Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1967 (9. évfolyam, 1-19. szám)

1967-02-23 / 4. szám

Szakszervezeti választások egyetemünkön Szakszervezeti mozgalmunk jelentős állomáshoz érkezett el a jelenleg is folyó vezetőség­­választásokkal kapcsolatban. A párt politikájának meg­felelően a szakszervezeti mozgalom hazánkban a felszabadulás után bizo­nyos megrekedéstől, stag­náló időszaktól eltekintve és különösen 1957 óta — jelentős fejlődést mutat, a szakszervezetek fokozatosan növekvő szerepet töltenek be társadalmunk életében. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1966. V. 10-i határozata éppen ezt állapítja meg, hogy a szak­­szervezetek növekvő szerepét folyamatként lehet felfogni. A szakszervezetek egyete­münkön is — azt hiszem elfo­gultság nélkül megállapíthat­juk — lépésről lépésre jelentő­sebb szerepet játszik oktatóink és dolgozóink életében és egy­re inkább képes arra, hogy szervező és nevelő funkciót töltsön be politikai és gazda­sági erőink növelésére és ugyanakkor egyre inkább ké­pes arra is, hogy magasabb színvonalon biztosítsa a gazda­sági, szociális és kulturális igé­nyek kielégítését A szakszervezeti vezetőség­választás ennek a fejlődésnek lehet és kell, hogy legyen a további ösztönző je,,vagy­is nem a hagyományos, kétévenként sorra kerülő tisztújításról van szó egy­szerűen. A vezetőségválasztásnál a szakszervezeti tagság olyan ve­zetőséget jelölt vezető funk­ciók betöltésére, amely a kö­zeljövőben még hatékonyab­ban képes megoldani a szak­­szervezeti mozgalom egyre tisztábban kikristályosodó és ugyanakkor egyre inkább bő­vülő hatásköréből eredő fel­adatok ellátását. Egyetemünkön a szakszer­vezet felépítésében bizonyos változások következnek be, így a közel 1000 főt képviselő Természettudományi ka­ron és az 500 főt kitevő Bölcsészettudományi ka­ron a pártélet felépítésé­nek megfelelő­­, szüksé­gessé vált bizonyos fokú decentralizáció a szakszer­vezetben is. Ezzel az a célunk, hogy szak­­szervezeti tagjaink közvetle­nül is érvényesíteni tudják észrevételeiket, javaslataikat, ellenőrző funkciójukat és le­hetőségük legyen vitázni a szakszervezeti vezető szervek elgondolásaival és legfőkép­pen, hogy a dolgozóink és ok­tatóink köréből jövő kezdemé­nyezések minél kevesebb átté­tellel közvetlenül is eljussa­nak az illetékesekhez. Nagyon sokat várunk az új „kis­ alapszervezetek” vezető­ségeitől. Ahhoz, hogy a szak­­szervezeti mozgalom komoly szerepet tudjon játszani, va­lóban az oktató-nevelő, tudo­mányos­ és kutató munkában a káderfejlesztésben, — a szakszervezeti bizalmiak mel­lett — a szakszervezeti alap­szervezeti vezetőségek jelent­hetik a garanciát. A szakszervezeti mozga­lomban is érvényesül tár­sadalmunknak az a törek­vése, hogy széleskörűen fejlődjék a szocialista de­mokrácia. Ennek megfelelően a mandá­tumát egyszeri alkalommal vi­selő szakszervezeti küldöttköz­gyűlés helyébe lép az egye­temi szakszervezeti élet vala­mennyi rétegét és szektorát megfelelően képviselő Szak­­szervezeti Tanács, amely szük­ség szerint ül össze, hogy a szakszervezet legfontosabb egyetemi feladataink kijelölé­sében, a tennivalók ellátása ellenőrzésében, a módszerek meghatározásában az egész tagság nevében járjon el. A szakszervezeti munka haté­konyságát mutatja az is, hogy a közeljövőben megalakul a Szakszervezeti Tanács opera­tív szerve is, az ún. Intéző Bizottság, amely rendszeres tevékenységet fejt ki dolgo­zóink képviseletében, és amelynek tagjai ugyanakkor részt vesznek az egyetem kü­lönböző állami szerveinek és pártszerveinek munkájában is, hogy