Egyetértés és Magyar Ujság, 1876. január (2. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-01 / 1. szám

ban főzte le egy izraelita nem ugyan a szolgabirót, hanem egy bérest hasonló esetben. A nagyvendéglő előtt gyűlt össze egy izraeli­tákból álló társasági beszélgetve és várva az árverést, midőn egy urasági béres két lomha bivalyt hajt, melyek közül egyiknek „zsidó“ volt a neve. Persze a béres sem állhatta meg, hogy czélzatosan el ne kndtsa a bivalyra: „zsidó ne !“­­ A társaság boszankodik egy kissé, de csak­hamar feláll hideg phlegmával közülök az egyik s­zárivall a béresre: „Hallja kend, ne mondja neki többé, hogy „zsidó“, már megvan az emancipatió, mondja hát neki úgy: p­o­l­g­á­r­t­á­r­s!“ A kosztoláni „buló“ nevű zsidónak sem kel­lett volna egyebet a szolgabiróhoz visszaszenni. S már most „köszönöm zsidó, hogy megtaní­tottál a szóra“ : „boldog uj évet!“ Verhovay Gyula. A „M­. f. Presse“ írja : Az év szomorú kilátásokkal végződik a mo­narchia két birodalma viszonyainak egymáshoz való jövő alakulását illetőleg. — Lasser, Pretis és Chlu­­mecky miniszterek hír szerint január 3-án mennek Budapestre, hogy ismét megkezdjék a tárgyaláso­kat a bankügyben s a keresk. és vámkérdésben Ma­gyarországgal , de ha a magyar sajtó magatartása helyes mérője a Lajthán túl uralgó hangulatnak, minisztereink nehéz munkára rándulnak le. — Kü­lönösen a hivatalos elringatások daczára is napi­renden álló bankkérdést magyar részről oly módon tárgyalják, mely az egyetértés reményét a fagypon­ton alul szállítják le. — Ha megengednők is, a­mint a „P. Lloyd“ hiszi, hogy két bank jegyei egyenérté­kűek, mihelyt egyenlők az alapszabályok; mi törté­nik, ha az államhitelezők, kiknek a kamatfizetés osztrák és nem magyar valutában biztosíttatott, ha mindjárt csak puszta szeszélyből is, vonakodnának elfogadni a magyar jegyeket ? És nincs-e nekünk felmondhatlan szerződésünk Magyarországgal, a­melyben ez magát kötelezte, hogy ama 18 milliót, melyet az államadósság kamataihoz járulás fejében papírban ad, osztrák és nem magyar értékben, bankjegyekben, melyek a monarchia mindkét bi­rodalmában kényszer-árfolyammal bírnak, fogja fizetni ? Ha Magyarország a „P. Lloyd“ álláspont­ján áll, megszeg egy ünnepélyesen kötött szerződést s tönkre juttatja a monarchiát. A „Pester Lloyd“ ma esti száma vála­szolván bécsi kollégája fellebbi panaszaira, min­denek előtt örömmel veszi tudomásul, hogy a „N. fr. Pr.“ elismeri most már, mit eddig tagadott, hogy t. i. a két bank­jegyei mégis csak lehetnek egyen­értékűek. Ezután szándékos ferdítésnek mondja, hogy a bécsi lap magyar értékről beszél az osz­­trákkal szemben , mert a keresk. és vámszövetség 12. §-a így szól: „Az osztrák érték törvényes meg­változtatásáig közös érték marad.“ Igen de e szövet­ség is 1876. végére fel van mondva s akkor a közös­ség megszűnik. A felmondhatlan szerződésről fel­hozottakat szintén alaptalannak mondja a „Pester Lloyd“, mert az 1867. decz. 24-ki XX. t. ez. 1. §-a egyátalában 29 millió forintról szól, melyből 113­* millió éretpénzben fizetendő, mig a többi 18 millió mikénti fizetéséről semmi szó nem tétetik. A vámügyi tárgyalásokhoz. Rómá­ból azt jelentik, hogy Schwegel báró, ki az osztrák és magyar kormány nevében az olasz kormán­nyal tárgyalásokat folytat a keresk. szerződés ügyében, kormánya által sürgősen Budapestre hivatott az osztrák-magyar vám- és keresk. szövetség tárgyá­ban. A római alkudozásokat január 10-én fogják ismét folytatni. - -------------­ A kisdeűóvodákról. Beteg tespedő politikai és nemzetgazda­sági viszonyaink között, midőn a kormányzók azon gondolkodnak, miként lehetne az állam számára ismét egy új jövedelmi forrást terem­teni, a kormányzottak pedig azon búsulnak, hogy fogják a nagymérvű, a nemzet erejét meg­haladó adókötelezettségeiket lerovni, most mi­dőn az ünnepekre hazatért képviselők min­denütt és minden oldalról azért ostromoltatnak, hogy a beléjök helyzeti óriási bizalomért adó­­felemelést és új kölcsönt hoztak cserébe válasz­tóiknak, helyén látjuk, ha elvonjuk egy perezre az állampolgárok kifárasztott türelmét e ko­mor képtől és egy kicsiny jelentéktelennek