Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. szeptember (1. évfolyam, 128-152. szám)
1875-09-16 / 140. szám
nyoknak tartja, midőn az államélet „rendes medrében mozog.“ Második szónok Simonyi Ernő volt, kinek beszédét nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta a ház. Beszédének azon része, mely Magyarország anyagi helyzetének javulását az önálló s hazánk érdekeinek teljesen megfelelő vámterület nélkül teljes lehetetlennek bizonyította be, nagy hatással volt minden oldalon. Simonyi beszédét nem fejezhette be, közepén kellett azt félbeszakítani, az újonan alakított házszabályok miatt, melyeknek tarthatatlanságát és absurditását e tekintetben maguk a kormánypártiak is belátták. II. A képviselőház ülése szeptember 15-én. Elnök: Ghyczy Kálmán. — Jegyzők: Huszár Imre, Molnár Aladár, Wachter Frigyes, Beöthy Algernon. A kormány részéről jelen vannak: Wenckheim Béla t>., Széll Kálmán, nsza Kálmán, Perczel B., Péchy Tamás, Trefort Ágoston, Szende Béla. Az ülés d. e. 10 órakor megnyittatván a múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök jelenti, hogy a véderő-bizottság megalakult, és elnökké Hollán Ernőt, jegyzővé pedig Pulszky Ágostot választotta. Megalakultak az osztályok is; és pedig az I. osztály elnökké Prónay József, jegyzővé Baross Gábor, a II. osztály elnökké Péchy Manó gr., jegyzővé Schmaus Endre, a III. osztály elnökké Házmann Ferencz, jegyzővé Dániel Ernő, a IV. osztály elnökké Zsedényi Ede, jegyzővé Makray Aladár, az V. osztály elnökké Szlávy József, jegyzővé Gullner Gyula, a VI. osztály elnökké Szontagh Pál (somogyi), jegyzővé Bernáth Dezső, a VII. osztály elnökké Gorove István, jegyzővé Marzsovszky Jenő, a VIII. osztály elnökké Vizsoly Gusztáv, jegyzővé Hammersberg Jenő, a IX. osztály elnökké Somssich Pál, jegyzővé Horváth Gyulát választotta. Tegnap több képviselő igazoltatott, éspedig: Dimitrievits Milos,Károlyi Tibor, Prandau Gusztáv b. és Harkányi Frigyes. A negyedik osztályba jön Harkányi Frigyes, az ötödikbe Dimitrievics Milos, a hatodikba Károlyi Tibor gróf, Prandau Gusztáv b. az ötödik osztályba jön. Kovách László háznagy a szünidő alatt történt kiadásokról és bevételekről adja be számadását, kérve azt a számvizsgáló bizottságnak kiadatni. Madarász József legkevesebb kétséget sem kíván nyilvánítani az iránt, hogy azon számadások rendben vannak, azonban mégis azt hiszi, nem elég mindjárt a számvizsgáló bizottsághoz utasítani, hanem legelsősorban a gazdasági bizottság véleményét szeretné s óhajtaná megtudni a kiadásokra nézve, mert csakis a gazdasági bizottság fog helyes véleményt adhatni az iránt, jogosak, szükségesek voltak-e azon kiadások. Mikor a gazdasági bizottság e jelentését megteszi, akkor kell a háznagy számadásait a számvizsgáló bizottsághoz áttenni. — A ház a számvizsgáló bizottságnak adja ki. Borosnyay Pál jelenti, hogy a negyedik bíráló bizottság Szilágyi István ökörmezői képviselő választását igazolta. A delegátióba választottak: Dániel Ernő, Faik Miksa, Jókai Mór, Földváry Mihály, Nagy György, Szilassy János, Szlávy József, Uray Miklós, Boros Bálint, Gromon Dezső, Kövér Károly, Kemény Kálmán br., Misits János, Peretti Alajos, Prónay József, ifj. Ráday Gedeon gr., Várady Gábor, Krajlovics Miroslav, Mrazovics Mátyás, Vancsina Iván, Andrássy Mihály, Éber Nándor, Házmán Ferencz, Horváth Gyula, Pejacsevich László gr., Boer Antal, Harkányi Frigyes, Rudics József h., Szemerer Ödön, Vadianer Albert b., Bittó Ist- Pulszky Ágoston, Csernátony Lajos, Kaas Ivor b., Ernust Sándor, Ürményi Miksa, Sennyey Pál br. Póttagok:„Gidófalvy Albert, Kukuljevics Iván, Végh Aurél, Üchtrich Zsigmond br., Ugrón Ákos, Bakcsi Ferencz, Fabricius Károly, Pogonyi Dénes, Farkas Elek bihari, Szathmáry Károly. Napirenden van a válaszfelirati javaslat tárgyalása. — Miletics saját és Polit aláírásával külön felirati javaslatot ad be. Jegyzők felolvassák ezután mind a három felirati javaslatot. Elnök: T. ház! Ha jól fogtam föl a miket hallottam, Miletics és Polit urak hódításról beszélnek, annak ellenében szabadulási jogra hivatkoznak, idegen frigyek kezeléséről szólanak, és óvást tesznek a magyar törvényhozás politikája ellen. Én, hogy előre jelezzem, hogy miként értem a képv. háznak azon szabályait, melyek az elnököt bizonyos jogokkal felruházzák, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ha a t. szónokok beszédek folyamában hasonlóan fognának nyilatkozni, a ház szabályai értelmében az illető szólót rendre fogom utasítani. (Átalános