ezáltal még inkább érvé­nyesülni tudjon az egyetem pártpolitikájának az a törek­vése, hogy az egyetem különböző ve­zető szervei összehangolt, harmonikus tevékenységet fejtsen ki a szocialista egyetem céljának megva­lósításáért. A szakszervezeti vezetőség­­választásoknak — ha szokat­­lan is ezt így mondani — nagy „közönségsikere” van. Néhány hónappal ezelőtt még nem gondoltunk volna arra, hogy a szakszervezeti , taggyűléseken az ülőhelyek mellett „álló­he­lyet” is biztosítani kell. Anél­kül, hogy túlzottan rózsaszín­ben tüntetném fel az egyete­mi szakszervezeti mozgalom helyzetét, azt e cikk keretében is meg kell állapítanunk, hogy visszhangra talált a tagság kö­rében az a törekvésünk, hogy javítsuk oktatóink és dolgo­zóink szociális- és munkakö­rülményeit, melynek kereté­ben nagy erőfeszítéssel folyik mintegy 50 lakásnak a felépí­tése, s amelynek konkrét meg­nyilvánulása a visegrádi üdü­lő átépítése és további lépcső­zetes fejlesztése, egy tihanyi üdülő megszerzése és átépíté­se, Lágymányoson vízi telep létrehozása, a Tiszti Házi Klub-élet megszervezése, évenként 300 fő külföldi és több száz belföldi üdültetése, stb. Mindez persze csak az egész szakszervezeti tagság tá­mogatásával történhetett és történik, amelynek aktív ké­szenléte és segítő­készsége a vezetőségválasztó taggyűlése­ken mutatkozott meg legin­kább. A szakszervezeti vezető­ségválasztások sikere nagy részt és elsősorban a párt­szervezetek támogatásától függ, amelyet eddig is magunkénak tudhattunk és amely a közeljövőben nyilvánvalóan még erőtel­jesebb lesz. A szakszervezeti mozgalom nagy segítséget kapott az MSZMP IX. kongresszusa út­mutatásaitól és az egyetemen folyó munkát is biztosan még inkább fellendíti, hogyha eze­ket az útmutatásokat minél szélesebb körben dolgozzuk fel. E gondolatok jegyében ké­szülünk a Pedagógusok Szak­­szervezete és a Szakszerveze­tek Országos Tanácsa Kong­resszusaira is, melyekre még ugyancsak ebben az évben sok kerül. Salamon Zoltán egyetemi adjunktus, az ELTE SZB-titkára A jelölt szembekerül a valósággal A történész tanárjelöltek egy része a Radnóti Miklós gyakorlóiskolában végezte szakmai gyakorlatát. Az iskola vezetősége lehetőséget adott arra, hogy a gyakorlat végén a jelöltek kicseréljék vélemé­nyüket, észrevételeiket a gya­korlattal kapcsolatban. Az összejövetelen 3 fő prob­léma merült fel: 1. A tankönyvek és a tanár által nyújtható ismeretanyag viszonya. Általános , és talán közhelyszerű is volt a tanköny­vek bírálata. A jelöltek hozzá­szólásaiból kiderült, hogy na­gyon nehéz az egyetemen fel­halmozott, friss ismeretanya­got összhangba hozni pl. az általános iskola 5. osztályában folyó történelem tanítás szint­jével. De ez a probléma fenn­áll a gimnáziumban is. Az egyetemen fél évig hallgattunk előadást Egyiptomról, s a gim­názium első osztályában két óra alatt „kivégeztük” Egyip­tom történetét. Felmerült a kérdés: helyes-e ez az arány, s hogyan korrigálhatja a tanár? Általában a jelöltek mindig többet akartak adni, mint amennyit a tankönyv előírt, s a tanterv megengedett. Meg­lepő, hogy a még félig diákok, akik az egyetem felé jó né­hányszor a maximalizmus miatt tiltakoztak, a gyakorlás során erről néha megfeledkez­tek. De jómagam is tapasztaltam, hogy — elsősorban a gimná­ziumban — a tanulókban meg van az igény, hogy az órán több­et kapjanak a tanártól, mint amennyit a tankönyvben találnak. S ennek az egészsé­ges igénynek a kielégítése fel­tétlenül helyes, sőt, a jelöltnek nem egyszer nagy tekintélyt az osztállyal való bensőséges kapcsolatot biztosított a szak­mában való tájékozottság, az imponáló és alapos tárgybeli tudás. 