Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1987 (29. évfolyam, 1-18. szám)

1987-02-02 / 1. szám

Versenyszellem — szellemverseny?! OTKA-SZORÍTÓ „Amíg az ipar nehézkesen mozdul a reformfelhívások immár több évtizedes harsonaszavára, addig a tudománypo­litika területén napjainkban markáns változások tanúi le­hetünk!” A fenti megkapó véleményt —­ még az elmúlt ősszel — a minisztérium egyik tisztségvi­selőjétől (egykori évfolyam­társamtól) hallottam. Miikor érdeklődtem, vajon miféle konkrétumokkal tudná alátá­masztani attraktív kijelentését, kapásból az új országos tudo­mányos kutatási alap (OTKA) finanszírozási szisztémáját hozta fel. A „versenyszelle­met erősítő” pályázati rend­szer üdvözítő jellegét ecsetel­ve teljesen tűzbe jött. Egyre csak bizonygatta, hogy az új rendszer majd „megváltja” tu­dományos életünket, s a vál­ságos pénzügyi helyzetre — ha nem is menten, de hama­­rost — „gyógyírt hoz”. Nem bonyolódtam régi ba­rátommal vitába, bár ágált bennem a kétely. Egyrészről tudtam, hogy a vitához j­ól­informáltság szükségeltetik, másrészről már régen tolerá­lom a szakmai sovinizmus bocsánatos bűnét. Ezenkívül némi reményt ébresztett ben­nem is az az eszmefuttatás, hogy valamiféle háztáji avagy vgmk-szerű intézmény kiala­kuljon a tudományos élet dol­gozói számára is. Mindeneset­re ezután jobban odafigyel­tem a dologra. Mi is ez az OTKA? Lénye­gében a hajdani fejpénz­­szerűen (alanyi jogon) bázis­szemlélet alapján leosztott kutatásfinanszírozási rendszer, merőben új alapokra helye­zése, mely valahol az el nem ismert költségvetési dotáció alakzata. Voltaképp még egy évvel ezelőtt meghirdették, csak épp a pénz folyósítása történik kissé vontatottan — pillanatnyilag egyre csökken­tett volumenben — és rész­letekre osztva. A folyó ki­adásokra és a beruházásokra elkölthető kutatási alap bizo­nyos hányadát — egy bizony­talan második lépcsőben — valutában is igényelhetnék a pályázók. Pillanatnyi állás szerint folyó költségeknek most épp 75%-át, beruházá­soknak pedig csupán 45— 50%-át tudja folyósítani az Akadémia ezzel megbízott részlege. Ma már dollárkere­tekről egyre kevésbé szól a­ fáma, ellenben kiderült, hogy a pályázók — akik nemcsak tanszékek, hanem tanszékközi csoportosulások, avagy ad hoc teamek, sőt egyéni kutatók is lehetnek — közül sem sokan kaptak annyi forintot, ameny­­nyit megfelelően kivitelezhe­tőnek gondoltak a vállalt fel­adat teljesítésére. Nagy kér­dés az is, mi lesz azokkal, akiknek semmi sem jutott?... Mivel az utóbbiak zömében fiatalok — aminek kézenfek­vő magyarázata, hogy a nagy nevek önmagukban is komo­lyabb hatást gyakoroltak az elbíráló bizottságra —, nincs garancia arra, hogy be tud­ják fejezni folyamatban levő kutatásaikat, s nyilvánvaló, hogy presztízsük, munkaked­vük és önbecsülésük is csök­ken ezáltal. Különösen a ter­mészettudományok területén sorakoznak óriás kérdőjelek az OTKA által le nem fedett témakörökben. Ezek a jelen­tős fehér foltok tudományos képviselői most bizony na­gyon szomorú helyzetbe ke­rültek. Ugyanis senki sem tudja megmondani, hogy me­lyik megszületni sem enge­dett, vagy elakadt kutatás hozhatott volna kiemelkedő eredményt, vagy állt akár a Nobel-díj előtt. Tudjuk, hogy kényszerhely­zetről van szó. Az alapkon­cepció szerintünk sem eleve elvetendő. Tudniillik inkább az ígéretes munkák kapjanak jelentősebb anyagi segítséget ebben a szorult helyzetben, minthogy­­ „igazságosan” szétforgácsoljuk az erőket. Sajnos, a próbálkozás népsze­rűtlenségét növelte az a bér­­kiáramlásra felügyelő hatósá­gi intézkedés, mely szerint