élénk helyeslés.) Kérdi, kivánja-e a ház kinyomatni? — Csanády S. nem osztja a felirat elveit, de méltányosságból a kinyomatás mellett szól, míg Madarász J. azt feleslegesnek tartja. Tisza Kálmán belügyminiszternek csakis egy észrevétele van és ez az, hogy ő nem csak azért nem kívánja elhatároztatni, hogy külön ki ne nyomassák, mert ma adatott be, hanem ha tegnap vagy egy héttel ezelőtt adatott volna is be, hasonló tartalommal, akkor is azt mondaná, hogy ne nyomassák ki. Mert, ő a méltányosság legszélsőbb követelményeit sem tartja addig mehetőknek, hogy oly okmányok nyomassanak ki kedvezményképen, melyekben a nemzet, az ország és a fejedelem ellen sértés foglaltatik. — A ház nem kívánja kinyomatni. — Ezzel a felirati vita kezdetét vette. Horváth Lajos a felirati bizottság előadója azon nézetben van, hogy épen azért, mert a felirati jog kiváló fontossággal bír, nem kell azt elhasználni rendes időben. Maradjon a felirat normális időben, hódoló tisztelet és az udvariasság ténye, amelyet elmulasztani nem szabad, de amelynek kiváló fontosságot tulajdonítani nem kell. A bizottság azon nézetben van, hogy bármi aggasztó is Magyarország pénzügyi helyzete, bármily sokoldalú a nehézség, amellyel a rendezés jár, bármily sokféle és összhangzó reformokra van szükség, ha a bajtól szabadulni akarunk, maga az államélet rendes mederben folyik és nincs arra szükség, hogy a ház eltérjen azon modortól és eljárástól, amelyet a válaszfeliratokra nézve az utóbbi országgyűlések alatt követett. Azt hiszi, nem lehet a ház hivatása, hogy már most állást foglaljon az uralkodóval szemben, elvi tételeket jelentsen ki, vagy épen a megoldás módozataira nézve részletesen nyilatkozzék. A trónbeszéd nem kormány, nem pártprogramm, hanem utalás azon teendőkre, melyek megoldásra várnak. A teendőkre nézve a kormányt illeti meg a kezdeményezés. Be kell azt várnunk, még ha némi önmegtagadásunkba kerülne is. Nem áll sem a ház, sem a haza érdekében az átalános vita a foganatosítandó rendszabályok és a behozandó reformok felett. Hiba volna azt provokálni nemcsak azért, mert az általános vita még ott is, ahol a nézetek könnyen tömöríthetők, mindig tetemes időt vesz igénybe és mi ezen tetemes idővel nem rendelkezünk ; de hiba volna azért is, mert gyakorlati eredményekre nem vezetne, sőt meri mondani, hogy talán a siker lehetőségét koczkáztatná. Ezek az indokok vezették — úgymond — a bizottságot arra, hogy a felirati javaslatot jelen alakjában terjessze elő. Annyit ígér a felirat szemben az uralkodóval, mennyit a dolgok rendes lefolyása mellett be is válthat; de ezt határozott vonásokban teszi, mert meg volt a bizottság győződve arról, hogy nincs, nem lehet e házban képviselő, aki a pénzügyek rendezését, a kapcsolatos reformok létesítését, vagy a kormány által előterjesztendő törvényjavaslatok tárgyalását megtagadni akarná. És e tekintetben nem képezhet kivételt a közjogi ellenzék sem, mert állítja bár, és ezt saját álláspontjából jogosan teheti, hogy viszonyainknak gyökeres javulása a közjogi törvények megváltoztatása nélkül teljes lehetetlen ; de a párt tagjaitól, mint a háznak szintén hű fiaitól, föl sem lehet tennünk, hogy csak azért, mert a törvényeket roszaknak tartják, mert ezen törvényeknek uralma alatt a sulyegyént helyreállíthatónak nem vélik, s mert a kormányban s a többségben nem bíznak, meg kívánnák vonni közreműködésüket a pénzügyi rendezésnek még csak kísérletétől is. Nem tagadhatja azt a közjogi ellenzék, hogy a közjogi törvények megváltoztatása nemcsak tőlünk országgyűlési képviselőktől függ. Vannak e törvények közt olyanok is, melyeknek érvényessége időhöz van kötve; ez időt tehát be kell várni. De vannak olyanok is, melyek időhöz kötve nincsenek, de melyeknek megváltoztatásához, ha az a monarchia érdekében kívánatosnak találtatnék, mindazon politikai tényezőknek beleegyezése kívántatik, amelyek azt létrehozták. E nagy nehézséggel szemben áll az ország pénzügyi helyzete, melynek rendezése nem tűr halasztást. Meg kell azt kisérleni, mert állami létünk forog koczkán, meg kell azt kisérleni, mert a választóközönség nagy többsége azon felfogásnak adott igazat, mely a rendezést az adott viszonyok közt is lehetségesnek véli Ami illeti azon határozati javaslatot, melyet Simonyi Ernő a maga és elvtársai nevében tegnap beadott, kevés mondanivalója van előadónak. Készséggel elismeri, hogy ezen javaslatban van sok, ami egyéni nézeteivel megegyezik, van sok, amit jónak s helyesnek tart. Készséggel elismeri