Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)

1875-09-16 / 140. szám

nyoknak tartja, midőn az államélet „rendes med­rében mozog.“ Második szónok S­i­m­o­n­y­i Ernő volt, kinek beszédét nagy figyelemmel és érdeklődéssel hall­gatta a ház. Beszédének azon része, mely Magyar­­ország anyagi helyzetének javulását az önálló s ha­zánk érdekeinek teljesen megfelelő vámterület nél­kül teljes lehetetlennek bizonyította be, nagy ha­tással volt minden oldalon. Simonyi beszédét nem fejezhette be, közepén kellett azt félbeszakítani, az újonan alakított házszabályok miatt, melyeknek tarthatatlanságát és absurditását e tekintetben ma­guk a kormánypártiak is belátták. II. A képviselőház ülése szeptember 15-én. Elnök: Ghyczy Kálmán. — Jegyzők: Huszár Imre, Molnár Aladár, Wachter Frigyes, Beöthy Algernon. A kormány részéről jelen vannak: Wenckheim Béla t>., Széll Kálmán, nsza Kálmán, Perczel B., Péchy Tamás, Trefort Ágoston, Szende Béla. Az ülés d. e. 10 órakor megnyittatván a múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök jelenti, hogy a véderő-bizottság megalakult, és elnökké H­o­ll­á­n Ernőt, jegyzővé pedig P­u­l­s­z­k­y Ágostot választotta. Megalakul­tak az o­s­z­t­á­l­y­o­k is; és pedig az I. osztály el­nökké Prónay József, jegyzővé Baross Gábor, a II. osztály elnökké Péchy Manó gr., jegyzővé Schmaus Endre, a III. osztály elnökké Házmann Ferencz, jegyzővé Dániel Ernő, a IV. osztály elnökké Zse­­dényi Ede, jegyzővé Makray Aladár, az V. osztály elnökké Szlávy József, jegyzővé Gullner Gyula, a VI. osztály elnökké Szontagh Pál (somogyi), jegy­zővé Bernáth Dezső, a VII. osztály elnökké Gorove István, jegyzővé Marzsovszky Jenő, a VIII. osztály elnökké Vizsoly Gusztáv, jegyzővé Hammersberg Jenő, a IX. osztály elnökké Somssich Pál, jegyzővé Horváth Gyulát választotta. Tegnap több képviselő igazolta­tott, és­pedig: Dimitrievits Milos,Károlyi Tibor, P­r­a­n­d­a­u Gusztáv b. és H­a­r­k­á­n­y­i Fri­gyes.­­ A negyedik osztályba jön Harkányi Fri­gyes, az ötödikbe Dimitrievics Milos, a hatodikba Károlyi Tibor gróf, Prandau Gusztáv b. az ötödik osztályba jön. Kovách László háznagy a szünidő alatt tör­tént kiadásokról és bevételekről adja be számadá­sát, kérve azt a számvizsgáló bizottságnak kiadatni. Madarász József legkevesebb kétséget sem kíván nyilvánítani az iránt, hogy azon számadások rendben vannak, azonban mégis azt hiszi, nem elég mindjárt a számvizsgáló bizottsághoz utasítani, ha­nem legelső­sorban a gazdasági bizottság vélemé­nyét szeretné s óhajtaná megtudni a kiadásokra nézve, mert csakis a gazdasági bizottság fog he­lyes véleményt adhatni az iránt, jogosak, szüksége­sek voltak-e azon kiadások. Mikor a gazdasági bi­zottság e jelentését megteszi, akkor kell a háznagy számadásait a számvizsgáló bizottsághoz áttenni. — A ház a számvizsgáló bizottságnak adja ki. Borosnyay Pál jelenti, hogy a negyedik bí­ráló bizottság Szilágyi István ökörmezői kép­viselő választását igazolta. A delegátióba választottak: Dániel Ernő, Faik Miksa, Jókai Mór, Földváry Mihály, Nagy György, Szilassy János, Szlávy József, Uray Mik­lós, Boros Bálint, Gromon Dezső, Kövér Károly, Kemény Kálmán br., Misits János, Peretti Alajos, Prónay József, ifj. Ráday Gedeon gr., Várady Gá­bor, Krajlovics Miroslav, Mrazovics Mátyás, Van­­csina Iván, Andrássy Mihály, Éber Nándor, Ház­mán Ferencz, Horváth Gyula, Pejacsevich László gr., Boer Antal, Harkányi Frigyes, Rudics József h., Szem­erer Ödön, Vadianer Albert b., Bittó Ist- Pulszky Ágoston, Csernátony Lajos, Kaas Ivor b., Ernust Sándor, Ürményi Miksa, Sennyey Pál br. Póttagok:„Gidófalvy Albert, Kukuljevics Iván, Végh Aurél, Üchtrich Zsigmond br., Ugrón Ákos, Bakcsi Ferencz, Fabricius Károly, Pogonyi Dénes, Farkas Elek bihari, Szathmáry Károly. Napirenden van a válaszfelirati javaslat tárgyalása. — Miletics saját és Polit aláírásával kü­lön felirati javaslatot ad be. Jegyzők felolvassák ezután mind a három felirati javaslatot. Elnök: T. ház! Ha jól fogtam föl a miket hallottam, Miletics és Polit urak hódításról beszél­nek, annak ellenében szabadulási jogra hivatkoz­nak, idegen frigyek kezeléséről szólanak, és óvást tesznek a magyar törvényhozás politikája ellen. Én, hogy előre jelezzem, hogy miként értem a képv. háznak azon szabályait, melyek az elnököt bizo­nyos jogokkal felruházzák, kénytelen vagyok kije­lenteni, hogy ha a t. szónokok beszédek folyamá­ban hasonlóan fognának nyilatkozni, a ház szabályai értelmében az illető szólót rendre fogom utasítani. (Átalános élénk helyeslés.) Kérdi, kivánja-e a