lát­szó, de azért roppant nagyfontosságú társa­dalmi kérdésre tereljük figyelmüket. Mint czikkünk czíme mutatja, a kisdedek ügyében akarunk szólni a kisdedóvodákról, mi­dőn azonban az ő érdekükben szólunk, szólunk egyszersmind az állam, nemzetiség és társada­lom érdekében, mert az ő ügyük mindnyájunk Boldogult báró Eötvös Józsefnek, ki em­­berszeretete és humanitásáról ismeretes volt az egész országban, szülem lett meg azon gon­dolata, hogy az államnak oda kell hatni, mi­szerint minél több kisdedóvoda állíttassák fel az országban. És ezen gondolatát megvalósí­tandó egy törvényjavaslatot is készített a kis­dedóvodákról.“ A javaslat azonban részint a kedvezőtlen conjuncturák miatt, részint pedig Eötvösnek időközben történt halála folytán mindeddig törvényerőre nem emelkedett.­­ Ugyan ez ügyet sürgette Simonyi Ernő is több­ször, majd a pénzügyi bizottságban szólott erről, legújabban pedig, midőn a közoktatás­­ügyi miniszter költségvetése tárgyaltatott, azt kívánta, hogy a felső népiskolákra előirányzott 150,000 forint kisdedóvodák felállítása és szer­vezésére fordíttassék. Indítványa elej­tetett, de Szathmáry Károly egy törvényjavaslatot nyújtott be a kisdedóvo­dák felállítása ügyében és azt a deczember 20-iki ülésen igen helyesen kimerítően és sza­batosan indokolta. Nem szólunk ez alkalommal a Szathmáry Károly által benyújtott törvényjavaslathoz, melyre nézve annak tárgyalása alkalmával te­­endjük meg megjegyzéseinket, hanem ezúttal csak a kisdedóvodák czéljainak megismerteté­sére kívánunk szorítkozni. Dr. Eötvös József a „kisdedóvodákról“ szóló törvényjavaslatának indokolásában ezeket mondja: „Az óvodáknak a társadalmi életben s a mű­velődésben kettős jelentőségük van. Első az, hogy a munkával elfoglalt szülők gyermekei az óvodában biztos felvigyázat és gondozás alatt lévén ez által a szülők távollétében vagy elfoglaltsága miatt őket érhető veszélyektől megóvatnak, a szülők pedig nyugodtan és zavartalanul láthatnak napi munká­juk után. A szülők munkáját tekintve az óvodák közgazdászati szempontból is igen fontosak. Másik nagy jelentősége az óvodáknak az, hogy a kisdedek rendre szoktatása, testi erejüknek, ügyességüknek, s értelmüknek korukhoz mért fejlesztése által, a nö­vendékeket előkészítik az elemi oktatásra.“ Dr. Eötvös tehát a nemzetgazdászati és pedagógiai szempontot vette fel javaslatának indokolásába ; de vannak ezenkívül más szem­pontok is, a­melyek nem kevésbé siettetik ez ügynek megoldását, úgy mint az emberi, nem­zetiségi szempont, és a­mi nem kevésbé je­lentékeny a többieknél: a nők elhelyezésének kérdése. Fejtsük ki mindenekelőtt az első két in­dokot. A kisdedóvodák felállítása mindenesetre nagy szolgálatot tenne az országnak közgazdá­szati szempontból, de csak úgy, ha az főképen falukon szerveztetnék. Tudjuk azt, hogy ki­váltkép a mezei munkások között igen sokan vannak, a­kik gyermekeik miatt akadályoz­zák kenyerük megszerzésében. Ha a munkásnő reg­gel mielőtt kenyere után lát, elhelyezheti gyer­mekét az óvodában, hol gondos felügyelet alatt van, úgy a napot saját munkájára fordíthatja. Kicsinynek látszik ez érv és mégis százezreket hozna be az országnak. Jelenleg, midőn az anya a mezőre megy, 4—6 éves gyermekeit otthon hagyja és többnyire bezárja, s ebből nem kevés tüzeset származik, százezrek és százezrekre mennek azon károk, melyeket a ma­gukra hagyott gyermekek okoztak. De továbbá a magára hagyott kisded mindig ki van téve a véletlennek u. m. elgázolás stb. És mind ez egészben véve az állam és társadalom kárára történik. Igen nagy szolgálatokat tesznek a kisded­óvodák pedagógiai szempontból is, mert a foly­tonos munka, habár az játékkal is van össze­kötve, a rend már zsengéjében lesz beleoltva a gyermekbe. És kétségkívüli az is, hogy azon gyermekek, kik az óvodából mennek át az elemi iskolába, sokkal fogékonyabbak­ a tanu­lásra. Ha nem volna is más szempont mint az, hogy míg egyrészről ez által tömérdek munkaerő szereztetik az állam számára, és hogy a gyer­mekek által okozott károk és veszteségek nem fognak legalább oly gyakran ismétlődni; más­részről, hogy az óvodák a gyermek testi és szellemi erejét