azt is, hogy egy pártnak jogában és esetleg kötelességében áll, adott alkalommal, kifejteni lobogóját és az érvek súlyával hatni a házra és a nemzetre. De midőn elismeri ezt, ismerje el úgymond a közjogi ellenzék is azon álláspont jogosultságát, melyet a többbség jelenleg elfoglal, azt, hogy az elvi vita inkább káros mint hasznos a hazára a jelen pillanatban és hogy a közjogi tételeknek felvetése és vitatása már csak azért is mellőzendő, mert a sikernek még csak azon első biztosítéka is hiányzik, mely a megváltoztatásra szükséges, t. i. a nemzeti Sikärátor A mi illeti Miletics Svetozár válaszfelirati javaslatát, minthogy ezen javaslat alapeszméje oly hibás, állításai annyira valótlanok, következtetései oly sértők és átalában az abban annyira hangsúlyozott magas politika annyira sérelmes, azt hiszi nem állhat előadói tisztében, hogy arra reflectáljon. (Helyeslés) mert ha erre tüzetesen reflectálni akarna, arra kellene kérnie a házat, hogy annak egyes kitételeit roszalja. (Élénk helyeslés.) — Ajánlja a háznak elfogadásra a bizottság felirati javaslatát. Elnök néhány percre felfüggeszti az ülést. — Szünet után: Simonyi Ernő, T. képviselőház! Mielőtt a szőnyegen levő tárgyhoz hozzászólanék , méltóztassék megengedni, hogy az amúgy incidentaliter elmondott észrevételekre én is egy pár észrevételt tegyek. (Halljuk.) Először a belügyminiszter úr megjegyzésére az irományok kinyomatását illetőleg, kénytelen vagyok megjegyezni, hogy nem tartanám sem üdvösnek sem a parlamentáris gyakorlatnak megfelelő Én azt hiszem, hogy a képviselőháznak és a törvényhozásnak módjában van intézkedni arra nézve, hogy a nemzet a haza iránti méltatlan és sértő kifejezések még az országházban se használtathassanak, de annak útja nem az, hogy az ilyen iromány ki ne nyomassák, hanem czélszerű intézkedések meghozatala, melyeket, én jót állok érte, képes volnék iniitálni akkor, ha a kormány felelős helyét foglalnám el. A t. elnök úr figyelmeztetését nagy köszönettel vettem és ahoz fogom magam tartani s nehogy valahogy azon túlmenjek, gondoskodni fogok, hogy beszédem alább az óra előttem legyen, így reménylem, nem fogom túllépni a határt. T. ház! Megvallom, hogy bizonyos elfogultsággal kezdem meg ezen vitát. Mert oly országgyűlés küszöbén állunk, mely lehet, Magyarországnak élete és halála fölött fog határozni. Én érzem annak végtelen nagy fontosságát, mi ez országgyűlés működésétől függ. Uraim! Azt mondta az előadó úr, hogy rendes körülmények közt élünk. Már engedelmet kérek, midőn a fejedelem királyi székéből mondott beszédében arra figyelmezteti a nemzetet, hogy a nemzetnek tekintélye, hitele, sőt állami téte le van kockáztatva és veszélyeztetve, akkor azt mondani, hogy rendes mederben folynak az állam ügyei, nézetem szerint nem lehet. Az állapot oly aggasztó, oly nagy mérvben aggasztó, amilyen nagy mérvben egy ország állapota csak aggasztó lehet. És én megvallom, hogy nagyon sajnálom, hogy azon ügy,mely mellett én e házban küzdöttem s ezentúl is küzdeni kívánok, elhagyatott oly, erős harczosok által, kik hivatva lettek volna épen most épen az ország ezen vészteljes állapotában erejökkel ez ügyet támogatni, mely ügy erős meggyőződésem szerint egyedül képes Magyarország bajait orvosolni, egyedül képes megzavart államháztartásunkba rendet hozni. Sajnálom ezt annál is inkább, mert érzem saját gyengeségemet, érzem elvbarátaimnak, — csekély számban lévén itten, — összesen és gyenge erejét arra, hogy ily óriási többség ellen, azzal merő ellentétben állván, ily nagy ügyet méltóképen, a szükséhez képest képesek legyünk támogatni. Midőn a t. ház kegyes elnézését kérem azon gyarlóságokért, melyekkel eljárásom most és más alkalommal telve lesz, bátor vagyok egyszersmind arra kérni a t. házat, méltóztassék meggyőződve lenni arról, hogy igyekezetemben és buzgóságomban hiány nem lesz, és méltóztassék erőm hiányának tulajdonítani azt, ha nem leszek képes annyit tenni, mint amennyit tenni akarok. Ezek után t. ház, a t. előadó, ur némely észrevételeire röviden válaszolok. Ő azon nézetben van, hogy elvi kijelentések a feliratba nem valók; azért mert nézete szerint nem kell a képviselőháznak véleményét mintegy előre lekötni. Én azon nézetben vagyok, hogy miután a válaszfelirat a trónbeszéd visszhangja, és miután a trónbeszéd a kormány politikájának expressióját foglalja magában, a kormány nézetében vagy osztozik, önkénytelen a képviselőház többsége vagy nem. Ha osztozik, akkor nincs a ház véleménye előre