ház kinyomatni? — Csanády S. nem osztja a felirat el­veit, de méltányosságból a kinyomatás mellett szól, míg Madarász J. azt feleslegesnek tartja. Tisza Kálmán belügyminiszternek csakis egy észrevétele van és ez az, hogy ő nem csak azért nem kívánja elhatároztatni, hogy külön ki ne nyo­massák, mert ma adatott be, hanem ha tegnap vagy egy héttel ezelőtt adatott volna is be, hasonló tar­talommal, akkor is azt mondaná, hogy ne nyomas­sák ki. Mert, ő a méltányosság legszélsőbb követel­ményeit sem tartja addig mehetőknek, hogy oly okmányok nyomassanak ki kedvezményképen, me­lyekben a nemzet, az ország és a fejedelem ellen sértés foglaltatik. — A ház nem kívánja kinyo­matni. — Ezzel a felirati­­ vita kezdetét vette. Horváth Lajos a felirati bizottság előadója azon nézetben van, hogy épen azért, mert a felirati jog kiváló fontossággal bír, nem kell azt elhasz­nálni rendes időben. Maradjon a felirat normális időben, hódoló tisztelet és az udvariasság ténye, amelyet elmulasztani nem szabad, de a­melynek ki­váló fontosságot tulajdonítani nem kell.­­ A bi­zottság azon nézetben van, hogy bármi aggasztó is Magyarország pénzügyi helyzete, bármily sokoldalú a nehézség, amel­lyel a rendezés jár, bármily sok­féle és összhangzó reformokra van szükség, ha a bajtól szabadulni akarunk, maga az államélet ren­des mederben folyik és nincs arra szükség, hogy a ház eltérjen azon modortól és eljárástól, amelyet a válaszfeliratokra nézve az utóbbi országgyűlések alatt követett. Azt hiszi, nem lehet a ház hivatása, hogy már most állást foglaljon az uralkodóval szemben, elvi tételeket jelentsen ki, vagy épen a megoldás mó­dozataira nézve részletesen nyilatkozzék. A trón­beszéd nem kormány, nem párt­programm, hanem utalás azon teendőkre, melyek megoldásra várnak. A teendőkre nézve a kormányt illeti meg a kezde­ményezés. Be kell azt várnunk, még ha némi ön­megtagad­ásunkba kerülne is. Nem áll sem a ház, sem a haza érdekében az átalános vita a fogana­tosítandó rendszabályok és a behozandó reformok felett. Hiba volna azt provokálni nemcsak azért, mert az általános vita még ott is, a­hol a nézetek könnyen tömöríthetők, mindig tetemes időt vesz igénybe és mi ezen tetemes idővel nem rendelke­zünk ; de hiba volna azért is, mert gyakorlati ered­­ményekre nem vezetne, sőt meri mondani, hogy ta­lán a siker lehetőségét koczkáztatná. Ezek az indokok vezették — úgymond — a bizottságot arra, hogy a felirati javaslatot jelen alakjában terjes­sze elő. Annyit ígér a felirat szemben az uralkodóval, m­­ennyit a dolgok rendes lefolyása mellett be is válthat; de ezt határozott vonásokban teszi, mert meg volt a bizottság győződve arról, hogy nincs, nem lehet e házban képviselő, aki a pénzügyek rendezését, a kapcsolatos reformok létesítését,­­ vagy a kormány által előterjesztendő törvényja­vaslatok tárgyalását megtagadni akarná. És e te­kintetben nem képezhet kivételt a közjogi ellenzék sem, mert állítja bár, és ezt saját álláspontjából jogosan teheti, hogy viszonyainknak gyökeres ja­vulása a közjogi törvények megváltoztatása nélkül teljes lehetetlen ; de a párt tagjaitól, mint a ház­nak szintén hű fiaitól, föl sem lehet tennünk, hogy csak azért, mert a törvényeket roszaknak tartják, mert ezen törvényeknek uralma alatt a sulyegyént helyreállíthatónak nem vélik, s mert a kormányban s a többségben nem bíznak, meg kívánnák vonni közreműködésüket a pénzügyi rendezésnek még csak kísérletétől is. Nem tagadhatja azt a közjogi ellenzék, hogy a közjogi törvények megváltoztatása nemcsak tő­lünk országgyűlési képviselőktől függ. Vannak e törvények közt olyanok is, melyeknek érvényessége időhöz van kötve; ez időt tehát be kell várni. De vannak olyanok is, melyek időhöz kötve nincsenek, de melyeknek megváltoztatásához, ha az a monar­chia érdekében kívánatosnak találtatnék, mindazon politikai tényezőknek beleegyezése kívántatik, a­melyek azt létre­hozták. E nagy nehézséggel szemben áll az ország pénzügyi helyzete, melynek rendezése nem tűr ha­lasztást. Meg kell azt kisérleni, mert állami létünk forog koczkán, meg kell azt kisérleni, mert a vá­lasztó­közönség nagy többsége azon felfogásnak adott igazat, mely a rendezést az adott viszonyok közt is lehetségesnek véli­ A­mi illeti azon határozati javaslatot, melyet Simonyi Ernő a maga és elvtársai nevében teg­nap beadott, kevés mondani­valója van előadónak. Készséggel elismeri, hogy ezen javaslatban van sok, a­mi egyéni nézeteivel megegyezik, van sok, a­mit jónak s helyesnek tart. Készséggel elismeri azt is, hogy egy pártnak jogában