2. A másik probléma a szem­léltetés kérdése inkább már pedagógiai jellegű. A szemlél­tető eszközök megválasztását erősen befolyásolja az anyag jellege, és a tanár szubjektív elképzelése. Dicséretes volt a jelöltek lelkesedése az oktatás eredményesebbé tétele érdeké­ben. A gyakorló iskolát a lehe­tőségekhez mérten felszerel­ték szemléltető eszközökkel. De távolról sem nevezhető a történelem-szertár teljesnek. Így a jelöltek zöme maga vitt be képeket, illusztrációkat és elsősorban olyan műveket, amelyekből szemelvényeket dolgozhattak fel. 3. A legnagyobb vita a jelölt és a vezetőtanár kapcsolatáról kerekedett. Ettől a kapcsolat­tól nagy mértékben függ a gyakorlat eredményessége. At­tól eltekintve, hogy a jelölt a tanárral szemben ismét „tanu­ló” lesz, tehát a gyakorlati jegy és a jellemzés érdekében csín­ján bánik a felmerülő nézetel­térésekkel, ezt a kapcsolatot mégsem tekinthetjük tanár— tanuló viszonynak. (Gondolom, hogy ezen a kis értekezleten már mindenki „bátran” be­szélt, mivel már megkapta a gyakorlati jegyet és a jellem­zést is.) A jelöltek és a tanárok zö­me elvtársias, emberileg és szakmailag is jó kapcsolatot épített ki. Ez nem a vezetőta­nár „utasításainak” szolgai be­tartását, hanem a vélemények kölcsönös kicserélését, össze­hangolását és a közösen ki­alakított vélemény, módszer, elképzelés kivitelezését jelen­tette. A vezetőtanárok zöme rugalmasan, megértéssel ke­zelte a jelölteket, szakmailag nagy mértékben elősegítette fejlődésüket. Viszont a jelöltek zöme is alkotó módon, bátran jelezte észrevételeit, a tanár óráival, módszereivel, vagy tárgyi megállapításaival kap­csolatban, és alkalmazhatta saját elképzeléseit, elsősorban a módszerekkel kapcsolatban. Igaz, hogy a szubjektív té­nyezők nagy szerepet játsza­nak a gyakorlat folyamán, de a döntő mégsem ez. A jelölt négy évi elméleti felkészülés után szembekerült a valóság­gal, az osztállyal. Ennek az „ismerkedésnek” nem hiszem, hogy abszolút fokmérője lenne az a gyakorlati jegy, amit a félév végén kaptunk. (Meg kell jegyezni, hogy ezek a jegyek zömmel jelesek és jók!) A legnagyobb értéke ennek a gyakorlatnak inkább az a ta­pasztalat, amelyre e pár hónap alatt szert tettünk. Gergely Jenő V. tört.-tud. szoc. szakos hallgató alatt az ember ismétel, régi anyagot kérdez, és lesi a meg­váltó csengőt... Következő órára vittem könyvet, amiből felolvasok, térképet, képeket a piramisról. Közben eszembe jutott, hogy létezik egy kérd­ve kifejtő módszer, tehát igye­keztem kérdve kifejteni az anyagot, de ezzel elment az idő, és nem lett felolvasás, képmutogatás. Tudom, hogy ez másoknak is probléma volt. Hallottam olyan jelöltről, aki két óra anyagát adta le egy órán, mert rengeteg ideje volt, és olyanról is, aki az óra felénél „átadta a szót” a vezető tanár­jának, mert szintén nem tu­dott mit kezdeni az idővel. Úgy hiszem, hogy ez a kér­dés bizonyos fokig összefügg azzal, hogy nem elég, ha a tankönyvet ismételjük, vala­mennyi többletet is kell nyúj­tani a gyerekeknek. Az óra anyagát a könyv alapján tíz perc alatt el lehet mondani, a többi időt azzal a plusszal kell kitölteni, amit mi adunk hoz­zá a könyv anyagához. A gye­rekek ezt feltétlenül elvárják. Azt, amit az órán el kell mon­dani, felerészben már ismerik. Tapasztalatom szerint az új óra anyagát mindig előre elolvasták, és okvetlenül kell olyasmit mondani, ami nincs a könyv­ben, mert ezzel meg lehet sze­rezni a rokonszenvüket. Ha ez megvan, kevesebbet kell fe­gyelmezni, jobban figyelnek, aktivizálni lehet az osztályt. Nem