kompromittálva, nincs mintegy előre lekötve, hanem önkénytesen ugyanazon mederben folyik, ha pedig nem osztozik, azt hiszem, hogy kívánatos, hogy kitűnjék azon ellentét, mely a kormány és a többség nézete közt van, mert ez bizonyítja mindig a parlamentáris életnek a kellő modorban való mozgását. Azt mondta a t. előadó úr, hogy nem teszi fel rólunk, hogy a mostani körülmények között nem kívánnánk közreműködni az ország bajainak orvoslását illetőleg. Ha figyelemmel hallgatta végig azon válaszfelirati javaslatot, melyet mi beterjesztettünk, láthatta, hogy abban azt határozottan kinyilatkoztattuk. Azt mondottuk ugyanis: „Határozott készséggel kinyilatkoztatjuk Felséged előtt, miszerint mi alkotmányos után a véghatárig készek vagyunk megtenni mindent, mi az ország bajait enyhíti.“ A készség tehát megvan részünkről, ha azonban nézeteink, hogy miként lehet az ország bajain enyhíteni, miként lehet azon bajokon segíteni, eltérnek a t. előadó úr, vagy a t. többség nézetétől, azt hiszem, hogy csak kötelességet teljesítünk, ha nézeteinket nyíltan előterjesztjük, hogy azok megvitattassanak és a tisztelt ház többsége által vagy elfogadtassanak vagy elvettessenek. Azt mondja a t. előadó úr, hogy a mi állásunk jelenleg azért nem tartható fenn, mert hiányzik a keresztülvitelre nézve az első feltétel t. i. a nemzet akarata a közjogi állapot megváltoztatását illetőleg. Étt megvallom, hogy azon tényt, hogy a nemzet akarata erre hiányzik, egyátalában nem látom constatálva, sőt szerettem volna látni, hogy igenis constatáltassék végre az, hogy vajjon a magyar nemzet kívánja-e ezen közjogi szerződés fentartását, vagy nem kívánja? Azonban a kormány nem úgy állította oda a kérdést az utolsó választásoknál a nemzet elé sőt inkább ellenkezőleg úgy, hogy most azon politika jutott uralomra, mely azt tartja, hogy ezen közjogi kiegyezkedések roszak voltak az előtt is mindig és roszak most is. Midőn ezen kijelentés alapján foglal el valaki állást a kormányban méltán elvárhatja a nemzet, hogy ezen nézetét érvényesíteni fogja, hogy amit rosznak tartott mindig, rosznak tartja ma is és a jövőben orvosolni igyekezend. (Igaz a baloldalról.) Így állván a dolgok, a nemzet ily értelemben adván a kormánynak oly roppant nagy többséget, mint amilyennel a kormány most rendelkezik, úgy hiszem nemcsak azt mutatta meg, hogy a közjogi törvényeket fenntartani nem akarja, sőt inkább indokalta azon nézetét, hogy roszaknak tartotta ezen törvényeket és roszaknak tartja ma is. Én tehát nem csak constatálva nem látom, hogy a nemzet akarata hiányzik, sőt ellenkezőleg úgy tolmácsolom a nemzet akaratát, hogy a nemzet nagy többsége elvárja azt, hogy ezen községi törvények az ország önállása és függetlensége érdekében átvizsgáltatni és megváltoztatni fognak. T. hát! Ami már most magát a trónbeszédet illeti, nem tehetem, hogy ne tegyek egy pár megjegyzést magára a trónbeszédet megelőző ünnepélyre nézve. Sajnálattal láttam, hogy ez alkalommal talán élesebben jeleztetett az országgyűlés megnyitása, ezen magyar nemzeti ünnepély alkalmával azon birodalmi egység, melyet némelyek fentartani óhajtanak s melyet én hazám önállótlansága és függetlenségével összeférhetőnek nem tartom. Nemcsak hogy a magyar nemzeti zászlón kívül, még pedig a legprominensebb helyen a királyi várpalotán a feketesárga zászló lobogott, mely már úgy hiszem két esztendő óta, ha jól vagyunk értesülve, magának a fejedelemnek kívánsága és kezdeményezése folytán nem lett kitűzve, most pedig újra kitüzetett, s ez alkalommal sajnálatomat kell kifejeznem, hogy midőn ez iránt felszólalás történt, a miniszterelnök úr a házban azt jelentette, hogy ő meghajlik a feketesárga színek előtt. Ezt szükségesnek tartottam felhozni s kijelentem, hogy ámbár én kötelességemnek tartottam a királyi trónbeszéd meghallgatása végett Budára felmenni, nem azért mentem fel, mintha én is meghajolnék a sárga fekete színek előtt, hanem azért, mert alkotmányos cselekménynek, nemzeti ünnepélynek tanúja akartam lenni. Én tiszteletben tartom a sárgafekete szint ott, ahol az otthon és helyén van; de én Magyarországon a magyar színeket tartom mindenekelőtt tiszteletben, — (Helyeslés bal felől) és egyedül azok előtt hajlom meg. Sajnálattal láttam azt is, hogy az udvari szertartásnál — amint már egyszer megemlítettem, de akkor, midőn a ház még tímxo,it ^ru^tk^e^— ropsk.tad^omr^először vari tisztnek helytartója működött és szerepelt. Meglehet, hogy ez máskor is úgy történhet, de legalább azon programm, mely