és esetleg köte­lességében áll, adott alkalommal, kifejteni lobogó­ját és az érvek súlyával hatni a házra és a nem­zetre. De midőn elismeri ezt, ismerje el úgymond a közjogi ellenzék is azon álláspont jogosultságát, melyet a többbség j­elenleg elfoglal, azt, hogy az elvi vita inkább káros mint hasznos a hazára a je­len pillanatban és hogy a közjogi tételeknek felve­tése és vitatása már csak azért is mellőzendő, mert a sikernek még csak azon első biztosítéka is hiány­zik, mely a megváltoztatásra szükséges, t. i. a nem­­zeti Sikärátor A mi illeti Miletics Svetozár válaszfelirati ja­vaslatát, minthogy ezen javaslat alapeszméje oly hibás, állításai annyira valótlanok, következtetései oly sértők és átalában az abban annyira hangsú­lyozott magas politika annyira sérelmes, azt hiszi nem állhat előadói tisztében, hogy arra reflectál­­jon. (Helyeslés) mert ha erre tüzetesen reflectálni akarna, arra kellene kérnie a házat, hogy annak egyes kitételeit roszalja. (Élénk helyeslés.) — Ajánlja a háznak elfogadásra a bizottság felirati javaslatát. Elnök néhány perc­re felfüggeszti az ülést. — Szünet után: Simonyi Ernő, T. képviselőház! Mielőtt a szőnyegen levő tárgyhoz hozzá­szólanék , méltóztassék megen­gedni, hogy az amúgy incidentaliter elmondott ész­revételekre én is egy pár észrevételt tegyek. (Halljuk.) Először a belügyminiszter úr megjegyzésére az irományok kinyomatását illetőleg, kénytelen va­gyok megjegyezni, hogy nem tartanám sem üdvös­nek sem a parlamentáris gyakorlatnak megfelelő­ Én azt hiszem, hogy a képviselőháznak és a törvényhozásnak módjában van intézkedni arra nézve, hogy a nemzet a haza iránti méltatlan és sértő kifejezések még az országházban se használ­tathassanak, de annak útja nem az, hogy az ilyen iromány ki ne nyomassák, hanem czélszerű intéz­kedések meghozatala, melyeket, én jót állok érte, képes volnék iniitálni akkor, ha a kormány felelős helyét foglalnám el. A t. elnök úr figyelmeztetését nagy köszönet­tel vettem és ahoz fogom magam tartani s nehogy valahogy azon túlmenjek, gondoskodni fogok, hogy beszédem alább az óra előttem legyen, így remény­lem, nem fogom túllépni a határt. T. ház! Megvallom, hogy bizonyos elfogult­sággal kezdem meg ezen vitát. Mert oly országgyű­lés küszöbén állunk, mely lehet, Magyarországnak élete és halála fölött fog határozni. Én érzem an­nak végtelen nagy fontosságát, mi ez országgyűlés működésétől függ. Uraim! Azt mondta az előadó úr, hogy ren­des körülmények közt élünk. Már engedelmet ké­rek, midőn a fejedelem királyi székéből mondott beszédében arra figyelmezteti a nemzetet, hogy a nemzetnek tekintélye, hitele, sőt állami téte le van kockáztatva és veszélyeztetve, akkor azt mondani, hogy rendes mederben folynak az állam ügyei, né­zetem szerint nem lehet. Az állapot oly aggasztó, oly nagy mérvben aggasztó, a­milyen nagy mérvben egy ország állapota csak aggasztó lehet. És én meg­vallom, hogy nagyon sajnálom, hogy azon ügy,mely mellett én e házban küzdöttem s ezentúl is küzdeni kívánok, elhagyatott oly, erős harczosok által, kik hivatva lettek volna épen most épen az ország ezen vészteljes állapotában erejökkel ez ügyet támogat­ni, mely ügy erős meggyőződésem szerint egyedül képes Magyarország bajait orvosolni, egyedül ké­pes megzavart államháztartásunkba rendet hozni. Sajnálom ezt annál is inkább, mert­ érzem saját gyengeségemet, érzem elvbarátaimnak, — csekély számban lévén itten, — összesen és gyenge erejét arra, hogy ily óriási többség ellen, azzal merő ellen­tétben állván, ily nagy ügyet méltóképen, a szüksé­­hez képest képesek legyünk támogatni. Midőn a t. ház kegyes elnézését kérem azon gyarlóságokért, melyekkel eljárásom most és más alkalommal telve lesz, bátor vagyok egyszersmind arra kérni a t. házat, méltóztassék meggyőződve lenni arról, hogy igyekezetemben és buzgóságomban hiány nem lesz, és méltóztassék erőm hiányának tulajdonítani azt, ha nem leszek képes annyit tenni, mint a­mennyit tenni akarok. Ezek után t. ház, a t. előadó, ur némely ész­revételeire röviden válaszolok. Ő azon nézetben van, hogy elvi kijelentések a feliratba nem valók; azért mert nézete szerint nem kell a képviselőház­nak véleményét mintegy előre lekötni. Én azon né­zetben vagyok, hogy miután a válaszfelirat a trón­beszéd visszhangja, és miután a trónbeszéd a kor­mány politikájának expressióját foglalja magában, a kormány nézetében vagy osztozik, önkénytelen a képviselőház többsége vagy nem. Ha osztozik, ak­kor nincs a ház véleménye előre kompromittálva, nincs mintegy előre lekötve, hanem