fejlesztvén azoknak most gon­datlanság miatt nagymérvű halálozását mérsé­kelné, már e két szempont is elég arra, hogy ez eszme terjesztessék, és hogy annak minél szélesebb körben a pártolókat szerezzünk. De vannak még más ezeknél fontosabb indokok is, melyekről legközelebb szólunk. K—eh. Alólírottak kijelentjük, hogy az „Egyetértés és Magyar Újság“ f. e. 115. számában „karczolatok a bácskai követválasztásokról“ czim alatt megjelent czikkben foglalt, Czedler János urra vonatkozó sé­relmes kifejezéseket. — Koczik Pál„ur előttünk ün­nepélyesen visszavonta, s ekként ezen ügy mindkét fél részéről befejezettnek tekintendő. — Kelt Zom­­bor 1875. évi deczember hó 26-án. A többiek nevé­ben : Szemző István s. k. dr. Ambrozovits Károly. A képviselőház ma 11 órakor ülést tartott, melyen T­i­s­z­a K. miniszterelnök a következő szen­tesített törvényeket mutatta be : a keresk. és ipar védjegyek utalma tárgyában Németországgal kötött szerződésről, a méterrendszer behozataláról szóló törvény 16. §-ának módosításáról és a nemzetközi távirdaszerződésről szólókat, melyek kihirdettetvén hason czélból a főrendeknek megküldettek. Ezzel elnök boldog újévet kívánván a képviselőknek az ülés véget ért. A főrendiház déli 12 órakor hasonlóan össze­ült s Beöthy Algernon, a képv. ház jegyzője áthoz­ván az ottan kihirdetett fellebbi törvényeket, azok itt is kihirdetetnek, mire az ülés elnök újévi sze­­rencsekivánataival véget ért. Miskolcz, decz. 28. Méltán csodálkozhatott mindenki, hogy az önálló vámterület s magyar nemzeti bank érdeké­ben országszerte megindult hazafias agitatiót Mis­­kolcz városa, e lehet mondani par excellence iparos magyar város, eddig még teljes közön­nyel nézte s nem hangoztatta vétóját az országgyűlési szabad­elvű párt, jobban mondva kormány épen nem sza­badelvű intentiói ellenében. Úgy látszott, mintha az országos lehangolt­­ság, a szabadelvű kormányba vetett hit, remény meghiúsulása, nyomasztó anyagi helyzetünk szo­morú állapota az eddig közügyeinkben oly élénk részt vett város idegeit is megzsibbasztotta volna. Végre itt is akadt orvos, dr. Kun Tamás sze­mélyében, ki magára vállalta ez a pathia gyógyí­tását s uj életerőt öntött a megbénult tagokba. Dr. Kun a f. hó 18-iki városi közgyűlésen sze­mélyesen meg nem jelenhetvén irásbelileg adta be indítványait, melyeket a másnap folytatott gyűlésen indokolt. Ugyanis kifejtve az Ausztriával 1867-ben kötött hazánkra nézve oly hátrányos s a jövő évben revisió alá kerülendő vámszövetség káros voltát s egy magyar nemzeti önálló jegybank mulhatlan szük­ségességét, — kérte a közgyűlést, miszerint az ön­álló vámterület behozatala s a magyar nemzeti bank felállítása érdekében Miskolcz városa is intéz­zen feliratot az országgyűléshez. A derék orvos azonban nemcsak a meglevő bajok orvoslását, de egy nem kisebb baj megelőzése szempontjából praeservativum ajánlását is felada­tául tűzvén, előbbi indítványaihoz még Tisza Kál­mán törvény erejére emelendő „közigazgatási bizott­ságról“ szóló monstrum javaslatának elvetését is a közgyűlés s ennek utján az országgyűlés figyelmébe ajánlotta. Utána felállott városunk országgyűlési kép­viselője Lichtenstein József s conticuere omnes, várván, hogy mint választói érdekeinek igazi képvi­selője azon fogja kezdeni, miszerint ő is épen azt akarta indítványozni a­mit Kun Tamás, ergo előtte szóló indítványait testtel lélekkel pártolja. Azonban sok váratlan dolog történik a szabad­elvű nap alatt, — az igen tisztelt szabadelvű kép­viselő úr az indítványok ellen beszélt. Még azt talán meg lehetne neki bocsátani, hogy a közigazgatási bizottságról szóló javaslatot igen üdvösnek nevezte s jósága bebizonyítása végett a „Borsodba“ öt hasábos glossát irt, mert hiszen ő is át van még hatva Tisza dalai Láma szabad­elvű (!) eszméitől, azután meg a „Borsod“ szavai szerint a képviselő úrnak „a pártkörben történt tárgyalások alkalmával nagy alkalma volt a tör­vényjavaslat intenziójával s a miniszterelnök által adott felvilágosító válaszokkal megismerkedni.