szerint ez történt, az országgyűléssel hivatalosan nem közöltetett, s így ez a nemzet képviseletének tudtán kívül történt. De most mintegy a nemzet képviseletének és az országgyűlésnek hozzájárulása kívántatok az által, hogy előlegesen közöltetett velünk, hogy a magyar nemzeti ünnepély alkalmával a magyar országgyűlés megnyitásánál egy magyar zászlós úr csak mint nem magyar udvari tisztnek helyettese szerepelt. Ezeket én a magyar államiság, önállóság és függetlenségre nézve károsnak tekintem, és ezekre nézve kötelességemnek tartom tiltakozni mindannyiszor, valahányszor ezek megtörténnek. Ezeket jegyezvén meg, ami magát a trónbeszédet illeti, melyet a mint mondtam, én ez alkalommal s minden más alkalommal s minden más alkotmányos országban a kormány politikája kifejezésének tekintek, megvallom, hogy én ezen trónbeszédet kielégítőnek nem tartom. Nem tartom kielégítőnek azért, mert benne semmi pozitív állítás nincsen a kormány működését, szándékát és politikáját illetőleg. Én megengedem azt, hogy a kormánynak politikai programmja nem arra való, hogy a trónbeszédben jeleztessék, hanem azok után, mik itt a múlt ülésszak berekesztésekor történtek, midőn a kormány felhivatott politikájának jelzésére, én megvallom, azt vártam volna, hogy azon kormány, mely az ország állapotát oly aggasztónak tünteti fel, hogy annak állami léteiét is veszedelemben levőnek mondja, hogy a kormánylegalább fő elveiben jelezte volna azon irányt, amelyen haladni akar, hogy ezen bajokon segítsen. Ámde a trónbeszédben én erre nézve nem találtam semmit. Van benne olyasmi, ami a kormánynak nézeteit sejtetni engedi, de azt egyátalán nem engedi sejtetni, hogy miként szándékozik ezen nagy bajokat és kérdéseket megoldani. A kormány annyit mond, hogy csak akkor, de csakis akkor fog sikerülni megküzdhetni a helyzet nehézségeivel, ha czélszerű és gyökeres kormányzat és igazságszolgáltatási javítások eszközöltetnek, ha a nemzet híven egész múltjához készséggel és nemes kötelességérzettel meghozza azon áldozatokat, miket a kitűzött üdvös czél hazafiságától követel, ha a hitelviszonyok javítása és rendezése a termelés, kereskedelem és ipar fejlesztésére szükséges egyéb intézkedések által gondoskodva leend az adóképesség emeléséről és a vállalandó terhek könnyebb viselketéséről. Uraim, ez több esztendőnek a műve, a mi viszonyaink pedig olyanok, amelyek több esztendei halasztást semmiképen nem tűrnek. De az utakról is, amelyen ezen kereskedelmi és ipari viszonyok fejlesztéséről és az adóképessség emeléséről gondoskodni akar, az utak és módokról itt nincs semmi mondva. Vannak némely átalános tételek, azután az mondatik: „nem szándékozunk egyenként felsorolni.“ Én azt hiszem tehát, hogy az ország jelen állapota nem olyan, hogy az országnak, hogy az országgyűlésnek meg lehessen nyugodnia abban, hogy a kormány általános tételekben mondja el nézeteit, hanem mondjon valami positívet, mondjon olyasmit, amit meg is lehessen bírálni, s amely felett minden gondolkozó ítéletet is mondhasson, vajjon helyes-e vagy nem czélirányos lesz-e az ország állapotának és bajainak tekintetbe vételével, s azok által orvosolhatók lesznek-e a bajok vagy sem. Én tudom, hogy a kormány, ha a többség támogatja nem tartozik programmot adni sem most sem máskor, de azt is tudom, hogy a nemzetnek joga van azt a kormánytól követelni s tudom hogy a többségnek, mely az országgyűlést képezi, kötelessége azt a kormánytól követelni, mert a képviselőnek nem lehet egyedüli feladata az, hogy egyik vagy másik párthoz tartozzék, hanem feladata az ország jólétéről gondolkozni és arra törekedni márpedig ezt tenni nem lehet anélkül, hogy az utakat lássuk, azon módokat, eszközöket ismerjük, amelyek által az eszközlendő volna. Mondtam már, hogy a kormány át van hatva a helyzet komolyságától, miután magába a trónbeszédbe egy oly tételt szőtt bele, amelynél aggasztóbbat egy nemzetre nézve talán soha kormány nem mondott, midőn azt mondja, hogy Magyarországnak tekintélye, hitele, sőt állami léte sincs biztosítva. Ennél agasztóbb, súlyosabb állapot egy országra nézetem szerint nem létezik. Én t. ház és elvbarátim gondolkoztunk őszinte hazafiúi aggodalommal arról mikép lehetne ezen állapotokat orvosolni, és azt találjuk mindenekelőtt constatálnunk kell az okokat melyek azt eredményezték, mert ezen okoknak elhárítása nélkül ezen állapotot gyógyítani sohasem fogjuk. Azt találom tehát, hogy ezen állapotot, melybe országunk jutott, első rendben azon közjogi törvényeknek