Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1987 (29. évfolyam, 1-18. szám)
1987-02-02 / 1. szám
Versenyszellem — szellemverseny?! OTKA-SZORÍTÓ „Amíg az ipar nehézkesen mozdul a reformfelhívások immár több évtizedes harsonaszavára, addig a tudománypolitika területén napjainkban markáns változások tanúi lehetünk!” A fenti megkapó véleményt — még az elmúlt ősszel — a minisztérium egyik tisztségviselőjétől (egykori évfolyamtársamtól) hallottam. Miikor érdeklődtem, vajon miféle konkrétumokkal tudná alátámasztani attraktív kijelentését, kapásból az új országos tudományos kutatási alap (OTKA) finanszírozási szisztémáját hozta fel. A „versenyszellemet erősítő” pályázati rendszer üdvözítő jellegét ecsetelve teljesen tűzbe jött. Egyre csak bizonygatta, hogy az új rendszer majd „megváltja” tudományos életünket, s a válságos pénzügyi helyzetre — ha nem is menten, de hamarost — „gyógyírt hoz”. Nem bonyolódtam régi barátommal vitába, bár ágált bennem a kétely. Egyrészről tudtam, hogy a vitához jólinformáltság szükségeltetik, másrészről már régen tolerálom a szakmai sovinizmus bocsánatos bűnét. Ezenkívül némi reményt ébresztett bennem is az az eszmefuttatás, hogy valamiféle háztáji avagy vgmk-szerű intézmény kialakuljon a tudományos élet dolgozói számára is. Mindenesetre ezután jobban odafigyeltem a dologra. Mi is ez az OTKA? Lényegében a hajdani fejpénzszerűen (alanyi jogon) bázisszemlélet alapján leosztott kutatásfinanszírozási rendszer, merőben új alapokra helyezése, mely valahol az el nem ismert költségvetési dotáció alakzata. Voltaképp még egy évvel ezelőtt meghirdették, csak épp a pénz folyósítása történik kissé vontatottan — pillanatnyilag egyre csökkentett volumenben — és részletekre osztva. A folyó kiadásokra és a beruházásokra elkölthető kutatási alap bizonyos hányadát — egy bizonytalan második lépcsőben — valutában is igényelhetnék a pályázók. Pillanatnyi állás szerint folyó költségeknek most épp 75%-át, beruházásoknak pedig csupán 45— 50%-át tudja folyósítani az Akadémia ezzel megbízott részlege. Ma már dollárkeretekről egyre kevésbé szól a fáma, ellenben kiderült, hogy a pályázók — akik nemcsak tanszékek, hanem tanszékközi csoportosulások, avagy ad hoc teamek, sőt egyéni kutatók is lehetnek — közül sem sokan kaptak annyi forintot, amenynyit megfelelően kivitelezhetőnek gondoltak a vállalt feladat teljesítésére. Nagy kérdés az is, mi lesz azokkal, akiknek semmi sem jutott?... Mivel az utóbbiak zömében fiatalok — aminek kézenfekvő magyarázata, hogy a nagy nevek önmagukban is komolyabb hatást gyakoroltak az elbíráló bizottságra —, nincs garancia arra, hogy be tudják fejezni folyamatban levő kutatásaikat, s nyilvánvaló, hogy presztízsük, munkakedvük és önbecsülésük is csökken ezáltal. Különösen a természettudományok területén sorakoznak óriás kérdőjelek az OTKA által le nem fedett témakörökben. Ezek a jelentős fehér foltok tudományos képviselői most bizony nagyon szomorú helyzetbe kerültek. Ugyanis senki sem tudja megmondani, hogy melyik megszületni sem engedett, vagy elakadt kutatás hozhatott volna kiemelkedő eredményt, vagy állt akár a Nobel-díj előtt. Tudjuk, hogy kényszerhelyzetről van szó. Az alapkoncepció szerintünk sem eleve elvetendő. Tudniillik inkább az ígéretes munkák kapjanak jelentősebb anyagi segítséget ebben a szorult helyzetben, minthogy „igazságosan” szétforgácsoljuk az erőket. Sajnos, a próbálkozás népszerűtlenségét növelte az a bérkiáramlásra felügyelő hatósági intézkedés, mely szerint kutatási megbízást saját