egyenes termeté­nek magasságából nézett le rá, kissé hátra­hajtott fejjel, félig behunyt szemmel és félig nyílt szájjal, mosolya olyan keskeny volt, mint a hold sarlója egy kémény fölött. — Ez megérti az embert — gondolta a kis­lány. Felállt­ és kicsiny kezét engedelmesen beletette az asszony nagy és hideg kezébe. Hideg­­o­t­t súlyos mint egy darab hús, amelyet sokáig a jégen tartottak, s a kis­lánynak fájt ez: egész délelőtt mosni, kora reggeltől kezdve, a hidegben, nedvességben állva, egy csésze kávé nélkül, minden nélkül, s közben csurog, csurog a víz a csapból, tompa, álmosító zajjal... Az asszony nem szól egy szót sem. Áll az ajtó előtt és ma­kacsul csönget, olyan módon csönget, amelyet Lucia durvának, erőszakosnak talál, ahogy a sürgönyikihordók és a bolti kifutók szoktak csöngetni. A kislány ránéz az asszony komor arcára, és minden erőfeszítés nélkül megérti. Egész délelőtt mosott, most meg leküldik vá­sárolni, egyetlen csésze kávé nélkül. Utána küldték a szatyrot a teraszra, hogy egyene­sen menjen bevásárolni, anélkül, hogy visz­­szajönne a lakásba, merthogy késő van. Ter­mészetes hát, hogy az asszony csönget, és va­lósággal fellázadva a néma parancs ellen, hogy azonnal induljon vásárolni, igenis be­megy, hogy ne is csak egy csésze feketét igyon, de mindjárt egy bögre tejeskélyét, ami benne is van az egyességben. Ezt megérti a kislány, ezt úgy tudja, mintha valaki mond­ta volna neki s ő emlékezne rá. A mama most kinyitja az ajtót és csodálkozva néz. A mama nem érti, nézi az üres szatyrot, nézi az asszony arcát, amely továbbra is komor és kifejezéstelen. Az asszony nem szól sem­mit, nem mondja, hogy a tejeskávéját sze­retné, merthogy egyetlen korty meleg kávét sem kapott egész délelőtt, megy és előszed egy zsebkendőt a konyhaajtó mögött lógó eső­kabátja zsebéből, hangosan kifújja az orrát, mintegy magyarázatképpen, és szó nélkül in­dul bevásárolni. Kilép a jól fűtött lakásból anélkül, hogy egy szót is szólna, komoran, de nem olyan egyenes, nem olyan büszke már, mint az előbb: komor arcát félrefordítja, hogy elkerülje a signora tekintetét, átfázott és az orrfújással igazolja magát. A kislány ottmarad az előszobában, az ajtónál, melyet az asszony behúzott maga mögött, egészen addig, míg a mama rá nem szól: „Mit csi­nálsz, Lucia?” Semmit, nem csinál egyálta­lában semmit. A képeknek egész folyama vo­nul át rajta. Vagy ő az, aki halad, keresztül ezen a nagy és ragyogó levegőfolyamon? E csodálatosan tündöklő napon, amelynek órái magas házak között futnak tova. Egy folyó képe bontakozik ki az agyában, kis gőzhajó piros-fehér kéményei, rajta a rádióanten­na, aztán a bámészkodó emberek, kétoldalt a házak, fák a parton, és ő, a kislány, ő a gőz­hajó és ő az emberek is. Illikó közben ott ácsorog, a mama el­­megy előtte, egy pillanatra megáll, le­hajol: „Mi van a kezeddel?” Két ujjal megfogja a csuklóját, nézi a keze fejét, a te­nyerét, most ő is komoran. Fáj valahol? Meg­ütötte az ujját? A kislány fej£t rázza, de nem szól semmit. Csak valami hidegségfélét érez abban a kezében, azért tartja a másikkal szorosan a mellére szorítva. A mama elfelejtett néhány dolgot felírni a vásárlólistára, amelyeket az asszonynak adott: borsot, teát, gyufát... Belebújtatja Luciát a kabátkájába, elismételteti vele, amit kifelejtett a jegyzékből. A kislány elismétli: bors, tea, gyufa... Nem kell átmennie az úttesten, csak megkerülni a háztömböt. Lu­cia mindig figyelmes, szorgalmas gyerek volt; hát nem olyan kislány talán, aki min­dent jól csinál, sohasem hibázik? Lucia hall­ja a dicséretet, amely ellentétben áll mind­azzal, amit más alkalmakkor mondott a mama, vagyis hogy igazán nem rendes kis­lány ő, hogy semmit sem képes jól elvégez­ni, hogy gondatlan és engedetlen. Ő csak egyet tud, azt, hogy az ember korántsem ura a gondolatainak, mert a gondolatok olyanok, akár a macskák, jönnek, mennek, megmos­sák a pofácskájukat, eltűnnek, visszatérnek még tíz napi távollét után is. Az intelmeket és tanácsokat, amelyekkel a mama ellátja, nehogy egy autó kerekei alá kerüljön, Lucia jól tudja öröktől fogva, ám ki biztosíthatja afelől, hogy nem tűnnek majd el nyomtala­nul, mire leér "a földszintre? „De hát mi van a kezeddel?