köszönhetjük, melyeket az 1867-iki országgyűlés alkotott. Én és ezen elvbarátaim, kik akkoron vagy a következő országgyűléseken itt helyet foglaltunk, nem szűntünk meg egy pillanatig sem felszólalni ezen törvényeknek alkotmányos módon való megváltoztatását illetőleg ; nem szűntünk meg azért, mert meg voltunk győződve elejétől fogva és ez irányban nézeteinket e házban számtalanszor el is mondottuk, hogy Magyarország nem képes azon terhelniük elviselésére, melyeket ezen törvények reá róttak. Felszólaltunk emiatt, és küzdöttünk ezen törvények eltörlése mellett azért is, mert ha Magyarország elbírhatná is ezen súlyos terheket, melyeket ezen törvények következtében elvállalt, még akkor sem volnának ezen törvények fentarthatók, minthogy egy ország önállóság és függetlenség nélkül semmi, egy ország állam csak úgy lehet, csak úgy számíthat az európai államok családjában, ha maga bír önállósággal és függetlenséggel. (Igaz! Úgy van a baloldalon. Én hiszem, és reménylem, hogy bármily nagy legyen is e házban a többség, mely megnyugszik abban, hogy Magyarország önállása, és függettensége a közjogi törvények által csonkintva legyen: a magyar nemzetből sohasem fog kihalni azon érzet és törekvés, hogy hazájának az önállást és függetlenséget visszaszerezze. (Igaz! Úgy van a baloldalon.) Ezen közjogi törvények által okozott károkon és káros állapoton kívül az ország bajait legnagyobb mértékben előidézte azon részgazdálkodás, mely a volt kormányok által éveken át következetesen folytattatott. (Igaz! Úgy van a baloldal részéről.) Én a jelen alkalommal nem fogok azoknak részletezésébe bocsátkozni, nem fogom részleteiben ecsetelni sem az ország állapotát, sem ezen részgazdálkodást. Azok, t. hát sokszor voltak már itt felemlítve és nem szükséges, hogy egyébre hivatkozzam, mint arra, hogy még 1868-ban az állam jövedelmei elegendők voltak költségei fedezésére, most már egy 30 milliót meghaladó deficittel állunk szemben, még akkor is, ha a belkormányzatban mindazon megtakarítások eszközöltetnek, melyek eszközölhetők. No uraim! ha azt vesszük, hogy mi az azóta csinált adósságok kamatai fejében több mind 20 millió forintot fizetünk, ha azt vesszük, hogy mi az általunk megszavazott vasutak kamatbiztosításai fejében 15 milliót fizetünk; ezzel meg van mutatva, hogy a deficit előidézésének s a pénzviszonyainkban előállott zavaroknak fő oka azon gazdálkodás, mely Magyarországot ennyi adósság csinálására és vasutaknak ily módon való építésére kényszerítette. Tehát rész gazdálkodás az oka annak, hogy a már 1867-ben elvállalt arány talán nagy magjaiunMog a kanocna jutott melyben most van. Hozzájárulnak ezen állapotnak élesítéséhez a rész termések egymásután következő csapásai. Távol vagyok attól, hogy a rész termésekért a kormányt tegyem felelőssé. (Derültség. Egy hang: „Pedig lehetne“) ámbár lehetne. (Halljuk!) mert volt rá példa, hogy e házban a kormány érdemet csinált magának a jó termésből. (Derültség.) Én azt hiszem te hát, hogy a termések egy sokkal magasabb hatalom által intéztetnek, mint amilyen a kormány, hanem egy országban, amelynek földművelő népből áll legnagyobb része, és amelynek alapvagyonát és jövedelmei legnagyobb részét a föld és annak termékei képezik, kényszerűleg előáll azon eset, hogy egyik évben bővebb, a másikban szűkebb az aratás és következőkép nagyobb vagy kisebb a jövedelem. De a kormánynak kötelessége gondoskodni arról, hogy ha a gondos földmivelő az őt egymás után érő csapások által oly helyzetbe jut, hogy kénytelen kölcsönpénzhez folyamodni , ezen kölcsönpénzt könnyen és biztosíték mellett aránylag olcsó kamatra kapja. Erről már igenis a kormány tartozik gondoskodni. Arról, hogy mikor legyen eső, vagy mikor legyen meleg, arról a kormány nem gondoskodhatik. Ez nálunk annyira hiányzik, hogy épen e hiányok folytán bekövetkezvén a rész termés és bekövetkezvén azon aránytalan mérvű pénzválság, s mely 1873-ban reánk jött, Magyarországon átalános elszegényedés következett be, és Magyarország földművelőinek mondhatnám kicsinyje s nagyja, egyaránt el van adósodva, el van pedig adósodva oly módon, hogy a nagy túlságosan nagy, mértéktelen uzsorás kamatokat még a legjobb, a legkedvezőbb körülmények közt sem képes fizetni. És uraim, méltóztassanak szétnézni az országban, ezen baj annyira elterjedt, elszaporodott, hogyha ezen mihamarább segítve nem lesz, az ország törzslakosainak birtokosainak legnagyobb része földönfutóvá válik. Én nem tartom kívánatosnak a hazára nézve azt, hogy a földbirtokok egy vagy más családok kezeiben legyenek, de másfelől azt sem tartom kívánatos állapotnak, hogy az ország földbirtokának legnagyobb része oly emberek kezébe jöjjön, akiket az országhoz semmi más nem köt, mint az önérdek. (Felkiáltások: Úgy van!) De a baj e tekintetben oly nagyra nőtt, oly súlyos, hogyha ezen mihamarább czélszerű intézkedések által segítve nem lesz, elmondhatja az ország földművelőinek legnagyobb része: „Advenere novi, veteres migrate coloni.