akarom azt állítani, hogy az aktivizálásnak csak ez az érzelmi hatás az alapja, de közrejátszik benne. Minden kezdet nehéz, de hogy ennyire, azt nem gondol­tam. Az egyetemen jól vagy rosszul levizsgáztunk pszicho­lógiából, pedagógiából, didak­tikából, és ezzel az elméleti tudással bírálgattuk a tanáro­kat hospitálás idején. Majd­nem mindent jobban tudtunk, mint ők, és tele voltunk „re­formötletekkel”. Az iskolában, úgy hiszem, könnyebb dolgunk is van, és nehezebb is. Saját tapasztala­taim alapján azt mondhatom, hogy két dologgal a legnehe­zebb megküzdeni: az idővel és a passzivitással. Az idő hol sok, hol kevés Volt olyan órám, aminek első felében elkészültem a felelte­­téssel, az új anyag közlésével, és a vázlatírással. És akkor még volt egy negyedóra. Ez Jövedelemigazolás Amennyire egyszerű, pecsét-, okmánybélyeg-, illeték-, igazo­lás-, elismerés-, ellenőrzés­­men­cs a beiratkozás egyete­münkre, annyira cifra az esti, levelező hallgatók jövedelmé­nek igazolása. A jövedelemiga­zolásra a tandíj megállapításá­hoz van szükség. A tanulmányi eredménytől, a havi fix kere­settől, a gyermekek számától függ a tandíj, amely átlag száz, százhúsz forint félévenként. (Lehet 70, lehet 200.) Amikor első éves voltam, elegendő volt egy stencilezett lapocskát kérni a munkahelytől. Ez a papír igazolta — ha már nekem nem hitte el senki —, hogy van munkahelyem, hogy kapok fi­zetést, s ez a fizetés ennyi és ennyi havonta. Két évvel ezelőtt azonban új, A. Tv. 1121. 1. sz. nyomtat­ványt hozott a posta, 8 alpont­tal, féloldalas kitöltési útmu­tatóval. A 2. pont alatti részt a mun­kaadó állítja ki. („A hallgató részére az előző 3 hónapban kifizetett — a táppénzmegálla­pítás alapjául szolgáló — mun­kabér és valamennyi bérjelle­gű juttatás együttes összege: ..................Ft.”) Ennek havi átlaga: pecsét, aláírás, dátum. Rendben van, enélkül nem megy. A 3. pont már több gondol­kodásra ad okot. Így szól: „A hallgató munkaviszonyon kí­vüli jövedelemforrásainak meg­jelölése.” Ezt a rovatot a „ta­nács vb adóügyi csop. (pénz­ügyi 6.)” írja alá és pecsételi le. A 4., 5. és 6. pont mezőgaz­dasági, kisipari, illetve árvael­látási jövedelmeim felől érdek­lődik. És ott a 8. pont: „Bün­tetőjogi felelősségem tudatá­ban kijelentem, hogy a 2. és 3. pont alatt igazolt keresetemen felül más jövedelmem nem volt és saját háztartásomban az alábbi — önálló keresettel nem rendelkező — gyermekek eltartásáról gondoskodom... A gyermekek számát igazolom (Budapesten a lakóbizottság elnöke, másutt községi (városi, kerületi) tanács vb.” Van egy lányom. Három éves. A lakóbizottság elnöke mit sem tudott róla. „Csak­ugyan van?”, kérdezte, amikor több napi keresgélés után ott­hon találtam. „Csakugyan van” mondtam. Erre aláírta, és rátette a nélkülözhetetlen pecsétet. Egy esti hallgató EGYETEMI LAPOK A szolidaritási munkacsoport II. félévi programja Az ELTE -KISZ vb február 16-án elfogadta a KISZ mel­lett működő szolidaritási munkacsoport II. félévi programját. A munkaterv célja kevesebb, de az eddigi akcióknál jobban megszervezett megmozdulások előkészítése. 