önkénytesen ugyanazon mederben folyik, ha pedig nem osztozik, azt hiszem, hogy kívánatos, hogy kitűnjék azon el­lentét, mely a kormány és a többség nézete közt van, mert ez bizonyítja mindig a parlamentáris életnek a kellő modorban való mozgását. Azt mond­ta a t. előadó úr, hogy nem teszi fel rólunk, hogy a mostani körülmények között nem kívánnánk köz­reműködni az ország bajainak orvoslását illetőleg. Ha figyelemmel hallgatta végig azon válaszfelirati javaslatot, melyet mi beterjesztettünk, láthatta, hogy abban azt határozottan kinyilatkoztattuk. Azt mondottuk ugyanis: „Határozott készséggel kinyi­latkoztatjuk Felséged előtt, miszerint mi alkotmá­­­­nyos után a véghatárig készek vagyunk megtenni mindent, mi az ország bajait enyhíti.“ A készség tehát megvan részünkről, ha azonban nézeteink, hogy miként lehet az ország bajain enyhíteni, mi­ként lehet azon bajokon segíteni, eltérnek a t. elő­adó úr, vagy a t. többség nézetétől, azt hiszem, hogy csak kötelességet teljesítünk, ha nézeteinket nyíltan előterjesztjük, hogy azok megvitattassanak és a tisztelt ház többsége által vagy elfogadtassa­nak vagy elvettessenek. Azt mondja a t. előadó úr, hogy a mi állásunk jelenleg azért nem tartható fenn, mert hiányzik a keresztülvitelre nézve az első feltétel t. i. a nem­zet akarata a közjogi állapot megváltoztatását ille­tőleg. Étt megvallom, hogy azon tényt, hogy a nem­zet akarata erre hiányzik, egyátalában nem­ látom constatálva, sőt szerettem volna látni, hogy igen­is constatáltassék végre az, hogy vajjon a magyar nemzet kívánja-e ezen közjogi szerződés fentartá­­sát, vagy nem kívánja? Azonban a kormány nem úgy állította oda a kérdést az utolsó választások­nál a nemzet elé sőt inkább ellenkezőleg úgy, hogy most azon politika jutott uralomra, mely azt tart­ja, hogy ezen közjogi kiegyezkedések roszak vol­­tak az előtt is mindig és roszak most is. Midőn ezen kijelentés alapján foglal el valaki állást a kor­mányban méltán elvárhatja a nemzet, hogy ezen nézetét érvényesíteni fogja, hogy a­mit rosznak tartott mindig, rosznak tartja ma is és a jövőben orvosolni igyekezend. (Igaz­ a baloldalról.) Így áll­ván a dolgok, a nemzet ily értelemben adván a kor­mánynak oly roppant nagy többséget, mint a­milyen­nel a kormány most rendelkezik, úgy hiszem nemcsak azt mutatta meg, hogy a közjogi törvényeket fenn­tartani nem akarja, sőt inkább indok­alta azon né­zetét, hogy roszaknak tartotta ezen törvényeket és roszaknak tartja ma is. Én tehát nem csak consta­tálva nem látom, hogy a nemzet akarata hiány­zik, sőt ellenkezőleg úgy tolmácsolom a nemzet akaratát, hogy a nemzet nagy többsége elvárja azt, hogy ezen községi törvények az ország önállása és függetlensége érdekében átvizsgáltatni és megvál­toztatni fognak. T. hát! A­mi már most magát a trónbeszédet illeti, nem tehetem, hogy ne tegyek egy pár meg­jegyzést magára a trónbeszédet megelőző ünne­pélyre nézve. Sajnálattal láttam, hogy ez alkalom­mal talán élesebben jeleztetett az országgyűlés megnyitása, ezen magyar nemzeti ünnepély alkal­mával azon birodalmi egység, melyet némelyek fen­­tartani óhajtanak s melyet én hazám önállótlan­­sága és függetlenségével összeférhetőnek nem tar­tom. Nemcsak hogy a magyar nemzeti zászlón kí­vül, még pedig a legprominensebb helyen a királyi várpalotán a feketesárga zászló lobogott, mely már úgy hiszem két esztendő óta, ha jól vagyunk érte­sülve, magának a fejedelemnek kívánsága és kezde­ményezése folytán nem lett kitűzve, most pedig újra kitüzetett, s ez alkalommal sajnálatomat kell kifejeznem, hogy midőn ez iránt felszólalás történt, a miniszterelnök úr a házban azt jelentette, hogy ő meghajlik a feketesárga színek előtt. Ezt szüksé­gesnek tartottam felhozni s kijelentem, hogy ámbár én kötelességemnek tartottam a királyi trónbeszéd meghallgatása végett Budára felmenni, nem azért mentem fel, mintha én is meghajolnék a sárga fe­kete színek előtt, hanem azért, mert alkotmányos cselekménynek, nemzeti ünnepélynek tanúja akar­tam lenni. Én tiszteletben tartom a sárgafekete szint ott, a­hol az otthon és helyén van; de én Magyar­­országon a magyar színeket tartom mindenekelőtt tiszteletben, — (Helyeslés bal felől) és egyedül azok előtt hajlom meg. Sajnálattal láttam azt is, hogy az udvari szertartásnál — a­mint már egy­szer megemlítettem, de akkor, midőn a ház még t­ímxo,it ^ru^tk^e^— ropsk.tad^omr^először vari tisztnek helytartója működött és szerepelt. Meglehet, hogy ez máskor is úgy történhet, de legalább azon programm, mely szerint ez tör­tént, az országgyűléssel