“ Én azt hiszem, tehát, hogy ha az ország állapotára tekintünk, az maga fogja kijelölni a sorrendet, amelyben kell haladnunk, hogy e bajokat orvosoljuk. Én azt hiszem, amint a trónbeszédben is hangsúlyozva van, hogy első rendben az államháztartás rendezését, első rendben a pénzügyek orvoslását kell sorozni. De én hozzáteszem, hogy amidőn ezen segíteni igyekezünk, segíteni törekszünk, párhuzamosan ezekkel és egy időben ezekkel intézkednünk kell az uzsora által a nemzetre mért csapások elhárítása iránt is. Mert méltóztassanak meghinni, hogy habár sikerülene is pénzügyi bajaink következményeit elhárítani, azon káros következményeket, hogy a birtokosok idegenek által fosztatnak meg birtokaiktól, késő lesz elhárítani, ha az ez iránti intézkedéseket egyidejűleg és első rendben a pénzügyekről való gondoskodással nem teljesítjük. Ha pénzügyi bajainkon segíteni akarunk, ha hitelviszonyainkon és az ország pénztelenségén is javítani akarunk, első rendben felmerül előttünk a bankkérdés. T. ház! Ez nem új kérdés e házban. Évek óta sürgették ezt ezen háznak minden oldalán, és én bátran mondhatom, hogy nincs e törvényhozás előtt kérdés, melyre nézve az ország közvéleménye minden pártkülönbség, továbbá vallás és nyelvkülönbség nélkül oly egyhangú és egyetértő lett volna mint a bankkérdésre nézve. Mindenki belátta azt, hogy egy önálló jegybank felállítása Magyarországra nézve oly szükség, melyet mellőzni semmi áron nem lehet. A trónbeszédben találok erre vonatkozólag egy tételt, ez azonban, megvallom, engem sem fel nem világosít, sem ki nem elégít. A kormány azt mondja : „Kormányunk az érintetteken kívül egész buzgalommal törekszik a bankkérdés jog és czélszerű megoldására.“ Méltóztassanak megengedni, de előttem úgy tűnik fel ezen passus, mintha a kormány tanulmányozta volna, hogyan lehessen ezen kérdést ki nem hagyni a trónbeszédből, de mégsem mondani róla semmit. Engedje meg a t. ház, de én nem engedhetem meg, hogy Magyarországon bankkérdés van. Mi e kérdés alatt rendesen azt szoktuk érteni, hogy két nemzet közt van valamely ügy, melyre nézve a vélemények eltérők a megoldás iránt. Én sem régibb, sem újabb törvényeinkben, sem a 67-ik kiegyezésben, sem e házban a kormány által tett nyilatkozatokban semmit nem találok ami a bank ügyét kérdésessé tehetné. Magyarország érzi, nagyon érzi ily intézet fenállásának hiányát, nagyon érzi hiányát a magyar nemzeti bank léteiének, de azt, hogy ez kérdés, vagy kérdéses lehet, egyátalában meg nem engedhetem, az sem törvényeinkben, sem szerződéseinkben, sem más bárminemű, minket kötelező nyilatkozatokban nem alapul. Nem értem tehát, mit akar a kormány azzal megmondani, hogy a bankkérdést jogszerűleg fogja megoldani ? Hiszen ezen kérdés semmiféle törvényben, semmiféle szerződésben nincs korlátozva. Hol van azon jogi tekintet melyet ezen kérdésnek egyedül az ország érdekében való megoldása sérthetne? Megvallom, hogy sokkal jobban szerettem volna, ha a kormány egészen kihagyja e passust a trónbeszédből, minthogy azt inkább compromittálja mert jogi kérdést csinál belőle. Én azt hiszem, tehát, hogy a bankkérdésről, a bankügyről sokat mondanom nem szükséges, mert ennek szükségességéről itt már annyi volt elmondva, hogy én ezúttal eleget vélek tenni kötelességemnek, ha most újra és ismételve felkérem a kormányt, hogy ebben az ügyben mihamarább és haladéktalanul, egyedül a magyar nemzet érdekeinek szempontjából intézkedjék; mert én nem engedhetem meg azt, hogy a magyar kormány előtt minden teendőiben, melyet a magyar nemzet nevében végez, más szempont lehessen irányadó, mint a magyar nemzet érdeke. Megengedem, hogy más nemzeteknek is vannak érdekei, de ezekről gondoskodjék azoknak a kormánya, de a magyar kormányra nézve csak a mi érdekeink lehetnek irányadók, melyek őket cselekvéseikben igazgatják és befolyásolják. T. képviselőház! A bankügynek megoldása és egy önálló magyar jegybanknak a magyar nemzet érdekeinek egyedül szemmel tartásával való felállítása még minden bajainkon segíteni nem