“ De a­ki mint Miskolcz városának képviselője, Miskolcz városa előtt az önálló vámterület ellen beszél, az méltán megérdemli, hogy az indítványozó tiszta, világos érvei ellenében olyan gyarló argu­mentumokra szoruljon, mint a képviselő úr. Ilyen gyenge okoskodás volt tőle, hogy Ma­gyarország teljesen a földmívelésre szorítkozhatik csak; bizonyítják ezt Miskolcz városának iparosai is, kik közül mindeniknek van műhelyén kívül egy kis földecskéje is; továbbá, hogy a többek közt czukorgyáraink bukásának oka nem a közös vámte­rületben keresendő, hanem abban, mert Magyaror­szág talaja még nem képes oly terményeket produ­kálni, melyeket a gyárak előn­nyel dolgozhatná­nak fel. Ne neked szegény Magyarország! Csakis úgy élhetsz meg, ha minden fiad a földet túrja, de föl­dednek talaja még arra sem képes, hogy egy czukor­­gyár számára jó répát termeljen. Mintha csak Gyu­ Színházi esték. (Uj sor.) I. Miután az „Ellenőr“ közhírré tette, hogy a­kinek Bulyovszkyné játéka nem tetszik, az csak gazember lehet, vagy kötözni való bolond, megvallom, hogy nekem semmi kedvem a belügy­miniszter statáriális eljárását kihívni. Legelső­ben is nem adhatom a fejemet, mert ez ideig még szükségem van rá. Másodszor a müncheni udvari színésznő sem nyerne halálom által. Lehet ugyan, hogy ilyen kapitális okra megszólalna ő benne is a szív s a közönség az érzés hangját hallaná, melyet az ünnepelt művésznőből még az a körülmény sem birt kicsalni, hogy fölléptével a nemzeti színház nézőtere félig megtelt. Ennél többet azonban a rögtönitélet sem eredményezhetne. Mióta a babona kora lejárt, a kivégzett vére sem tartja meg az ifjú­ságot, az arcz elveszett rózsáit pedig sohasem is hozta vissza. Azt sem hallottam soha, hogy a halál­büntetés nyelvoktatással járna. Dobossal és czim­­boráival tudom, a hollók sem fognak már társalogni, mikor sok müncheni és góthai színésznő magyar­sága nem lesz különb, mint az ítélet végrehajtása előtt. A mi pedig a nem csak a mi nyelvünk szel­lemével, hanem a talán a művészettel ellenkező ál­­patl­ost illeti, mint a homeopathia híve azt vallom, hogy száz ember természetellenes kimúlása sem adhat természetes beszédet annak, a­ki kellékeivel nem bír. Mindezekből azt kell következtetnem, hogy statáriális eljárással vissza lehet szerezni egy-egy vidék közbátorságát, lehet kormánybiztosi kalpag által új fényt adni egy-egy megviselt existenciának, de művészt teremteni ép oly kevéssé lehet, amint nem lehet h­osszú időre szemét bekötni vele annak a magasabb bíróságnak, melynek neve nyilvánosság. 0 „Das Band wohl Niemand windet, das die Ge­danken bindet.“ Miután különben a nemzeti szín­háznak eddig csak miniszteri biztosa van és nem királyi kócsagtollas s a hiszemben, hogy egy esetle­ges ostromállapot sem fogja visszanyúló hatalom­mal megtorolni a mostani szabad mozgalmakat, ki­fejezem abbeli reményemet, hogy a belügyminiszter ő excellentiája nem fog tárczakérdést formálni a vendégszereplő művésznő szerződtetéséből. Ő, ki annyira nyelvén és bizonyára szívén is viseli a szö­vetséges külállamok iránti lojalitást, nem akarhatja magát ellentétbe helyezni azokkal, kik Münchenben és Gothában magukénak állítják és követelik ven­dégünket. Hozzá nem illő magatartás lenne, melyre még a marosvásárhelyi, deési, erzsébetvárosi s a többi királyhágón tuli műv­észek sem vetemedtek, a kik pedig mint tudva van a fáklyásmenetek és disz­­ebédek terheitől sem ijedtek vissza, midőn a mű­vésznő mint futó csillag vidékük láthatárán feltűnt s a genius malasztját rájok öntötte. És ha mégis ? Biz úgyse meglehet. Nem azért éljük az erélyesség napjait, hogy ilyesmi meg ne történhessék. Reszkessetek München és Gotha! Egy kis bibéje mégis van a dolognak. S ez maga a művésznő. Ha az embernek három emele­tes háza van, nem gyújtja meg szívesen a háború fáklyáját. Kérdéses tehát, akarja-e, akarhatja-e Bulyovszkyné asszony, hogy azért a pár ezer forint­nyi fizetésért,melyet esetleg a nemzeti színház pénz­tárától hozna, nyakunkra jöjjön a német, a­kitől Achatius-ágyukkal elhódítani talán igen, de békés érvekkel elvitatni nem vagyunnk képesek, hogy ven­dégünkben nem a német Thalia apostolát tartóztat­juk vissza a nemzetközi jog és művészeti szokás ellenére. Igénytelen nézetem szerint a