dolgozó nem kaphat. Azaz a látens vgmk-ainalógia is megtorpedózódott, holott nyilvánvalóan ideálisabb volna, ha a kutatóknak is módjukban állna egy munkahelyen megkeresni a tisztes megélhetéshez szükséges jövedelmet, és nem csupán hobbiból művelni a tudományt. A helyzet reprezentálására kiváló adalékul szolgálnak egy teljesen egzakt tudományág, a vegyészet ez évi kutatási előirányzatai. Dr. Furka Árpád — egyetemi tanár —, a Kémiai Tanszékcsoport vezetőhelyettese, a tanszékközi tudományos bizottság elnöke, rendelkezésünkre bocsátotta a TTK vegyészeti részlegeinek — mind az OTKA-t, mind a minisztérium által utóbb folyósított —, kutatási pályázatok tényszámait. Furka Árpád érdeklődésünkre még elmondta, hogy mivel reálértékben egyre kevesebből kell gazdálkodni, ez természetszerűleg a tudomány és minőség rovására megy. Nem lehet hosszú távon nélkülözni a nyugati szakirodalmat, és a beruházások elmaradása szó szerinti lerongyolódáshoz vezet, olyannyira, hogy ma már a laborgyakorlatok beépítése válik szükségessé. Javasolja a jeligés rendszer meghonosítását, hogy ne a neveket, hanem a témákat kelljen elbírálni a bizottságoknak, valamint — hangsúlyozta Furka Árpád —, méltányos lenne kidolgozni egy pontértéktáblázatot, mely az eddigi ráfordítások arányában mérné a tudományos produkciót. Így a fiatal tehetségek sem kerülnek behozhatatlan hátrányba. Komilla IiktveL ! Igényelt összeg millió Ft Elnyert összeg millió Ft Egy kutatóra eső átlag ezer Ft Általános szervetlen kémia 5,0 1,2 59,0 Fizikai kémia 12,0 2,2 115,0 Kolloidika 5,8 1,3 81,0 Szerves kémia 16,0 5,6 280,0 Szervetlen és analitikai kémia 40,0 13,5 386,0 Kibernetika labor 4,2 2,5 504,0 Kvantumkémiai csoport 2,1 1,1 183,0 Magkémia 5,7 2,2 324,0 Kémiai technika 4,2 1,5 112,0 összesen: 59,0 31,1 223,0 A Paradicsom kapui A közelmúlt történelmének vannak periódusai, melyeket ha művészi eszközökkel megidéz az utókor — torokszorító emlékeket hív elő, alig hegedt sebeket kapar fel. Az ilyen alkotások kritikái általában szőrmentén kezelik a művek hibáit attól félvén, hogy erősebb kifejezéseik, netán egyszerűen a véleményük ugyancsak a már említett sebek feltépését idéznék elő. Ám szükség van a vészkorszakok művészi ábrázolására, s a velejáró bírálatra is. Mindezt elfogulatlanul véghezvinni — tekintettel az érintett befogadókra is — nem könnyű feladat. SCHULZE ÉVA és SZÁNTÓ ERIKA forgatókönyve alapján, utóbbi rendezésében láthatják a nézők a mozikban az ELYSIUM című filmet. KESZI IMRE regénye nyomán került celluloidszalagra, a mű, melynek főhőse a tízéves zsidó fiú, Szekeres Gyuri 1944 kora nyarán egy délután elindul otthonról, s többet nem tér haza. Deportálják, s ama gyermekkoncentrációs tábor lakója lesz sokadmagával együtt, amely létrehozói ördögi ötletétől indíttatva az Elysium nevet viseli. A fizikai körülmények valóban jók, a gyermekek jutalmul kuglófot, kakát kaphatnak, miután a tábor orvosparancsnokának kísérleteiben aktív alanyként (tárgyként) részt vesznek. Gyuri szülei gyermekük eltűnése után szinte tehetetlenül állnak, barátjuk indul a fiú megmentésére, akinek kálváriája, majd veresége (nem tud segíteni) s a Szekeres család bújtatása adja a film másik felét. Ez az a pont ahol a film nem csupán elkoptatott frázisokba bocsátkozik, hanem hiteltelen figurát is teremt: az anyát RÁCKEVEI ANNA, aki színpadon nemegyszer bizonyította tehetségét, képtelen megoldani feladatát. Lélektani vergődést illene mutatnia, de odáig is csak röpke pillanatokig jut el, hogy az anya kétségbeesését átadja a