hivatalosan nem közölte­­tett, s így ez a nemzet képviseletének tudtán kí­vül történt. De most mintegy a nemzet képvisele­tének és az országgyűlésnek hozzájárulása kívánta­tok az által, hogy előlegesen közöltetett velünk, hogy a magyar nemzeti ünnepély alkalmával a ma­gyar országgyűlés megnyitásánál egy magyar zász­lós úr csak mint nem magyar udvari tisztnek he­lyettese szerepelt. Ezeket én a magyar államiság, önállóság és függetlenségre nézve károsnak tekintem, és ezekre nézve kötelességemnek tartom tiltakozni mindan­­­nyiszor, valahányszor ezek megtörténnek. Ezeket jegyezvén meg, a­mi magát a trónbe­szédet illeti, melyet a mint mondtam, én ez alka­lommal s minden más alkalommal s minden más alkotmányos országban a kormány politikája kife­jezésének tekintek, megvallom, hogy én ezen trón­­beszédet kielégítőnek nem tartom. Nem tartom kielégítőnek azért, mert benne semmi pozitív állí­tás nincsen a kormány működését, szándékát és politikáját illetőleg. Én megengedem azt, hogy a kormánynak politikai programmja nem arra való, hogy a trónbeszédben jeleztessék, hanem azok után, mik itt a múlt ülésszak berekesztésekor tör­téntek, midőn a kormány felhivatott politikájának jelzésére, én megvallom, azt vártam volna, hogy azon kormány, mely az ország állapotát oly ag­gasztónak tünteti fel, hogy annak állami léteiét is veszedelemben levőnek mondja, hogy a kormány­­legalább fő elveiben jelezte volna azon irányt, a­melyen haladni akar, hogy ezen bajokon segítsen. Ámde a trónbeszédben én erre nézve nem talál­tam semmit. Van benne olyasmi, a­mi a kormány­nak nézeteit sejtetni engedi, de azt egyátalán nem engedi sejtetni, hogy miként szándékozik ezen nagy bajokat és kérdéseket megoldani. A kormány an­­­nyit mond, hogy csak akkor, de csak­is akkor fog sikerülni megküzdhetni a helyzet nehézségeivel, ha czélszerű és gyökeres kormányzat és igazság­szolgáltatási javítások eszközöltetnek, ha a nemzet híven egész múltjához készséggel és nemes köte­lességérzettel meghozza azon áldozatokat, miket a kitűzött üdvös czél hazafiságától követel, ha a hi­telviszonyok javítása és rendezése a termelés, ke­reskedelem és ipar fejlesztésére szükséges egyéb intézkedések által gondoskodva leend az adóképes­ség emeléséről és a vállalandó terhek könnyebb viselketéséről. Uraim, ez több esztendőnek a műve, a mi viszonyaink pedig olyanok, a­melyek több eszten­dei halasztást semmiképen nem tűrnek. De az utakról is, a­melyen ezen kereskedelmi és ipari viszonyok fejlesztéséről és az adóképessség eme­léséről gondoskodni akar, az utak és módokról itt nincs semmi mondva. Vannak némely átalános té­telek, azután­ az mondatik: „nem szándékozunk egyenként felsorolni.“ Én azt hiszem te­hát, hogy az ország jelen állapota nem olyan, hogy az országnak, hogy az országgyűlésnek meg lehessen nyugodnia abban, hogy a kormány általános tételekben mondja el nézeteit, hanem mondjon valami positívet, mondjon olyasmit, a­mit meg is lehessen bírálni, s a­mely felett minden gondolkozó ítéletet is mondhasson, vajjon helyes-e vagy nem czélirányos lesz-e az or­szág állapotának és bajainak tekintetbe vételével, s azok által orvosolhatók lesznek-e a bajok vagy sem. Én tudom, hogy a kormány, ha a többség tá­mogatja nem tartozik programmot adni sem most sem máskor, de azt is tudom, hogy a nemzetnek joga van azt a kormánytól követelni s tudom hogy a többségnek, mely az országgyűlést képezi, köte­lessége azt a kormánytól követelni, mert a képvi­selőnek nem lehet egyedüli feladata az, hogy egyik vagy másik párthoz tartozzék, hanem feladata az ország jólétéről gondolkozni és arra törekedni már­pedig ezt tenni nem lehet a­nélkül, hogy az utakat lássuk, azon módokat, eszközöket ismerjük, a­me­lyek által az eszközlendő volna. Mondtam már, hogy a kormány át van hatva a helyzet komolysá­gától, miután magába a trón­beszédbe egy oly tételt szőtt bele, a­melynél aggasztóbbat egy nem­zetre nézve talán soha kormány nem mondott, midőn azt mondja, hogy Magyarországnak tekin­télye, hitele, sőt állami léte sincs biztosítva. Ennél agasztóbb, súlyosabb állapot egy országra nézetem szerint nem létezik. Én t. ház és elvbarátim gon­dolkoztunk őszinte hazafiúi aggodalommal arról mikép lehetne ezen állapotokat orvosolni, és azt találjuk mindenekelőtt constatálnunk kell az okokat melyek azt eredményezték, mert ezen okoknak el­hárítása nélkül ezen állapotot gyógyítani soha­sem fogjuk. Azt találom te­hát, hogy ezen állapotot, melybe országunk jutott, első rendben azon közjogi törvé­nyeknek köszönhetjük, melyeket