“ — kérdi türelmét vesztve a mama. Lucia sietve zsebre dugja a kezét, az­tán szétfogad a mamának és felhúzza a gyap­jú kesztyűt, először a balt, aztán a jobbat, s kockás szoknyácskájában meztelen térde fö­lött, szorosra font copfjaival, útnak indul a mama tekintetével, amely az ajtóig kíséri; a kislány ezzel a fürkésző tekintettel a házá­ban megy ki a lakásból, s odacsu­kja az aj­tót e tekintet és önmaga közé. Íme, egyedül van, háttal a becsukott ajtónak, s tüstént le­húzza jobb kezéről a kesztyűt, hiszen a kéznek levegőre van szüksége és nem bírja elvisel­ni a kesztyűt. Hogyan is láthatna különben? Nos, a kéz most­ már meztelen, és önál­lóan nekiindul, ő maga nem tesz mást, csak megy utána. De a kéz mindent tud és min­dent megcsinál egyedül, akárcsak egy kis­lány, akit a mamája leküldött vásárolni. Elő­húzza a liftkulcsot, bedugja a kulcslyukba, ajtót nyit, ajtót zár... Kislány ő, aki vásá­rolni indul, egyedül, a városba. Szorosra font copfjai vannak, egy hajfürtje, amelyik mindig a homlokába hull, és kockás szok­nyája. A lift zúgása elhallgatott, a kéz, anél­kül, hogy bárkitől utasítást kapott volna, ki­nyitja az ajtót, becsukja, visszateszi a kul­csot a kabátzsebbe, és hirtelen újabb gondo­lat merül fel Lucia agyában: vajon a kéz­nek van-e keze? Hát persze, ha a kéz egy kislány, bizonyosan van neki is keze, ez csak természetes: olyan keze, amely ki nem áll­hatja a gyapjúkesztyűt. Csípős hideg van, meztelen kezét kénytelen a zsebében tartani. A teraszon nem is vette észre, hogy ilyen nagy a hideg. Odafönn egé­szen tavaszias volt. Itt azonban nagykabátok­ba, sálakba, kendőkbe, bundákba, burkolóz­nak az emberek, sietősen haladnak tova, nem állnak meg a kirakatok előtt, kezük a zsebükben. Mindenkinek, férfiaknak és nők­nek.­­kesztyű van a balkezén — azon, ame­lyik az aktatáskát, bevásárlókosarat, csoma­gokat tartja ... — és csupasz jobbjuk, az okos kéz, amelyik önállóan gondolkodik és önállóan közlekedik, csupaszon a levegőben, míg a test többi része csak követi. Olykor jobb szeret elheverni a zseb mélyén, akár egy hölgy az autóban, és kasszát csinálni; a pénzt számolgatja és odabentről osztja parancsait. A kislány szótlanul megérint rózsaszín ujjacskájával egy kis doboz rózsaszín borsot, mutatja a boltosnak: ezt a fajta­ borsot szok­ta a mama vásárolni. A boltos belemegy a játékba, némán szolgálja ki. Aztán a kislány rámutat egy teacsomagra odafönn a polcon: igen, azt. Bólint, mosolyog. Lábujjhegyre áll­va megszámolja a pénzt a pulton. Az üzlet­ben mindenki őt, a pöttömnyi kislányt figyeli és hallgat, mintegy akaratlanul mind részt vesznek a némajátékban. Még akkor sem szó­lalnak meg, amikor ő fürgén odébbáll a koc­kás szoknyácskájában. Aztán bemegy a tra­fikba, de ott már nehezebb észrevétetnie és főleg megértetnie magát, minthogy a bőr­köpenyes ember igen mogorva természetű. Nem cigarettát kér, és nem kér rágógumit, végül mégis sikerül megértetnie: gyufát kér. A trafikos türelmetlen, de ő szerencsére ap­rópénzzel fizet. A kéz mindent tud, de be­szélni nem: rá kell nézni ahhoz, hogy meg­értsék. Az autók csikorgó gumikkal súrolják­ a járda szélét, meg-megérintik a szoknyáját: valóságos autófolyam, melyet olykor meg­szakít egy-egy vörös jelzőlámpa. A hosszú utca lefelé ereszkedik, majd felivel autó- és zajfolyamával együtt. Messze, más házak kö­zött, egy fákkal és oszlopokkal tel­eszórt domb, egy templom kupolája, s kereszt he­lyett egy repülőgép, amely zajtalanul lebeg fölötte. A két kalandor csempész, aki egy teabálán kuporog a zseb mélyén, de csak egyetlen pillanatra, sőt csak egy másodperc töredékéig; aztán máris a kislány ő újra, akit a mama vásárolni küldött, s aki gondosan ügyel, hová rakja a lábát. Az asszony előtte ment, kezében a szatyor­ral, amely zsúfolva volt sárga papírcsoma­­­gokkal, barna zacskókkal, zöldséggel, gyü­mölccsel. Lucia némi távolságból követte, anélkül, hogy mellé lépett volna, de az asz­­szony egyszercsak hátrafordult és megvárta, amíg utoléri őt. Együtt mentek be a kapun, az asszony kinyitotta a liftajtót. Benn a lift­ben nekitámaszkodott a­ falnak, a tükörben látszott a tarkója, rendetlen és zsíros haja. Kezét összekulcsolta a hasán, a szatyor fogóit két kisujjával tartotta, és őt nézte, őt nézte. Luciát, egyre csak szeretet nélkül, és a kis­lány megértette. Értette, hogy az asszony te­kintetében nincsen szeretet, és értette, hogy miért nincs. Szólanul hagyta magát nézni. Miről tehetett ő­ a kislány? S a­ kislány mégis értett mindent, értette, hogy miért hiányzik a szeretet az asszony tekintetéből, melyet fel­szegzett, míg csak tartott a lift hosszú, vég­ nélküli útja felfelé. Szabolcsi Éva fordítása _ 4­­­iólány LKeze

Next