nézőnek. Mindehhez kevés az egyszeri sírás, a kéztördelés. Az apa neves zenész, amolyan szobatudós, aki menekülésében is összekötözött könyveit igyekszik magával vinni — SZILÁGYI TIBOR alakjában kel életre. Az ő figurája is papírízű marad — azt a magyar zsidót formázza, aki a vészkorszak napjaiban sem hasonlik meg: asszimilálódott, magát teljesen magyarnak érző ember, akit bizonyos érzelmi szálak fűznek ugyan hitéhez, ám ez szinte kizárólag őseire való emlékezésében jut kifejezésre. Ellenpontja a cionista mentőakciók szervezője, az egykori tanítvány — KERN ANDRÁST láthattuk e szerepben —, aki szintén az ízléstelenségig elkoptatott klisét hozza: „Professzor úr, sose értettem. Elárulná, mi köze magának a magyar népzenéhez?” — kérdi Szekerestől, aki természetesen felháborodik ezen. A vallási fanatizmusba révedő rabbi — DÉGI ISTVÁN —, aki isteni büntetést vél felfedezni a Holocaust * pusztításában, szintén közhelyszámba megy. Nem vitatom: e magatartások a történelemből kiemelt példák. De csupán példák, s nem példázatok, amelyekre akár realista filmet lehet építeni. Sokadszorra ismételgetik a gondolkodó katonatiszt kivételes példáját — BODROGI GYULA bújt egyenruhájába — aki lamentál, megsemmisítse-e a deportálandók személyi anyagát, de visszakozik, hiszen: „Valakit mindig gyűlölni kell!" — s alkoholba menekül. Tordy Géza belügyi tanácsosaki „személy szerint semmiről” nem tehet, csak gyermeke halála után (s ez izgalmas pszichológiai momentum) nyújt segédkezet a Szekeres család barátjának, egykori munkatársa halállal versenyt futó küzdelméhez. BÁCS FERENC képes visszaadni az emberek hitét: a homo morális létező jelenség. Egy jelenete van MENSÁROS LÁSZLÓNAK, aki hivatalnok-ezredes szerepében hihetetlen gátlástalanságot présel figurájába — olyan választás elé kényszeríti a hozzáforduló barátot, hogy annak meghátrálása törvényszerű. Az ábra idáig nem sok jót mutat: kevés kivétellel kliséfigurák mozognak jól, rosszul, az instrukciókra. A film szerkezete lendíti át a történetet azon a minőségi határon, ami fölött azt jónak nevezhetjük. Váltva látjuk viszont Gyurit (NAGY ZOLTÁN mosolyát, majd döbbenetét sokáig nem felejtjük el, amint kék szemével ZÁDORI FERENC kamerájába néz), s a családot. A szögesdrót mitikus ablaka mögül néz vissza az otthon felé, majd hasonszőrűek közé kerülve lassan önállóvá válik: szembenéz az intellektuális külsejű katonaorvossal — Helmer doktorral. KLAUS ABRAHAMOVSKY formálta meg Lager Elysium parancsnokát, aki kísérleteit a Német Birodalom számára kitenyésztendő jövő faj érdekében végzi. Gyuri eltűnt társait keresi rajta, majd karácsony ünnepén, (e jelenet többek között az egyik, amitől a film mégis súlyos alkotásnak mondható) a feldíszített fenyő körül táncoló gyereksereg körébe vonja. A táborjelenetek báját a „gyerekszáj”, fájdalmát a soknyelvű elrabolt emberpalánták alkalmazkodása, s hitetlen örömszomja adja. A végkifejlet tragikumát a történelem előzékenyen szolgáltatta. A front közeleg, s a táborlakók sorsa akár milliónyi szülőé, nagyszülőé — ugyanúgy alakul amint Pilinszky írta: „kapuit vadul széttaszitvasarkig kitárul a halál.” Sorban vonul a gyermeknép a gázfürdőbe, bejárata előtt Gyuri még egyszer szembenéz Helmer doktorral, aki arcát görcsbe torzulva fordítja el. A Paradicsom-Pokol gyilkos dialektikája elleni egyedüli módszert Gyuri az álom-epilógusban fogalmazza meg: „Most már tudom, rúgni kellett volna, karmolni, harapni, — de már késő!” A fiú ködbevesző képének apja tesz katartikus ígéretet: „Ez soha többé nem történik meg!”