fog, mert habár ez képes lesz is hitelünket függetlenné tenni és szilárd alapokra fektetni, de azért ezen bank felállítása az államháztartásnak megzavart egyensúlyának helyreállítására rögtön és egész mérvben behatni nem fog. Nekünk tehát más módokról is kell gondoskodnunk, amelyek által pénzügyeinket rendezhetjük. Én, t. képviselőház! méltánytalannak tartom azon szemrehányást, mely az ellenzéknek úgy e házban, mint a házon kívül igen sokszor tétetett, t. i. hogy az ellenzék folytonosan a negatíó terén áll. Én azt hiszem, és úgy voltam mindenkor meggyőződve, hogy kezdeményezni nem az ellenzék, hanem a felelős kormány feladata, azonban lehetetlen, hogy az ország ily aggasztó állapotában el ne mondjam a feletti nézeteimet, miként hinném, Magyarország pénzügyeit javíthatni miként hinném én Magyarország pénzügyeit rendezhetni. (Halljuk!) -Ha azt hiszem, c. Képviselőház, hogy egyik múlhatlan feltétel és Magyarország anyagi existentiájának életkérdése az önálló magyar vámterület. E nélkül sem az ország iparát és kereskedelmét fejleszteni, sem az ország anyagi ügyeit virágzásba hozni nem lehet és e nélkül, t. képviselőház, mi nem leszünk képesek Magyarország pénzügyeit rendezni soha. Én megengedem azt, amit a múlt országgyűlés végével két pénzügyminiszter is hangsúlyozott e házban, hogy a hiányoknak fedezésére egyedül két mód van : egyik az, megtakarításokat eszközölni a kiadásokban, a másik az, szaporítani a jövedelmeket, de azt hogy a jövedelmek szaporításának egyedüli módja az adók fölemelése legyen, azt meg nem engedem, sőt a mi viszonyaink közt az adófelemelést én az ország pénzügyeinek érdekében megengedhetőnek nem is tartom. (Úgy van a baloldalon.) Az ország jövedelmeinek emelésére ott van a leghathatósabb mód az önálló vámterület felállításában. Nincs semmi törvény, mely bennünket ebben akadályozna, sőt a fenálló törvény épen a mi jogosultságunkat bizonyija e részben. A fennálló törvény szerint mely 1867-ben alkottatott, a vám- és kereskedelmi szerződés 10 esztendőre volt megkötve. 10 esztendő múlva tehát szabad kezet ad nekünk a törvény ezen vámszerződést megújítani, vagy nem újítani meg. Ha nem újítjuk meg, igen természetszerűleg önmagától előáll az önálló vámterület. De ezen szerződés, mely akkor köttetett, még tovább megy. Azt mondja — mert bizonyos tekintetben aggályok merülhettek fel, azoknál is, akik kötötték — hogy ha 5 esztendő múlva azt tapasztalná valamelyik fél, hogy rá nézve nyomasztó ezen szerződés jogában áll, új alkudozásra hívni fel a másik felet, és ha ezen alkudozás 6 hónap alatt czélra nem vezetne, egy év alatt jogában áll a vámszerződést felbontani. No, uraim, a törvény maga jelöli ki azon módot, hogy 10 éven innen, 5 év után, másfél év alatt ezen vámszerződés felmondható és természetszerűleg előáll az önálló vámterület. Nem először t. ház merül fel egész fontosságában és egész nagyságában ezen kérdés előttünk. Én és elvbarátaim ezen kérdésre mindig figyelemmel voltunk, és mi az 1869 ik évben beterjesztett válaszfelirati javaslatunkban adtunk annak kifejezést, midőn azt mondtuk: „felette károsnak és iparunk fejlesztésére igen hátrányosnak tartjuk mi az 1867 ik évi 16 törvényczikkben megkötött vám- és kereskedelmi szerződést, amely felséged többi országainak javára, nyomasztólag nehezül a mi iparunk fejlődhetésén. Felismertük mi káros voltát akkoron, — és figyelmeztettük arra a t. házat. Ámde akkor a fenálló törvény akadályozott bennünket abban, hogy többet tegyünk, mint épen figyelmeztessük a t. házat. Midőn ezen törvény szerint lejárt azon idő, mikor az alkudozások voltak megkezdendők, és annak nem sikerülte esetében a vám- és kereskedelmi szövetség felmondandó volt, akkor én elvbarátaim részéről Irányi Dánielt, barátom egy indítványt nyújtott be, melyben felhívja a házat egy határozati javaslatban, hogy méltóztassék arra nézve, váljon ezen szerződés, az ország érdekeinek megfelel-e egy enquette-bizottságot küldeni ki. Ha jól emlékszem, az akkoron még köztünk jelen volt Deák Ferencz képviselő úr indítványára a ház elfogadta ugyan annak szükségét, hogy egy enquete hivassék egybe, hanem azt nem egy bizottságra, hanem a minisztériumra magára méltóztatott bízni. T. barátom Irányi Dániel ezt az indítványt figyelemmel kisérte azóta és mindenesetre egyszer, de úgy hiszem, hogy két ízben is interpellálta a kormányt, ha vajjon megindította-e már e tekintetben az enquete-t, mi történt e tekintetben ? A felelet mindig csak az volt, hogy a jó akarat meg