az 1867-iki or­szággyűlés alkotott. Én és ezen elvbarátaim, kik akkoron vagy a következő országgyűléseken itt helyet foglaltunk, nem szűntünk meg egy pillana­tig sem felszólalni ezen törvényeknek alkotmányos módon való megváltoztatását illetőleg ; nem szűn­tünk meg azért, mert meg voltunk győződve elejé­től fogva és ez irányban nézeteinket e házban szám­talanszor el is mondottuk, hogy Magyarország nem képes azon terhelniük elviselésére, melyeket ezen törvények reá róttak. Felszólaltunk emiatt, és küz­döttünk ezen törvények eltörlése mellett azért is, mert ha Magyarország elbírhatná is ezen súlyos terheket, melyeket ezen törvények következtében elvállalt, még akkor sem volnának ezen törvények fentarthatók, minthogy egy ország önállóság és függetlenség nélkül semmi, egy ország állam csak úgy lehet, csak úgy számíthat az európai államok családjában, ha maga bír önállósággal és függet­lenséggel. (Igaz! Úgy van­ a baloldalon. Én hiszem, és reménylem, hogy bármily nagy legyen is e házban a többség, mely megnyugszik abban, hogy Magyarország önállása, és függetten­­sége a közjogi törvények által csonkintva legyen: a magyar nemzetből sohasem fog kihalni azon érzet és törekvés, hogy hazájának az önállást és függet­lenséget visszaszerezze. (Igaz! Úgy van­ a bal­oldalon.) Ezen közjogi törvények által okozott káro­kon és káros állapoton kívül az ország bajait leg­nagyobb mértékben előidézte azon rész­gazdálko­dás, mely a volt kormányok által éveken át követ­kezetesen folytattatott. (Igaz! Úgy van­ a bal­oldal részéről.) Én a jelen alkalommal nem fogok azoknak részletezésébe bocsátkozni, nem fogom részleteiben ecsetelni sem az ország állapotát, sem ezen rész­gazdálkodást. Azok, t. hát­ sokszor vol­tak már itt felemlítve és nem szükséges, hogy egyébre hivatkozzam, mint arra, hogy még 1868-ban az állam jövedelmei elegendők voltak költségei fedezésére, most már egy 30 milliót meghaladó de­ficittel állunk szemben, még akkor is, ha a belkor­­mányzatban mindazon megtakarítások eszközöltet­nek, melyek eszközölhetők. No uraim! ha azt vesszük, hogy mi az azóta csinált adósságok kamatai fejében több mind 20 millió forintot fizetünk, ha azt vesszük, hogy mi az általunk megszavazott vasutak kamatbiz­­tosításai fejében 15 milliót fizetünk; ezzel meg van mutatva, hogy a deficit előidézésének s a pénz­­viszonyainkban előállott zavaroknak fő oka azon gazdálkodás, mely Magyarországot ennyi adósság csinálására és vasutaknak ily módon való építésére kényszerítette. Tehát rész gazdálkodás az oka an­nak, hogy a már 1867-ben elvállalt arány talán nagy magjaiunMog a k­anocna jutott melyben most van. Hozzájárulnak ezen állapotnak élesítéséhez a rész termések egymásután követ­kező csapásai. Távol vagyok attól, hogy a rész termésekért a kormányt tegyem felelőssé. (De­rültség. Egy hang: „Pedig lehetne“) ámbár le­hetne. (Halljuk!) mert volt rá példa, hogy e házban a­ kormány érdemet csinált magának a jó termésből. (Derültség.) Én azt hiszem te hát, hogy a termések egy sokkal magasabb hatalom által in­téztetnek, mint a­milyen a kormány, hanem egy országban, a­melynek földművelő népből áll legna­gyobb része, és a­melynek alapvagyonát és jövedel­mei legnagyobb részét a föld és annak termékei képezik, kényszerűleg előáll azon eset, hogy egyik évben bővebb, a másikban szűkebb az aratás és következőkép nagyobb vagy kisebb a jövedelem. De a kormánynak kötelessége gondoskodni arról, hogy ha a gondos földmivelő az őt egymás után érő csapások által oly helyzetbe jut, hogy kénytelen kölcsönpénzhez folyamodni , ezen kölcsönpénzt könnyen és biztosíték mellett aránylag olcsó ka­matra kapja. Erről már igenis a kormány tartozik gondoskodni. Arról, hogy mikor legyen eső, vagy mikor legyen meleg, arról a kormány nem gondos­­kodhatik. Ez nálunk annyira hiányzik, hogy épen e hi­ányok folytán bekövetkezvén a rész termés és be­következvén azon aránytalan mérvű pénzválság, s mely 1873-ban reánk jött, Magyarországon átalá­nos elszegényedés következett be, és Magyaror­szág földművelőinek mondhatnám kicsinyje s nagy­ja, egyaránt el van adósodva, el van pedig adó­sodva oly módon, hogy a nagy túlságosan nagy, mértéktelen uzsorás kamatokat még a legjobb, a legkedvezőbb körülmények közt sem képes fizetni.