. Vajon elég-e ez a katarzis az elsötétülő képen feltűnő adat ellensúlyozására: „a koncentrációs táborokban másfélmillió gyermek pusztult el”? A film — ami összességében hibái ellenére jó — parancs az élőknek: emlékezzenek, s az elkövetett bűnökre ne legyen bűnbocsánat! Szántó Gábor Illúziótlan heroizmus - Beszélgetés Kulin Ferenccel • Ruszt József kezdeményezésére a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház a múlt év decemberében másodszor rendezte meg a fiatal drámaírók nyílt fórumát, melyen a szerzők és a színházi szakemberek közösen vitattak meg hat, eleddig be nem mutatott darabot. A legjobb műnek járó Shakespeare Vilmos-díjat Kulin Ferenc, az ELTE Reformkori Magyar Irodalmi Tanszékének adjunktusa kapta Kölcsey-vitadrámájáért. — Először is szeretettel gratulálunk a pályatársak elismeréséhez, mely nyilván minden gyanú felett áll. — Köszönöm. — Aligha vitatható, hogy a mai magyar dráma és a mai magyar színház viszonya nem éppen harmonikus. A színháziak a közönség igényeire, szorongató gazdasági körülményeikre, műfaji okokra hivatkozva — ritka kivételtől eltekintve — nem rendelnek új magyar drámát, a szerzők pedig gyakran döntenek úgy, annyit már nem engedhetnek elveikből, hogy beilleszkedjenek ebbe a konzervatív struktúrába: elpártolnak a színpadtól, mert más műfajokban szabadabbnak tudhatják magukat. Miért marad újra és újra beteljesületlen ez a szerelem? — Mindenekelőtt a mai magyar színház politikai lehetőségeit kell bemérnünk. A látszat valóban az, hogy a színházak értelmetlenül moderneskedőnek, eljátszhatatlanul drámaitlannak bélyegzik a születő művek egy részét, ám valójában a szemléletüket nem fogadják be. Ha megnézzük a repertoárokat, műsorterveket, láthatjuk, hogy a választott darabok igen kevéssé foglalkoznak a nyolcvanas évek magyar problémáival. Játsszák a világirodalom klasszikusait, olykor a magyar drámatörténet darabjait és a mai külföldi abszurd, groteszk, kommersz művek egész légióját. A mai vagy fiatal magyar dráma pedig nem elsősorban műfaji okok miatt marad a falakon kívül; nem arról van szó, hogy hiányoznak azok a rendezők, dramaturgok, színészek akik felmérhetnék e művek politikai és esztétikai jelentőségét, akik színpadi kísérleteikkel — egy szűkebb közönségréteg előtt — akár még a siker reményével is — szívesen bátorítanák a szerzőket és önmagukat, hanem arról van szó, hogy a színház jelenleg nem merészkedik, nem merészkedhet az élet közelébe. A műfaji kifogások a politikai szituáció leplezéseként jelennek meg; a politika nem kívánja a színházat vitapartneréül látni, közöttük nem lehet nyilvános ütközet. Az igazi konfliktusok folytonos halasztása pedig a drámaírói ambíciókat is elsorvasztja. — Eszerint az igazi ellentét nem a szerzők és a színház között van, mégis ők távolodnak el egymástól. Nem gondolható-e el az a közvetlen együttműködés, ami Nyugaton egyre gyakoribb — ilyen például Thomas Bernhard és Claus Peymann, illetve állandó színészeinek közössége — hogy a szerző a társulattal dolgozva nem darabot, hanem előadást ír? — Ezt nálunk — a színházi struktúra előbb említett zártsága miatt — csaknem lehetetlennek, irreálisnak tartom. Közbevetőleg hadd jegyezzem meg: a zalaegerszegi fórumon résztvevő szerzők egy újabb generáció tagjai akiknek keménységét, intoleranciáját el kell fogadnom, hiszen ők épp a középnemzedék, a mi kudarcaink miatt nem hihetnek a kompromisszumok, a kis lépések célszerűségében. A mai magyar dráma ügye ugyanolyan helyzetben van, mint az ország: alapvető