1. Közreműködni a karok által szervezett véradáson, 2. március elején vietnami filmet vetítenek az Egyetemi Színpadon, 3. április 16-án összegyetemi vietnami vasárnapot szervez­őért, mintegy 700 részvevővel, 4. más alkalommal kari vietnami vasárnapot kisebb lét­számmal, 5. április végén pedig baráti találkozóra kerül sor a klub­ban, vietnami fiatalokkal. Szekrényesy Júlia: • • __ • • A KÖZÖNY — A parancsok és prédiká­ciók kora lejárt — vette fel a beszélgetés elszakadt fonalát ismerősöm. — Tovább kellene lépni, egyetemi szintre. Az erkölcsről próbáltunk okosat mondani, megfejteni titkát, nyitját keresni a kö­zönynek, ami bizonyos mér­tékig erkölcsi kérdés is. Kö­zöny a kolléga iránt, közöny, az egyetemen folyó munka, kö­zöny a cél, közöny a hivatás és közöny minden iránt, ami a lakás négy falán kívül törté­nik. Barátom, akivel beszélget­tem ingerült volt és mérges. — Nem elég az általános ele­mi parancsokat betartani, kü­lönösen nem, ha egyetemre jársz, a közöny is erkölcstelen­ség — kiabálta. — Nem közönyösek az egye­temisták — vetettem közbe — szállj vitába velük, és meglá­tod, hogy érdeklődnek. — Igen, érdeklődnek soka­t, és vitáznak is sokat, de ha fél évig nem provokálod őket, maguktól semmi sem jut eszükbe, közönyösek. Remény­telenek. Elváltunk. Barátom ideges, sértett ember, próbáltam ma­­gyarázgatni magamnak a dol­got. Az ő korában sötéten lát az ember, és általánosít, gyak­ran és túl gyorsan. Igen, ez közhely, igazság, de az elhang­zott vádakat nem tudtam könnyen elfelejteni. Ki kell hámozni belőle azt, ami igaz, mert ha nem is reménytelenek az egyetemisták, van azért egy-két elgondolkoztató jelen­ség. Közönyösek is vannak, olyanok, akik vatta között ne­velődtek fel, és még nem ta­nulták meg, hogy nekik is könnyebb, ha élénkebben ve­gyülnek az emberi társadalom­ban. Erkölcstelenek végül is? Igen, ha szigorúak vagyunk. Legyünk is azok, de a szigorú­ság viszont ne általános le­gyen, ne általában közönyös­ségről ítélkezzék, hanem X. Y. közönyéről valamilyen konkrét üggyel kapcsolatban. így elmélkedtem magam, amikor eszembe jutott bará­tom első felkiáltása a parancs­ról és a prédikációról. Jó volt, mert már majdnem prédikál­tam magamban egymás segíté­séről, a dolgok iránti érdeklő­désről, sőt a szeretet fontossá­gáról meg a felelősségről. Ha hallanák, kinevetnének minket, mert unják a prédikálást, és különben is kevés olyan közö­nyös ember van, aki ezt ma­gáról elismerné. Hát akkor pe­dig, hogy rázzuk fel őket — vagy akit nem lehet könnyen, azt fel se rázzuk? Nem tudom. Akit lehet, meg kell azért pró­bálni. Ha most nem megy, ak­kor később. Most nehéz, a tör­ténelem felszínen csendes sza­kaszaiban mindig nehéz. Úgy vettem észre, hogy a gyerekek szeretnek gondolkozni, de nem lehet olyat kérdezni, ami teljesen előzmény nélkül való. A kérdéseknek kell vala­mi régebbi ismerethez kapcso­­lódniok, mert különben nem tudják, hogy mit akarunk tő­lük. Viszont erős a kritikai szellem bennük, és nem elég­szenek meg az első adandó vá­lasszal, hanem újat, és job­bat keresnek. A versenyszel­lem felébresztése feltéttenül hozzájárul az aktivitás feléb­resztéséhez. Egy-egy gyakor­lat: „ki ír több hangutánzó szót?” igen nagy lelkesedést eredményezhet, az is igaz azonban, hogy ilyen esetekben nagyon nehéz visszaállítani azt a légkört, amelyben már nincs szükség a találgatásokra, és csak a figyelem az, amit kívánunk tőlük. Nehezebeb tanítani, mert egy különböző képessé­gű, vérmérsékletű csoportnak egy bizonyos ismeretanyagot nyújtani, sőt bizonyos nevelé­si célokat is teljesíteni. De könnyebb azért, mert közvet­lenül le lehet mérni, amit a gyerekekre tett az óra. Rögtön rá lehet jönni, ha nem értet­ték meg az anyagot, vagy va­lami problematikus maradt. Féltünk a tanítástól, nehéznek tűnik a fegyelme­zés, gyakran eredménytelen­nek, de ha a jelöltre ránéz egy okos arc, amin látszik, hogy megértette, vagy ha már nem kell szóval fegyelmezni, csak ránézni a rendetlenkedőkre, akkor úgy érzi az ember, hogy nem is olyan nehéz, nem is eredménytelen. IL V.

Next