belügyminiszter ő excellentiája kívánságának statárium és háború­nál mégis inkább megfelelne egy jury kiküldése. Azt az egyet nem tagadhatná, ha csak vaskos igaz­ságtalanság nem vezeti, hogy a vendégművésznőben sok magyar és különösen vidéki — nem akarom mondani, hogy épen deési és marosvásárhelyi — vonás van. Jelesen osztozik sok vidéki művésznőnk ama tulajdonságában, hogy lehetőleg olyan sze­repre vágyakozik, melyhez vagy nincs vagy a­me­lyen egy s más okból már túl van egyénisége. — Másrészt a jury-nek el kellene ismernie azt, hogy vendégünk sok fővárosi művésznővel bírja közö­sen a hajlamot, hogy a kitűzött játék elhalasz­tása által növelje irányában az érdeket, a­mit ha nem is speciális magyar illetőleg budapesti, de nálunk mindenesetre aránytalanul kifejlő­dött szokásnak el kell ismerni. — Ha a jury mindezek daczára sem ítélné nekünk a pálmát, végső, de aztán csattanós érvül felhozhatnék a ven­dég idetartozása mellett azt, a­mi nála színpadunk rendezésével tökéletesen egybevágó. Ha például, a kaméliás hölgy előadásáról szólva, a nemzeti szín­ház rendezősége szerint az ebédlő társaság támlás­székekben helyezkedik el, vendégművésznőnktől csak megfelelőnek kell mondani, hogy ő meg ket­­tyűsen ebédel. Csekélység, de figyelembe veendő annál inkább, mert nem magában álló. P­r­i­e­ll­e asszony egy hátsó páholyból nézte ez előadást. Vájjon nem azt gondolta-e, ami egy perezre nekem is eszembe ötlött, hogy Bulyovszkyné Margitjánál nem is illik jobb a N­á­d­a­i Armand­­jához? Mende: „Alfréd regénye.“ (Vajda János költői beszélye.) Egy szűk tárcza keretében, hosszabb tanul­mányozás nélkül, csupán az első elolvasások után támadt érzelem benyomása alatt alaposan s így méltóan megbírálni oly müvet, melynek min­den pontja, ugyszólva minden egyes sora önmagá­ban lehetne egy-egy bő tanulmány tárgya, lehetet­len. Vajda János ez uj művében kiaknázta mind­azon kincseket, a melyek a költészet világában, akár a gyöngéd kebel szellőlágy szerelmének érzel­mei, akár pedig a daemonságig emelkedő szenve­délyek szülte bizarr ötletek, a legalaposabb, lélek­ből merített bölcselmi reflexiók, vagy a legszélesb­­körű fantázia terén találkoznak; legyen elég jellem­zésül ennyit mondanom. Nyelvezete egyedül áll, s a nyelv bájait és erőteljét úgy alkalmazni a külön­böző érzelmek kifejezésére, mint Vajda ezt külö­nösen e művében teszi. Magyarország egyetlenegy költője sem volt képes a mai napig. Meg nem állhatom azonban, hogy minden méltatástól távol merőn a mű ismerteté­sére akarok bár szorítkozni, — meg ne jegyezzem lai Pál hajdani dinnyetermelési logikáját hallot­tuk volna. Különben a képviselő úrnak csak köszönettel tartozhatunk e nyakonütött logikájáért, mert ezzel csak elősegítette Kun Tamás indítványainak sike­rét, s a közgyűlés pár szavazat kivételével el is ha­tározta, hogy mind­három indítványt pártolólag terjeszti az országgyűlés elé. —n. Külföld. A franczi felsőház tagjainak felét, 7­5-öt a nemzetgyűlés élethossziglan megválasztotta, a má­sik felét az ország választói fogják megválasztani legközelebb úgy, hogy minden község küldöttet je­löl ki s e küldöttek választják meg aztán a 75 se­natort. — E választások legközelebb vézetnek fo­ganatba s a belügyminiszter már megtette intézke­déseit, hogy „jó választások“ essenek. A práfetek már mindnyájan megkapták a jelszót Versaillesból . Buffet különösen ajánlotta nekik, hogy mindent elkövessenek, miszerint a kormány által kinevezett mairek küldessenek ki a községek részéről s a sena­tor választásokra. Republikánus körökben minda­mellett remélik, hogy úgy a senator, mint a képvi­selőválasztások republikánus szellemben fognak kiütni. A nemzetgyűlés karácsony másodnapi ülése különösen gazdag volt érdekes intermezzók­­ban. Napirenden a sajtótörvény volt, melynél Val­lon bonapartista azon állítást vetette fel, hogy az 1870. nov. 5-én Poroszországgal kötött békét Elsass átengedése és 3 milliárd fizetésével is meg lehetett volna kötni, tehát sokkal csekélyebb áldozattal, mint azt az önvédelmi kormány tette, mire Jules Favre a megbotránkozás hangján következőleg vá­laszolt : „A sértegetéseket átengedem azoknak, akik­nek szükségük van reájuk; én megvetem az ily fegy­vert. Előttem szóló azt a pártot képviseli, mely Fran­­cziaországot­­ tönkre­tette. Az úgynevezett „szept. 