ku­tatási megbízást saját dolgozó nem kaphat. Azaz a látens vgmk-ainalógia is megtorpedó­­zódott, holott nyilvánvalóan ideálisabb volna, ha a kuta­tóknak is módjukban állna egy munkahelyen megkeresni a tisztes megélhetéshez szük­séges jövedelmet, és nem csu­pán hobbiból művelni a tudo­mányt. A helyzet reprezentálására kiváló adalékul szolgálnak egy teljesen egzakt tudományág, a vegyészet ez évi kutatási elő­irányzatai. Dr. Furka Árpád — egyetemi tanár —, a Ké­miai Tanszékcsoport vezető­helyettese, a tanszékközi tu­dományos bizottság elnöke, rendelkezésünkre bocsátotta a TTK vegyészeti részlegeinek — mind az OTKA-t, mind a minisztérium által utóbb fo­lyósított —, kutatási pályá­zatok tényszámai­t. Furka Árpád érdeklődé­sünkre még elmondta, hogy mivel reálértékben egyre ke­vesebből kell gazdálkodni, ez természetszerűleg a tudomány és minőség rovására megy. Nem lehet hosszú távon nél­külözni a nyugati szakirodal­mat, és a beruházások elmara­dása szó szerinti lerongyoló­­dáshoz vezet, olyannyira, hogy ma már a laborgyakorlatok beépítése válik szükségessé. Javasolja a jeligés rendszer meghonosítását, hogy ne a neveket, hanem a témákat kelljen elbírálni a bizottsá­goknak, valamint — hangsú­lyozta Furka Árpád —, mél­tányos lenne kidolgozni egy pon­tértéktáblázatot, mely az eddigi ráfordítások arányában mérné a tudományos produk­ciót. Így a fiatal tehetségek sem kerülnek behozhatatlan hátrányba. Kom­illa Iik­tveL ! Igényelt összeg millió Ft Elnyert összeg millió Ft Egy kutatóra eső átlag ezer Ft Általános szervetlen kémia 5,0 1,2 59,0 Fizikai kémia 12,0 2,2 115,0 Kolloidika 5,8 1,3 81,0 Szerves kémia 16,0 5,6 280,0 Szervetlen és analitikai kémia 40,0 13,5 386,0 Kibernetika labor 4,2 2,5 504,0 Kvantumkémiai csoport 2,1 1,1 183,0 Magkémia 5,7 2,2 324,0 Kémiai technika 4,2 1,5 112,0 összesen: 59,0 31,1 223,0 A Paradicsom kapui A közelmúlt történelmének vannak periódusai, me­lyeket ha művészi eszközökkel megidéz az utókor — torokszorító emlékeket hív elő, alig hegedt sebeket ka­par fel. Az ilyen alkotások kritikái általában szőrmen­tén kezelik a művek hibáit attól félvén, hogy erősebb kifejezéseik, netán egyszerűen a véleményük ugyan­csak a már említett sebek feltépését idéznék elő. Ám szükség van a vészkorszakok művészi ábrázolására, s a velejáró bírálatra is. Mindezt elfogulatlanul véghez­vinni — tekintettel az érintett befogadókra is — nem könnyű feladat. SCHULZE ÉVA és SZÁNTÓ ERIKA forgatókönyve alapján, utóbbi rendezésében láthatják a nézők a mo­zikban az ELYSIUM című filmet. KESZI IMRE re­génye nyomán került celluloidszalagra, a mű, mely­nek főhőse a tízéves zsidó fiú, Szekeres Gyuri 1944 kora nyarán egy délután elindul otthonról, s többet nem tér haza. Deportálják, s ama gyermekkoncentrá­ciós tábor lakója lesz sokadmagával együtt, amely lét­rehozói ördögi ötletétől indíttatva az Elysium nevet viseli. A fizikai körülmények valóban jók, a gyerme­kek jutalmul kuglófot, kakát kaphatnak, miután a tábor orvosparancsnokának kísérleteiben aktív alany­ként (tárgyként) részt vesznek. Gyuri szülei gyermekük eltűnése után szinte tehe­tetlenül állnak, barátjuk indul a fiú megmentésére, akinek kálváriája, majd veresége (nem tud segíteni) s a Szekeres család bújtatása adja a film másik felét. Ez az a pont ahol a film nem csupán elkoptatott frá­zisokba bocsátkozik, hanem hiteltelen figurát is te­remt: az anyát RÁCKEVEI ANNA, aki színpadon nemegyszer bizonyította tehetségét, képtelen megolda­ni feladatát. Lélektani vergődést illene mutatnia, de odáig is csak röpke pillanatokig jut el, hogy az anya