­­ És uraim, méltóztassanak szétnézni az országban, ezen baj annyira elterjedt, elsza­porodott, hogyha ezen mi­hamarább segítve nem lesz, az ország törzslakosainak birtokosainak legnagyobb része földönfutóvá válik. Én nem tartom kívánatosnak a hazára nézve azt, hogy a földbirtokok egy vagy más családok kezeiben legyenek, de másfelől azt sem tartom kí­vánatos állapotnak, hogy az ország földbirtokának legnagyobb része oly emberek kezébe jöjjön, a­kiket az országhoz semmi más nem köt, mint az önérdek. (Felkiáltások: Úgy van!) De a baj e te­kintetben oly nagyra nőtt, oly súlyos, hogyha ezen mi­hamarább czélszerű intézkedések által segítve nem lesz, elmondhatja az ország földművelőinek legnagyobb része: „Advenere novi, veteres mig­rate coloni.“ Én azt hiszem, te­hát, hogy ha az ország álla­potára tekintünk, az maga fogja kijelölni a sorren­det, a­melyben kell haladnunk, hogy e bajokat or­vosoljuk. Én azt hiszem, a­mint a trónbeszédben is hangsúlyozva van, hogy első rendben az államház­tartás rendezését, első rendben a pénzügyek orvos­lását kell sorozni. De én hozzáteszem, hogy a­mi­dőn ezen segíteni igyekezünk, segíteni törekszünk, párhuzamosan ezekkel és egy időben ezekkel intéz­kednünk kell az uzsora által a nemzetre mért csa­pások elhárítása iránt is. Mert méltóztassanak meg­hinni, hogy ha­bár sikerülene is pénzügyi bajaink következményeit elhárítani, azon káros következ­ményeket, hogy a birtokosok idegenek által fosz­tatnak meg birtokaiktól, késő lesz elhárítani, ha az ez iránti intézkedéseket egyidejűleg és első rendben a pénzügyekről való gondoskodással nem teljesítjük. Ha pénzügyi bajainkon segíteni aka­runk, ha hitelviszonyainkon és az ország pénztelen­ségén is javítani akarunk, első rendben felmerül előttünk a bankkérdés. T. ház! Ez nem új kérdés e házban. Évek óta sürgették ezt ezen háznak minden oldalán, és én bátran mondhatom, hogy nincs e törvényhozás előtt kérdés, melyre nézve az ország közvéleménye min­den pártkülönbség, továbbá vallás és nyelvkülönb­­ség nélkül oly egyhangú és egyetértő lett volna mint a bankkérdésre nézve. Mindenki belátta azt, hogy egy önálló jegybank felállítása Magyarországra nézve oly szükség, melyet mellőzni semmi áron nem lehet. A trónbeszédben találok erre vonatkozólag egy tételt, ez azonban, megvallom, engem sem fel nem világosít, sem ki nem elégít. A kormány azt mondja : „Kormányunk az érintetteken kívül egész buzgalommal törekszik a bankkérdés jog és czél­szerű megoldására.“ Méltóztassanak megengedni, de előttem úgy tűnik fel ezen passus, mintha a kormány tanulmányozta volna, hogyan lehessen ezen kérdést ki nem hagyni a trónbeszédből, de mégsem mondani róla semmit. Engedje meg a t. ház, de én nem engedhetem meg, hogy Magyaror­szágon bankkérdés van. Mi e kérdés alatt rendesen azt szoktuk érteni, hogy két nemzet közt van vala­mely ügy, melyre nézve a vélemények eltérők a megoldás iránt. Én sem régibb, sem újabb törvé­nyeinkben, sem a 67-ik kiegyezésben, sem e házban a kormány által tett nyilatkozatokban semmit nem találok a­mi a bank ügyét kérdésessé tehetné. Ma­gyarország érzi, nagyon érzi ily intézet fenállásá­­nak hiányát, nagyon érzi hiányát a magyar nemzeti bank léteiének, de azt, hogy ez kérdés, vagy kér­déses lehet, egyátalában meg nem engedhetem, az sem törvényeinkben, sem szerződéseinkben, sem más bárminemű, minket kötelező nyilatkozatokban nem alapul. Nem értem tehát, mit akar a kormány azzal megmondani, hogy a bankkérdést jogszerűleg fogja megoldani ? Hiszen ezen kérdés semmiféle törvényben, semmiféle szerződésben nincs korlá­tozva. Hol van azon jogi tekintet melyet ezen kér­désnek egyedül az ország érdekében való megol­dása sérthetne? Megvallom, hogy sokkal jobban szerettem volna, ha a kormány egészen kihagyja e passust a trónbeszédből, minthogy azt inkább comp­­romittálja mert jogi kérdést csinál belőle. Én azt hiszem, te­hát, hogy a bankkérdésről, a bankügyről sokat mondanom nem szükséges,­­ mert ennek szükségességéről itt már annyi volt­­ elmondva, hogy én ezúttal eleget vélek tenni köte­­­­lességemnek, ha most újra és ismételve felkérem a­­ kormányt, hogy ebben az ügyben mihamarább és haladéktalanul, egyedül a magyar nemzet érdekei­nek szempontjából intézkedjék; mert én nem en­gedhetem meg azt, hogy a magyar kormány előtt minden teendőiben, melyet a magyar nemzet nevé­ben végez, más szempont lehessen irányadó, mint a magyar nemzet érdeke. Megengedem, hogy más nemzeteknek is vannak érdekei, de ezekről gon­doskodjék azoknak a kormánya, de a magyar kor­mányra nézve csak a mi érdekeink lehetnek irány­adók, melyek őket cselekvéseikben igazgatják és befolyásolják. T. képviselőház! A bankügynek megoldása és egy önálló magyar jegybanknak a magyar nemzet érdekeinek egyedül szemmel tartásával való felál­lítása még minden bajainkon segíteni nem