4-ki férfiak“ fölvették a kormányhatalmat, melyet ama párt megterhelt lelkiismeretének félelme közt elejtett. A nemzeti védelem kormánya tovább foly­tatta a harczot. Legalább megmentetett Franczia­­ország becsülete s nem aláztatott meg egy elsietett kapitulaczióval, mely csak bizonyos dynasztiának használt volna. A nemzeti képviselet nem hivatott össze, mert ez, mint később nyilván elismerték, le­hetetlen volt. Szabad akaratomból s kormányom kí­vánsága ellenére kerestem föl az ellenséget Ferrie­­res-ben. De e beszélgetésben csak hypothezisekről volt szó, s mikor visszatértem, én magam voltam az, ki a harcz folytatását követeltem. A­mi pedig Lo­­tharingiát illeti, most már be van bizonyítva, hogy Poroszország már a császárság által való esztelen kihívása napján el volt határozva, elragadni tőlünk Elzászt és Lotharingiát. A történtekért a császár­ság gyalázatos uralmát terheli tehát a felelősség.“ Zajos tetszés követte e szavakat. A franczia senator­okat választó de­legáltak választása a nemzetgyűlés tegnapi megál­lapodása szerint január hó 16-án, a senatoroké jan. 30-án, a képviselőké pedig febr. 20-án lesz; az új kamara márt. 8-án gyűl egybe. Holnap az állandó bizottság választatik, a napirenden álló czukoradó­­törvény és több vasúti javaslat elintézése után a nemzetgyűlés fel fog oszlattatni. Újdonságok: A hivatalos lapból. Kitüntetés: Kubinszky Mihály kalocsai székesegyházi olvasó kanonok kuini felszen­telt püspöki czimet nyert. Kinevezések: Kósa Dávid a s. sz.-györgyi felső népiskolához rendes tanárul, — Piukovics Lázár községi segédjegyző az újvidéki tvszékhez írnokká nevez­tetett ki. Szabó Lajos 76. zászlóaljbeli honvédhadnagy lekö­szönt s mint közhonvéd a 20. zászlóaljhoz osztatott be. Az 1848—49. rokkantak karácsonfájára ada­koztak : L­é­v­a­y Henrik 20 frt, a „H­o­n“ szerkesz­tősége általi S­a­l­am­o­n Sándor és Schliessel György mindegyik egy- egy akó bort, L­e­n­d­v­a­y Márton honvédszázados özvegye és Feleki Miklós honvéd­­százados egy-egy fél akó bort, Nagel főtőzsde tu­lajdonos egy zsák dohányt és 200 db szivart, a nem­zeti színház több tagja sonkát. — A nemes adako­zók vegyék a rokkant honvédek hálás köszönetét. — Krivácsy: Kép-kiállitás. Az országos magyar képző­mű­vészeti társulat 1876. év január 1-én fogja kiállí­tani a magy. tudományos akadémia épületében a festészet bel és külföldi termékeit. A kiállítandó képek egy része már fővárosunkba is érkezett. Hovéd emlék. Mint nekünk Lőcséről írják, nem sokára fel fogják ott a sétatér közelében az 1848-ban elesett honvéd bajnokok emlékkövét állítani, mely­nek márvány talapzata e napokban érkezett oda Törökország határszéléről. Az emlékkő felállítása természetesen a kegyelet eme jeléhez méltó ünne­pélyességgel menend végbe. Áthelyezések a honvédséghez. A közös had­seregből a honvédségbe áthelyeztettek: Henn Henrik, 33. sorgyalog ezredbeli tartalékos főhad­nagy, — S­k­e­r­t­i­c­h Lajos, 61. sorgyalog ezredbeli tartalékos főhadnagy, — Wagner Ferencz, 25. sorgyalog ezredbeli tartalékos hadnagy, — D­o­k­­torovits Izidor, 23. sorgyalog ezredbeli tartalé­kos hadnagy, — Kisfaludi Kisfaludy Miklós, 44. sorgyalog ezredbeli tartalékos hadnagy, — Fer­­c­s­e­k Gyula, 3. szeker. par. állománybeli tartalé­kos hadnagy, — R­e­c­h­e­r József, 32. sorgyalog ez­redbeli tartalékos hadapród-tiszthelyettes, — Szed­­l­a­c­z­e­k Rező, 6. sorgyalog ezredbeli tartalékos hadapród-tiszthelyettes, a 18. — Scheicher Fe­rencz, 4. szeker. par. állománybeli tartalékos had­apród-tiszthelyettes, a 76. — Silberberg Mó­ricz, 48. sorgyalog ezredbeli tartalékos hadapród­­tiszthelyettes, a 36., — Zepening Bazil, 38. sor­gyalog ezredbeli tartalékos hadapród, a 86. zászló­aljhoz való beosztása mellett. A germanizálási vádra Aigner Lajos úrtól a következő mentegetőzést vettük: A budapesti könyvárusok és kiadók alakulóban levő egyletét, és név szerint engem az „Egyetértés és Magyar Újság“ mai száma, a „Nemzeti Hírlap“ nyomán, germanizálással