kétségbeesését átadja a nézőnek. Mindehhez kevés az egyszeri sírás, a kéztördelés. Az apa neves zenész, amolyan szobatudós, aki menekülésében is összekötö­zött könyveit igyekszik magával vinni — SZILÁGYI TIBOR alakjában kel életre. Az ő figurája is papírízű marad — azt a magyar zsidót formázza, aki a vész­korszak napjaiban sem hasonlik meg: asszimilálódott, magát teljesen magyarnak érző ember, akit bizonyos érzelmi szálak fűznek ugyan hitéhez, ám ez szinte ki­zárólag őseire való emlékezésében jut kifejezésre. El­lenpontja a cionista mentőakciók szervezője, az egy­kori tanítvány — KERN ANDRÁST láthattuk e sze­repben —, aki szintén az ízléstelenségig elkoptatott klisét hozza: „Professzor úr, sose értettem. Elárulná, mi köze magának a magyar népzenéhez?” — kérdi Szekerestől, aki természetesen felháborodik ezen. A vallási fanatizmusba révedő rabbi — DÉGI ISTVÁN —, aki isteni büntetést vél felfedezni a Holocaust * pusztításában, szintén közhelyszámba megy. Nem vi­tatom: e magatartások a történelemből kiemelt pél­dák. De csupán példák, s nem példázatok, amelyekre akár realista filmet lehet építeni. Sokadszorra ismé­telgetik a gondolkodó katonatiszt kivételes példáját — BODROGI GYULA bújt egyenruhájába — aki la­mentál, megsemmisítse-e a deportálandók személyi anyagát, de visszakozik, hiszen: „Valakit mindig gyű­lölni kell!" — s alkoholba menekül. Tordy Géza bel­ügyi tanácsosa­­ki „személy szerint semmiről” nem tehet, csak gyermeke halála után (s ez izgalmas pszi­chológiai momentum) nyújt segédkezet a Szekeres csa­lád barátjának, egykori munkatársa halállal versenyt futó küzdelméhez. BÁCS FERENC képes visszaadni az emberek hitét: a homo morális létező jelenség. Egy jelenete van MENSÁROS LÁSZLÓNAK, aki hi­vatalnok-ezredes szerepében hihetetlen gátlástalansá­got présel figurájába — olyan választás elé kénysze­ríti a hozzáforduló barátot, hogy annak meghátrálása törvényszerű. Az ábra idáig nem sok jót mutat: kevés kivétellel kliséfigurák mozognak jól, rosszul, az instrukciókra. A film szerkezete lendíti át a történetet az­on a mi­nőségi határon, ami fölött azt jónak nevezhetjük. Vált­va látjuk viszont Gyurit (NAGY ZOLTÁN mosolyát, majd döbbenetét sokáig nem felejtjük el, amint kék szemével ZÁDORI FERENC kamerájába néz), s a csa­ládot. A szögesdrót mitikus ablaka mögül néz vissza az otthon felé, majd hasonszőrűek közé kerülve las­san önállóvá válik: szembenéz az intellektuális kül­sejű katonaorvossal — Helmer doktorral. KLAUS AB­­RAHAMOVSKY formálta meg Lager Elysium parancs­nokát, aki kísérleteit a Német Birodalom számára ki­tenyésztendő jövő faj érdekében végzi. Gyuri eltűnt társait keresi rajta, majd karácsony ünnepén, (e jele­net többek között az egyik, amitől a film mégis sú­lyos alkotásnak mondható) a feldíszített fenyő körül táncoló gyereksereg körébe vonja. A táborjelenetek báját a „gyerekszáj”, fájdalmát a soknyelvű elrabolt emberpalánták alkalmazkodása, s hitetlen örömszom­ja adja. A végkifejlet tragikumát a történelem előzékenyen szolgáltatta. A front közeleg, s a táborlakók sorsa akár milliónyi szülőé, nagyszülőé — ugyanúgy alakul amint Pilinszky írta: „kapuit vadul széttaszitva­­sar­kig kitárul a halál.” Sorban vonul a gyermeknép a gázfürdőbe, bejárata előtt Gyuri még egyszer szem­benéz Helmer doktorral, aki arcát görcsbe torzulva for­dítja el. A Paradicsom-Pokol gyilkos dialektikája elleni egye­düli módszert Gyuri az álom-epilógusban fogalmazza meg: „Most már tudom, rúgni kellett volna, karmol­ni, harapni, — de már késő!” A fiú ködbevesző ké­pének apja tesz katartikus ígéretet: „Ez soha többé nem történik meg!”