fog, mert habár ez képes lesz is hitelünket függetlenné tenni és szilárd alapokra fektetni, de azért ezen bank felállítása az államháztartásnak megzavart egyen­súlyának helyreállítására rögtön és egész mérvben behatni nem fog. Nekünk tehát más módokról is kell gondoskodnunk, a­melyek által pénzügyeinket rendezhetjük. Én, t. képviselőház! méltánytalan­nak tartom azon szemrehányást, mely az ellenzék­nek úgy e házban, mint a házon kívül igen sokszor tétetett, t. i. hogy az ellenzék folytonosan a negatíó terén áll. Én azt hiszem, és úgy voltam mindenkor meggyőződve, hogy kezdeményezni nem az ellen­zék, hanem a felelős kormány feladata, azonban lehetetlen, hogy az ország ily aggasztó állapotában el ne mondjam a feletti nézeteimet, miként hin­ném, Magyarország pénzügyeit javíthatni miként hinném én Magyarország pénzügyeit rendezhetni. (Halljuk!) -Ha azt hiszem, c. Képviselőh­áz, hogy egyik múlhatlan feltétel és Magyarország anyagi existen­­tiájának életkérdése az önálló magyar vámterület. E nélkül sem az ország iparát és kereskedelmét fejleszteni, sem az ország anyagi ügyeit virágzásba hozni nem lehet és e nélkül, t. képviselőház, mi nem leszünk képesek Magyarország pénzügyeit rendezni soha. Én megengedem azt, amit a múlt országgyűlés végével két pénzügyminiszter is hang­súlyozott e házban, hogy a hiányoknak fedezésére egyedül két mód van : egyik az, megtakarításokat eszközölni a kiadásokban, a másik az, szaporítani a jövedelmeket, de azt hogy a jövedelmek szaporí­tásának egyedüli módja az adók fölemelése legyen, azt meg nem engedem, sőt a mi viszonyaink közt az adófelemelést én az ország pénzügyeinek érde­kében megengedhetőnek nem is tartom. (Úgy van­ a baloldalon.) Az ország jövedelmeinek eme­lésére ott van a leghath­atósabb mód az önálló vám­terület felállításában. Nincs semmi törvény, mely bennünket ebben akadályozna, sőt a fenálló tör­vény épen a mi jogosultságunkat bizonyija e rész­ben. A fennálló törvény szerint mely 1867-ben al­kottatott, a vám- és kereskedelmi szerződés 10 esztendőre volt megkötve. 10 esztendő múlva te­hát szabad kezet ad nekünk a törvény ezen vám­­szerződést megújítani, vagy nem újítani meg. Ha nem újítjuk meg, igen természetszerűleg önmagá­tól előáll az önálló vámterület. De ezen szerződés, mely akkor köttetett, még tovább megy. Azt mondja — mert bizonyos tekintetben aggályok merülhet­tek fel, azoknál is, akik kötötték — hogy ha 5 esz­tendő múlva azt tapasztalná valamelyik fél, hogy rá nézve nyomasztó ezen szerződés jogában áll, új al­kudozásra hívni fel a másik felet, és ha ezen alku­dozás 6 hónap alatt czélra nem vezetne, egy év alatt jogában áll a vámszerződést felbontani. No, uraim, a törvény maga jelöli ki azon mó­dot, hogy 10 éven innen, 5 év után, másfél év alatt ezen vámszerződés felmondható és természetszerű­leg előáll az önálló vámterület. Nem először t. ház­ merül fel egész fontos­ságában és egész nagyságában ezen kérdés előt­tünk. Én és elvbarátaim ezen kérdésre mindig figyelemmel voltunk, és mi az 1869 ik évben beter­jesztett válaszfelirati javaslatunkban adtunk annak kifejezést, midőn azt mondtuk: „felette károsnak és iparunk fejlesztésére igen hátrányosnak tartjuk mi az 1867 ik évi 16 törvényczikkben megkötött vám- és kereskedelmi szerződést, a­mely felséged többi országainak javára, nyomasztólag nehezül a mi iparunk fejlődhetésén. Felismertük mi káros voltát akkoron, — és figyelmeztettük arra a t. házat. Ámde akkor a fen­álló törvény akadályozott bennünket abban, hogy többet tegyünk, mint épen figyelmeztessük a t. há­zat. Midőn ezen törvény szerint lejárt azon idő, mi­kor az alkudozások voltak megkezdendők, és annak nem sikerülte esetében a vám- és kereskedelmi szövetség felmondandó volt, akkor én elvbarátaim részéről Irányi Dániel­t, barátom egy indítványt nyújtott be, melyben felhívja a házat egy határo­zati javaslatban, hogy méltóztassék arra nézve, vál­jon ezen szerződés, az ország érdekeinek megfe­lel-e egy enquette-bizottságot küldeni ki. Ha jól emlékszem, az akkoron még köztünk jelen volt Deák Ferencz képviselő úr indítványára a ház el­fogadta ugyan annak szükségét, hogy egy enquete hivassék egybe, hanem azt nem egy bizottságra, hanem a minisztériumra magára méltóztatott bízni. T. barátom Irányi Dániel ezt az indítványt figyelemmel kisérte azóta és mindenesetre egyszer, de úgy hiszem, hogy két ízben is interpellálta a kormányt, ha vajjon megindította-e már e tekin­tetben az enquete-t, mi történt e tekintetben ? A felelet mindig csak az volt, hogy a jó akarat meg

Next