vádol. A vád sú­lyosáé ha az ügyet ismerjük, alaptalan. A budapesti könyvárusok többsége n­­é­­gyülésezvén, elfogadta az általam beterjesztett alapszabály-ter­vezetet, és elhatározta annak kinyomatását m­a­­gyar és német nyelven, mihelyt véglegesen meg lesz állapítva. A tervezetet azonban egyelőre csak németül nyomatni határozta azért, mert a nyo­matás szívességből történt és igen rövid volt az idő, leginkább pedig azért, mert magyarul nem tud minden budapesti könyvárus és kiadó. Egyébiránt úgy tudom, hogy a budapesti könyvárusok és kiadók többsége még sohasem szol­gált okot arra, hogy valaki hazafiasságában kétel­kedhetett volna, valamint most sem szolgált arra alapos okot. A­mi végre csekély személyemet illeti, azt hiszem, hogy úgy üzletem iránya, mint szerény irodalmi működésem eléggé meghazudtolja az eféle gyanusitgatásokat. —Budapest, 1875. decz. 31. Aigner Lajos, könyvárus. A miskolczi ügyvédi kamara tudatja, miszerint Pallaghy Béla, Kiss Mátyás, Petró József miskolczi lakos — M­i­k­u­l­i­k József dobsinai lakos — ügyvédek az ügyvédi kamara lajstromába foly­tatólag bejegyeztettek, — Szűcs Sámuel, Far­kas Gusztáv miskolczi lakos ügyvédek lemondásuk K­i­s­z­e­l­y Sándor a budapesti ügyvédi kamara te­rületére tett áttelepülése, Keviczky Gyula ri­­maszécsi lakos ügyvéd pedig elhalálozása folytán az ügyvédi kamara lajstromából kitörültettek, utóbb nevezettnek ügyvédi ügyköréhez tartozó iratok és­ értékek leltár melletti biztosítása, s a halaszth­atata^­lan teendők teljesitése czéljából gondnokul Sze­pe­s­s­y Károly tornallyai lakos ügyvéd nevezte­tett ki. Schunda W. jeles hangszergyárosunk, ki a hangszerkészités terén tett érdemeiért már több íz­ben kitüntetett, jelenleg ismét egy új találmányával lepte meg a zenélő világot. Ez uj találmány egy hangjegyforgató gép, mely ép oly egyszerű mint czélszerű, és bármely kotta tartón vagy zongorán csekély költséggel alkalmazható.­­ Az egész mű szerkezete 2 négyszög hüvelyknél több helyet nem igényel és érctből van. Kezelése sokkal egyszerűbb mintsem az ember gondolja, mert a­nélkül, hogy az előadó művész játékát félbeszakítaná, lábával egyet nyom és a gép igen csendesen és biztosan forgatja a hangjegyet. — E találmány sokkal fontosabb mintsem, hogy a közönség figyelmét föl ne serkentsé, mert a ki tudja mennyi bajjal jár néha a kottalap forgatás az felfoghatja bizonyára Schunda W­ ur legújabb találmányának fontosságát. Dr. Baltaszéki Lajost, a „Békésmegyei köz­löny“ elhíresü­lt szerkesztőjét egymás után érik a méltó kitüntetések. Alig jelent meg lapunkban bo­londgomba szerű programmjának ismertetése, a gyulai értelmiség külön is utánnyomatta azt kom­mentárunkkal egyetemben s az érdemes doktor úrnak látnia kellett, hogy vált nevetségessé „poli­tikai elveivel“ és hogy fordulnak el tőle lapjának eddigi hívei is. — Most még arról értesülünk, hogy Mai számunkhoz mellékelve veszik olvasóink „A nép zászlója“ ez évi utolsó számát, mely jeles irányú s kitünően szerkesztett lapot, minden bővebb ismertetést feleslegesnek tartva, — egysze­rűen a közönség figyelmébe ajánljuk. Irányát, ere­jét továbbra is megtartja s a magyar nép legiga­­zabb érdekeinek védője fog maradni ezentúl is. A főváros 1876-oi költségvetése még mind­eddig végleg megállapítva nem lévén, a főváros a jövő év első hónapjaira a belügyminisztertől vn­­domnyt­t kért. A belügyminiszter — mint értesü­lünk — a kért felhatalmazást január hó végéig meg­adta ugyan, azonban a kiadások csak az idei össze­gek aránya szerint lesznek egyelőre foganatosítha­tók. Ez alkalomból a belügyminiszter komoly vissza­tetszését fejezte ki a főváros késedelmezése felett. Az aradi vértanuk szoboralapja gyarapítására eddig elárusított érmekről eme számadást vettük: Egy arany éremért 20 frt, 1046 darab ezüst érem­ért á 2 frt 2092 frt, 951 darab bronz éremért á 1 frt 951 frt, 826 darab britániai éremért á 50 kr 413 frt. — F­elülfiz­et­é­s­e­k és adakozások 363 frt 16 kr, 800 frt után bejött kamat 5 frt 6 kr, — összesen 3844 frt 22 kr. Szétküldött érmekért még be nem küldött összeg: 63 darab ezüst éremért 126 frt, 48 darab bronz éremért 48 frt, 25 darab