. Vajon elég-e ez a katarzis az elsötétülő képen feltűnő adat ellensúlyozására: „a koncentrációs táborokban másfélmillió gyermek pusz­tult el”? A film — ami összességében hibái ellenére jó — pa­rancs az élőknek: emlékezzenek, s az elkövetett bű­nökre ne legyen bűnbocsánat! Szántó Gábor Illúziótlan heroizmus - Beszélgetés Kulin Ferenccel • Ruszt József kezdeményezésére a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház a múlt év decemberében másodszor rendezte meg a fiatal drámaírók nyílt fórumát, melyen a szerzők és a színházi szakemberek közösen vitattak meg hat, eleddig be nem mutatott darabot. A legjobb műnek járó Shakespeare Vilmos-díjat Kulin Ferenc, az ELTE Reformkori Magyar Irodalmi Tanszékének adjunktusa kapta Kölcsey-vitadrámá­­jáért. — Először is szeretettel gratulálunk a pályatársak elis­meréséhez, mely nyilván minden gyanú felett áll. — Köszönöm. — Aligha vitatható, hogy a mai magyar dráma és a mai magyar színház viszonya nem éppen harmonikus. A színhá­ziak a közönség igényeire, szorongató gazdasági körülmé­nyeikre, műfaji okokra hivatkozva — ritka kivételtől elte­kintve — nem rendelnek új magyar drámát, a szerzők pedig gyakran döntenek úgy, annyit már nem engedhetnek elveik­ből, hogy beilleszkedjenek ebbe a konzervatív struktúrába: elpártolnak a színpadtól, mert más műfajokban szabadabbnak tudhatják magukat. Miért marad újra és újra beteljesületlen ez a szerelem? — Mindenekelőtt a mai magyar színház politikai lehető­ségeit kell bemérnünk. A látszat valóban az, hogy a színhá­zak értelmetlenül moderneskedőnek, eljátszhatatlanul drá­­maitlannak bélyegzik a születő művek egy részét, ám való­jában a szemléletüket nem fogadják be. Ha megnézzük a re­pertoárokat, műsorterveket, láthatjuk, hogy a választott dara­bok igen kevéssé foglalkoznak a nyolcvanas évek magyar problémáival. Játsszák a világirodalom klasszikusait, olykor a magyar drámatörténet darabjait és a mai külföldi abszurd, groteszk, kommersz művek egész légióját. A mai vagy fiatal magyar dráma pedig nem elsősorban műfaji okok miatt ma­rad a falakon kívül; nem arról van szó, hogy hiányoznak azok a rendezők, dramaturgok, színészek akik felmérhetnék e művek politikai és esztétikai jelentőségét, akik színpadi kí­sérleteikkel — egy szűkebb közönségréteg előtt — akár még a siker reményével is — szívesen bátorítanák a szerzőket és önmagukat, hanem arról van szó, hogy a színház jelenleg nem merészkedik, nem merészkedhet az élet közelébe. A mű­faji kifogások a politikai szituáció leplezéseként jelennek meg; a politika nem kívánja a színházat vitapartneréül látni, közöttük nem lehet nyilvános ütközet. Az igazi konfliktusok folytonos halasztása pedig a drámaírói ambíciókat is elsor­vasztja. — Eszerint az igazi ellentét nem a szerzők és a színház között van, mégis ők távolodnak el egymástól. Nem gondol­ható-e el az a közvetlen együttműködés, ami Nyugaton egyre gyakoribb — ilyen például Thomas Bernhard és Claus Peymann, illetve állandó színészeinek közössége — hogy a szerző a társulattal dolgozva nem darabot, hanem előadást ír? — Ezt nálunk — a színházi struktúra előbb említett zárt­sága miatt — csaknem lehetetlennek, irreálisnak tartom. Közbevetőleg hadd jegyezzem meg: a zalaegerszegi fórumon résztvevő szerzők egy újabb generáció tagjai akiknek ke­ménységét, intoleranciáját el kell fogadnom, hiszen ők épp a középnemzedék, a mi kudarcaink miatt nem hihetnek a kompromisszumok, a kis lépések célszerűségében. A mai ma­gyar dráma ügye ugyanolyan helyzetben van, mint az or­szág: alapvető fordulatra lenne szükség, s ez kis lépésekkel nem helyettesíthető. — Úgy tudom, a Radnóti Színpadon felolvasó színházat terveznek a még be nem mutatott darabok megismertetésére. Ez is kis lépés? — Szerintem tipikusan az. Mondhatnám: szükséges, de nem elégséges. A színpadra írott mű végül is arra való, hogy előadásszerűen mutassák be, kötetben megjelenjen. A be nem mutatható vagy ki nem adható darabok kétszáz ember előtt való felolvasása a nyilvánossá tételnek csak a látszatát kelt­heti; valójában a periférián tartja azt, ami a struktúrába akar betörni. Drámairodalmunknak felbecsülhetetlen károkat okoz, hogy nincs Pesten egy független kísérleti színház, hogy a művek sokszor csak tízéves huzavona után, főhatósági en­gedélyek birtokában, akkor kerülnek színpadra, amikor már részben aktualitásukat vesztették. — Nem kívánnám igazolni az áldatlan állapotokat, de az aktualitásról eszembe jut: ha tízévnyi „pihenéstől” ilyen ká­rokat szenvedhet egy mű, ez egyben annak beismerése is, hogy a mai drámák szükségképpen helyiértékűbbek mint a klasszikusok, amelyeket születésük után száz, ötszáz vagy kétezerötszáz évvel is az aktualitás igényével gondolhatunk végig? — Nagyrészt talán helyibb értékűek, nem csak mara­­dandóságuk szempontjából, de földrajzilag is. Ugyanakkor nyilvánvalónak látszik, hogy keletkezésekor minden mű első­sorban helyiértékű, s csak jóval később derül ki, vajon ez-e „a kor foglalata”. Ám egy korszak csak akkor termelheti ki magából leendő klasszikusait, ha a benne élőknek megadataik a megszólalás, a kísérletezés lehetősége. — Úgy hiszem, mindaz, amiről, eddig beszéltünk, össze­függésbe hozható új vitadrámájával,­illetve Kölcsey személyé­vel is ... — Én elsősorban Kölcsey, Kölcseyék erkölcsi helyzetét tartom a mienkkel rokoníthatónak. A reformkort irányító nemesi értelmiséget nem karizmatikus pátosz jellemezte, nem naiv és szent lelkesültséggel haladtak a forradalom felé. Tud­ták, ha a felhalmozódott történelmi adósságot rövid időn be­lül nem törlesztik, a katasztrófa elkerülhetetlen. Az ország­ban szorongás szkepszis, a rossz fordulattól való félelem ural­kodott, ők mégis — a győzelem esélyének illúziója nélkül — makacs akarással végig játszották szerepüket, magatartásukat morális indíttatású cselekvéskényszer jellemezte. Kölcsey pe­dig e magatartást nem csak gyakorolta de ő volt annak leg­jelentősebb etikusa, ideológusa is A tizes években még azt a nézetet vallja, hogy minden felvilágosodásnak az ember boldogságát kell szolgálnia, ám később felismeri, a személyes boldogság ügye nem állhat az egyén életprogramjának kö­zéppontjában. Kölcseyék kezdenek szembenézni azzal, hogy az ember kezéből kezd kicsúszni saját és közössége sorsának irányítása. Megjegyzem, ez a felismerés első csírája annak a gondolatkörnek, amelyből majd a huszadik századi abszurd és groteszk szemlélet fakad, hogy tudniillik az individuum tehetetlen a létét meghatározó erőkkel szemben, alig mutat­kozik összefüggés a szándék, a cselekvés és annak eredménye között. Kölcsey azt sugallja: ez a helyzet csak akkor viselhető el, ha az individuum szellemi enegiái által hérosszá növeli magát; illúziótlan heroizmusa nem védelmet keres, nem ma­gába fordul, nem kivonul, hanem ha kell visszavonultan, de figyelmesen, befelé építkezik, várni tud, hogy a véletlensze­rűen adódó alkalmat felismerhesse, és akkor cselekedhessen. Nem a lét értelmetlenségén önnön lehetőségeinek korlátozott­­ságán töpreng, hanem mindezek felismerésével és elfogadásá­val vállalja a játszmát, ami adatott. Lőrinczy Attila.

Next