fordulatra lenne szükség, s ez kis lépésekkel nem helyettesíthető. — Úgy tudom, a Radnóti Színpadon felolvasó színházat terveznek a még be nem mutatott darabok megismertetésére. Ez is kis lépés? — Szerintem tipikusan az. Mondhatnám: szükséges, de nem elégséges. A színpadra írott mű végül is arra való, hogy előadásszerűen mutassák be, kötetben megjelenjen. A be nem mutatható vagy ki nem adható darabok kétszáz ember előtt való felolvasása a nyilvánossá tételnek csak a látszatát keltheti; valójában a periférián tartja azt, ami a struktúrába akar betörni. Drámairodalmunknak felbecsülhetetlen károkat okoz, hogy nincs Pesten egy független kísérleti színház, hogy a művek sokszor csak tízéves huzavona után, főhatósági engedélyek birtokában, akkor kerülnek színpadra, amikor már részben aktualitásukat vesztették. — Nem kívánnám igazolni az áldatlan állapotokat, de az aktualitásról eszembe jut: ha tízévnyi „pihenéstől” ilyen károkat szenvedhet egy mű, ez egyben annak beismerése is, hogy a mai drámák szükségképpen helyiértékűbbek mint a klasszikusok, amelyeket születésük után száz, ötszáz vagy kétezerötszáz évvel is az aktualitás igényével gondolhatunk végig? — Nagyrészt talán helyibb értékűek, nem csak maradandóságuk szempontjából, de földrajzilag is. Ugyanakkor nyilvánvalónak látszik, hogy keletkezésekor minden mű elsősorban helyiértékű, s csak jóval később derül ki, vajon ez-e „a kor foglalata”. Ám egy korszak csak akkor termelheti ki magából leendő klasszikusait, ha a benne élőknek megadataik a megszólalás, a kísérletezés lehetősége. — Úgy hiszem, mindaz, amiről, eddig beszéltünk, összefüggésbe hozható új vitadrámájával,illetve Kölcsey személyével is ... — Én elsősorban Kölcsey, Kölcseyék erkölcsi helyzetét tartom a mienkkel rokoníthatónak. A reformkort irányító nemesi értelmiséget nem karizmatikus pátosz jellemezte, nem naiv és szent lelkesültséggel haladtak a forradalom felé. Tudták, ha a felhalmozódott történelmi adósságot rövid időn belül nem törlesztik, a katasztrófa elkerülhetetlen. Az országban szorongás szkepszis, a rossz fordulattól való félelem uralkodott, ők mégis — a győzelem esélyének illúziója nélkül — makacs akarással végig játszották szerepüket, magatartásukat morális indíttatású cselekvéskényszer jellemezte. Kölcsey pedig e magatartást nem csak gyakorolta de ő volt annak legjelentősebb etikusa, ideológusa is A tizes években még azt a nézetet vallja, hogy minden felvilágosodásnak az ember boldogságát kell szolgálnia, ám később felismeri, a személyes boldogság ügye nem állhat az egyén életprogramjának középpontjában. Kölcseyék kezdenek szembenézni azzal, hogy az ember kezéből kezd kicsúszni saját és közössége sorsának irányítása. Megjegyzem, ez a felismerés első csírája annak a gondolatkörnek, amelyből majd a huszadik századi abszurd és groteszk szemlélet fakad, hogy tudniillik az individuum tehetetlen a létét meghatározó erőkkel szemben, alig mutatkozik összefüggés a szándék, a cselekvés és annak eredménye között. Kölcsey azt sugallja: ez a helyzet csak akkor viselhető el, ha az individuum szellemi enegiái által hérosszá növeli magát; illúziótlan heroizmusa nem védelmet keres, nem magába fordul, nem kivonul, hanem ha kell visszavonultan, de figyelmesen, befelé építkezik, várni tud, hogy a véletlenszerűen adódó alkalmat felismerhesse, és akkor cselekedhessen. Nem a lét értelmetlenségén önnön lehetőségeinek korlátozottságán töpreng, hanem mindezek felismerésével és elfogadásával vállalja a játszmát, ami adatott. Lőrinczy Attila.