brita­­nia éremért 12 frt 50 kr. Együtt: 186 frt 50 kr. Összes bevétel 4030 frt 72 kr. Levonva a kiadáso­kat 3080 frt 31 kr. Marad 950 frt 41 kr. (pusztán a magyar kritika és közönségünk ízlésé­nek jellemzésére), mikép — mint átalában minde­nütt, — de nálunk különösen megvan az eredeti, ön­álló világgal felruházott szellemeknek ama végze­­tők, hogy épen mert ilyenek, egyrészt szokatlansá­­guknál, másrészt azon óriási különbségnél fogva, mely ezek és más közönséges gondolkozásmód, ér­­telmi képesség és főként mindennapi érzelemvilág között létezik, — sohasem részesülnek amaz elis­merésben, mely középszerű alkotmányoknak, meg­szokott indulatoknak egyszerű, jól csengő formák variált alakjában történő előadását nem egyszer jutalmazza. Természetszerű tény, hogy a kor szelle­mén felülemelkedő termékeknek, hogy úgy mond­jam : mintegy várniok kell, míg az emberiség an­­­nyira felemelkedik, hogy tagjainak nagy része képes legyen osztozni amaz érzelmekben, melyeket a kora felébe emelkedett költő mint természeteseket rajzol műveiben. S „vesszőt fussak bár e vak merényletért az akadémiai kritika fegyelmezett rabszolga népe közt“ hivatkozhatom egy Shakespeare példájára, kinek nagysága csak évszázadok múltán tűnt ki egész valójában. Vajda János költői működése, kétségtelen, mai napig még nem részesült kellő elismerésben, daczára annak, hogy ő nemzetünknek egyik legön­állóbb, mindenesetre legerőteljesebb, a maga nemé­ben pedig egyetlen költője. Legújabb műve, az „Al­fréd regénye“ szűkebb körökben sensatiót kel­tett, mint minden, mi rendkívüli, de — s jellemző ez! — egyetlen lap említette azt csak meg, mig a többi, talán mert szerkesztői is azok közé tartoz­nak, kiknek valamivel később kell vala születniük, hogy a mai legközönségesebb agyak értelmessége fölé legyenek emelkedve, egyetlen egy szócskával sem említették. Mintha feljegyzésre való esemény sem volna egy költői mű megjelenése sivár irodalmi viszonyaink eme korszakában, mikor a legselejtesebb kontárdolgozatok kupeczkedésszerű terjesztése prosperál s a fűzfa-poéták, érdemetlenül nagyságra emelt szellem-koldusok nyögdelvényeitől csakúgy visszhangzik az ország négy határa!! Az „Alfréd regényének“ tárgya, mint a költő előre bocsátja, „meglehetősen különös, szo­katlan, sőt csodálatos történet.“ — Egy ifjú beszéli el szerelmi kalandját, melynek első részét, az gyötrő, iszonyú álom látományainak leírása ké remek fantáziával s a szenvedélyek amaz vei, melyek Vajdának épen fő-jellemvo­zik. — Alfréd — a kalandos ifjú — m Izidóját, szerelme tárgyát, a szépségnél ségnek e minta-képét, kinek: „Fehérek voltak vállai, Mint a Kordillerák hava , Szemölde sürü fekete, És lobogó ling a haja, 8 a többi és a többi. Mit nem lehet kimondani“ Izidóra azonban „főúri koronáik­á becsülte udvaronczait“ s igy a szegény­­' nek csak képzelete aranyozta meg a keserve melyben élnie kellett, nem sokat várhatott ész­­ek viszonzására nézve. Izidóra felkaczagott azon, hogy ifja ily bohóságokkal tudja vigasztalni, mire.­­Alfréd szédelegve, tántorgva tér haza, s egyszerű lakában álomra hajtja fejét, így akarva kényszerűm a természetet arra, hogy égő, gyilkoló fájdalma kí­nait enyhítse. Álom azonban nem jött a szerencsétlen sze­mére. Sokáig kínosan hánykódik az ágyon, mig egyszer aztán megeshetett rajta az álom tündéré­nek jó szive s meghordozta bűvös, határtalan országa legszélső határain ... Itt kezdődik aztán a mű voltaképi nagyszerű­sége. Az álom leírása, melyetj?a költő a regény hő­sének szájába ad, bizarr ötleteivel, fantastikus ké­peivel s a tárgynak megfelelő, a legapróbb részletig bámulatos erőteljjel alkalmazott nyelvével széles e föld bármely költőjének büszkeségére válnék. Legelőször is a halál lép be az álmodéhoz. A halál láttára az megszólal, legelőször is Izidóra jut­ván eszébe. — Azonban lássuk, hadd mondja ő maga: „Belépe hozzám a halál. „„Hát Izidóra kérdezem azonnal. „„Velem jön ö ia. Minden okvetlen. Ne bírjam én, ne­tán se, soha inkább. Csak más se, senkit, sem­.- ? YU&ron , . Ez itt a födolog !^ái­teráto ^ O engem hasztalan ® _ —-* Hiába gyúrsz be E földiekének kellő Ha öt itt fenn hagyod

Next